Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Gánóczy Sándor
kERESZTÉNY HALÁL
Eutanázia és emberi méltóság

 

A szerző az egyik legjelentősebb kortárs katolikus teológus, a szisztematikus teológia tanára, emeritus professzor. 1928-ban született Budapesten, 1953-ban szentelték pappá Párizsban, Rómában szerzett teológiai doktori fokozatot a Pápai Gergely Egyetemen (1963), filozófiai doktorátust a Sorbonne-on (1969), a Münsteri Egyetemen habilitált teológiából (1967). Tanított Münsterben, a párizsi Katolikus Intézetben, a Würzburgi Egyetemen. Több mint 30 könyv szerzője, több mint 150 tanulmányt írt.

Erről a témáról írtam francia nyelven egy könyvet, amely 2018 tavaszán magyarul is megjelent (Megélni halálunkat címen a Pannonhalmi Főapátság Bencés Kiadójánál Mártonffy Marcell fordításában - szerk. megj.). Előadásomban főleg arról lesz szó, amit az eutanáziáról és a Jézus szellemében megélt meghalásról írtam.

Mi az eutanázia? Az Eckhardt-Oláh francia-magyar szótár két szépen hangzó kifejezéssel határozza meg: „fájdalom nélküli halál" és „könyörületi halálba segítés".1 Mások ugyanezt az eljárást „orvosi segítséggel elősegített öngyilkosságnak" nevezik.

A fogalmi különbség mutatja, hogy az eutanázia napjainkban egymástól erősen eltérő megítélésekben jelenik meg. Sokan erkölcsileg elfogadhatónak, jogosnak és humánus szempontból érthetőnek tekintik, míg mások, főleg vallási szempontokból, elvetik. Ami törvényességét illeti, a legtöbb állam elutasítja, csupán Svájcban, Belgiumban, Hollandiában, Luxemburgban, a kanadai Québecben és az észak-amerikai Oregonban ismerik el törvényesen. Franciaországban véget nem érő vita tárgyát képezi. Törvényesítését filozófusok, írók, baloldali pártok követelik. A keresztény, zsidó és mohamedán vallási közösségek hivatalos képviselői ellenzik. Ebben a helyzetben meglepő módon hatott, hogy a világhírű katolikus teológus, Hans Küng Glückliches Sterben címmel könyvet írt. Az ebben a könyvben mondottakra szeretnék kitérni és velük szemben állást foglalni, de előbb arról szót ejteni, amit Maurice Tubiana orvosprofesszor mint hozzáértő, de vallástalan megfigyelő egy, a Le Monde-ban közzétett újságcikkében írt.

Arra utal mindenekelőtt, hogy nemcsak a betegségnek, de az öregedésnek is van egy olyan foka, amely már nem egyeztethető össze az emberi méltósággal. Sok esetben jelentkezik a testi és szellemi leromlásnak egy olyan állapota, amely elviselhetetlen. Nem egy az ilyen sorsú idősek közül gyűlölni kezdi saját testét, és megalázva érzi magát azáltal, hogy másoktól egyre inkább függeni kezd. Tapasztalja, hogy terhükre van. Nemcsak fájdalmai lesznek elviselhetetlenek, de szellemileg is egyre hanyatlik. Érthető, hogy menekülni akar ebből az állapotból, amelyet már talán nem is lehet életnek nevezni, csupán vegetálásnak. Hozzájárul még az egyedüllét és a fölöslegesség érzése is. Mindezért Tubiana professzor érthetőnek és jogosnak tartja, hogy ezek az emberek orvoshoz forduljanak, hogy az segítse őket ebből az életből kimenekülni. Hozzáteszi még, hogy csakis az államilag jóváhagyott eutanázia felel meg ilyen esetekben az emberi méltóságnak. Azonban érdekes módon kizárólag egyedi szempontból ítéli meg a helyzetet. Élettársról, családról, gyermekekről, barátokról és a palliatív kezelés gyakorlóiról nem ejt szót. Arról sem, hogy például Hollandiában egyre több visszaélés történik az orvosilag elősegített halál terén. Nemcsak a hozzátartozók, hanem a kezelő személyzet részéről is. Azokat az eseteket sem említi meg, amelyekben az, aki ma kéri a halálba segítést, másnap kérését visszavonja, ingadozik, és ezt nemegyszer egy szerető embertárs közbelépésének köszönheti. Ami a hitet illeti, Tubiana nem zárja ki, hogy az a szenvedést átmenetileg enyhíteni tudja, de annak okait kiküszöbölni nem képes. Itt csak a halál hozhat szerinte megváltást.

Hans Küng tétele

Hogyan érvel Küng mint teológus? Ő is, mint Tubiana, elvonatkoztat közösségi szempontoktól, és tisztán egyedi szemszögből nézi a dolgokat. Sőt egyéni, saját tapasztalatát vetíti ki állásfoglalásaira. Beszámol arról, milyen hatással volt rá legjobb barátjának rettenetes életvége. Hogyan lett ebből a briliáns egyetemi tanárból egy emberi roncs és az aggkori elmezavar, a „dementia senilis" áldozata. Öntudata fokozatoson omlott össze. Egyre nehezebben tudta látogatóit felismerni, aztán már csak vegetatív funkciókra volt képes. Küng szenvedett, mert nem tudott semmit sem tenni barátjáért. Tehetetlenül kellett látnia, miként lett belőle önmagának árnya. Emellett Küng attól kezdett rettegni, hogy a nála jelentkező Parkinson-kór és maku-lasorvadás őt magát is hasonló sorsra ítéli. Hogy ő is, a zseniális gondolkodó, író, előadó, teológus szellemileg összeomlik. Hogy ennek elejét vegye, elhatározta, hogy az aggkori elmezavar első jeleinél kéri Svájcban a halálba segítést. Mivel kísérelte meg döntése igazolását? Az emberi személy a modern korban elismert önmeghatározási jogával. Ennek alapján szerinte mindenki szabadon, egyénileg döntheti el, mikor és hogyan kívánja befejezni életét. Ez a jog abszolút, és ugyanakkor megfelel szerinte a teremtő Isten akaratának is, annak, aki az emberi szabadságot a saját isteni szabadsága képére és hasonlatosságára teremtette. Hogy szabad akaratunk korlátolt és relatív, arról nem esik szó. Hogy döntéseink sok külső tényező hatása alatt születnek, Küng arról sem beszel. Hiányzik annak a kritériumnak a felmutatása is, amely lehetővé teszi annak meghatározását, hogy egy adott emberi döntés megfelel-e vagy sem Isten akaratának.

Meglepő módon az a Küng, akinek egész életművében egy bibliai alapokra felépített rendszeres teológiai érveléssel találkoztunk, ebben a könyvében véleményét csak filozófiai és jogi érvekkel támasztja alá. Csak röviden jegyzi meg, hogy a Biblia sehol sem ítéli el az öngyilkosságot. Sem az Ószövetségben, Abimelek, Sámson és Saul esetében, sem pedig az Újszövetségben, ahol egyedül Júdás képez kivételt. Meglepő módon Küng nem tér ki arra, hogyan viszonyult Jézus mások szenvedéséhez és halálához, mint ahogy arra sem, hogy a sajátjához hogyan viszonyult. Pedig legalábbis az a tény, hogy Jézus nem kereste, hanem elviselte a halált, említést érdemelt volna. De főleg azt kellett volna megtárgyalni, milyen magatartást tanúsított a Názáreti ennek az általa nem keresett szenvedésnek és halálnak az elviselésében. Küng szerintem megáll félúton, amikor azt írja, hogy nekünk a megfeszítettet nem kell imitálnunk, „másolnunk", hanem csak tanítását és példáját követnünk. Erre később még bővebben kitérek.

Még egy kritikus megjegyzés: Küng nem tér ki arra a köztudomású tényre, hogy napjainkban létezik már az úgynevezett palliatív orvosi segítség, amely lélektani és vallási téren is elkísér súlyos betegeket. Ennek lényege nem abban áll, hogy csupán ideig-óráig enyhíti a fájdalmat, hanem abban, hogy minden szempontból kíséri a halál közelségébe jutott embert. Tudvalevő, hogy ennek az orvosi és több mint orvosi kezelésmódnak a kezdeményezője az angol Cicely Sounders volt, akit erre a kezdeményezésre keresztény hite indított. Küng erről nem beszél. Annál inkább beszélek róla én a már említett könyvemben.

Érdekes módon reagáltak Küng eutanázia-könyvére különböző olvasói. Egyesek egyetértettek vele és dicsérték bátorságát. Mások úgy vélekedtek, hogy álláspontja érthetetlen teológushivatása szempontjából. Egy jezsuita barátja ezt írta: „még ha nálad az aggkori elmegyengeség jelei is mutatkoznak is, maradj velünk. Így a te szenvedésed az isteni kegyelem jegyében fog megjelenni. Így tudsz másokon segíteni". Sokan Küngtől több altruizmust vártak, több szolidaritást másokkal, akik hasonló módon szenvednek. Egy házaspár pedig ezt írta: „Krisztus követésében képes az ember úgy szenvedni, hogy ugyanakkor Isten kegyelméből másoknak segítséget nyújt". Egy további követelmény: „több tiszteletet és empátiát kell mutatnunk azokkal szemben, akik testi és szellemi hanyatlásuk ellenére kitartanak. És el kell fogadnunk, hogy mindnyájan sebezhetők vagyunk. De ugyanakkor semmiféle szenvedés sem foszthat meg bennünket emberi méltóságunktól".

Szellemtörténeti szempontból érdekes, hogy egy ilyen átfogó erkölcsi magatartás hozzátartozik a palliatív kezelés filozófiájához is. Az még érdekesebb, hogy ezt a modern „elkísérő" kezelést nevezte „eutanáziának" a 18. század derekán Francis Bacon filozófus, amennyiben azt a következő módon követelte: a nagybeteg szobáját jól szellőztessék, fekvőhelyét gondosan válasszák meg, biztosítsák a hozzátartozók gyakori jelenlétét; az orvos ne kényszerítse a haldoklót kezelése elfogadására, sokkal inkább tartsa tiszteletben kívánságait. Az orvos mellett a lelkipásztor is vegyen részt a jó halál elősegítésében. Ezt nevezi Bacon eutanáziának.2 Mint látjuk, már ő is ellenezte azt, amit ma Franciaországban „acharnement thérapeutique"-nek neveznek. Értik ezen a kezelés erőszakos folytatását még akkor is, amikor az nem felel meg a súlyos beteg kívánságának és nem segít rajta. Inkább az orvos ambíciója indokolja. Nem a beteg, illetve a haldokló feltétlen tiszteletet érdemlő érdeke. Az ilyen mesterséges életben tartás leállítása nem mondható eutanáziának az orvosilag elősegített halál értelmében. Mert az eljárás elsődleges célja nem az életfolyamat leállítása, hanem a hiábavaló szenvedés megszüntetése. Az ilyen eljárást már Aquinói Tamás is a kettős hatású okok elveként erkölcsileg helyesnek nyilvánította.3

De itt még csak az etika területén vagyunk. Ha a teológiájába akarunk átmenni, feltétlen szükséges Jézus magatartását elemezni.

Jézus a mások és a saját halálával szemben

Nagy különbség választja el Jézust az átlagos halandótól. Úgy látszik, egész életében egészségnek örvendett, míg a legtöbb ember betegségeket vészel át és élete végén betegség áldozata lehet. Jézus nem élte meg az öregkor hanyatlását sem. Fiatalon halt meg erőszakos halállal. Közös vonás azonban közte és miközöttünk az élethez való ragaszkodás és a szenvedéstől, a haláltól való egészséges félelem. Ezért lelkiségünkben jól tesszük, ha felhagyunk azzal, hogy Jézusban egyoldalúlag a „fájdalmak emberét" látjuk, akiről egy Izajás prófétának tulajdonított könyv beszélt (vö. Iz 63), és aki az Isten szolgálatában elszenvedett kínt és halált hivatásának tartotta. Jobb, ha felmérjük annak a metaforának a hatásait is, amely szerint még a mai liturgiában is Jézust az „Isten bárányának, aki elveszi a világ bűneit" nevezzük. Főleg ha egy középkori hagyomány értelmében Krisztus véres áldozatát azért ítéljük szükségesnek, mert attól várjuk, hogy kiengesztelje a megsértett Isten haragját. Ezt a véleményt csak egy rövidlátó írásmagyarázat támaszthatta alá a zsidókhoz írt levél kijelentésével: „vérontás nélkül nincs bűnbocsánat" (Zsid 9,22). Ez Jézus kereszthalálára nem érvényes, hiszen ez a kijelentés egy kizárólag ószövetségi követelményt fejez ki. A Mózesnek tulajdonított törvény szerint újra meg újra áldozati állatok vérét kellett ontani, hogy az újra meg újra elkövetett bűnöket ki lehessen engesztelni.

A neves francia újszövetségi exegéta, Xavier Léon-Dufour ezzel szemben arra a következtetésre jut, hogy Jézus sem a mások, sem pedig önnön halálát nem áldozatközpontú módon értelmezte. Idézi ugyan Máté evangéliumából Jézus kijelentését: „Az Emberfia (...) azért jött (...), hogy szolgáljon másoknak, és odaadja életét váltságként sokakért" (Mt 20,28). Azonban itt azt az önátadását azonosítja szolgálattal, amelyet egész élete folyamán gyakorolt embertársai javára. Nem csupán szenvedése és halála által. Igaz, hogy az idézett Jézus-mondásban ez a szolgálat a görög „lutron" fogalommal azonos, amely magyarul „váltság"-ot jelent. Mögötte egy rabszolga kiváltásáért fizetett váltságdíj fogalmát lehet látni. Léon-Dufour szerint azonban nem erről van szó, sokkal inkább arról a szabadságról, amelyet a jézusi szolgálat embertársai számára lehetővé tett. A váltság fogalom tehát csupán analóg, és így nem a szó szoros értelmében vett adásvételi aktust jelent. A megváltás nem kiváltás, hanem a szó legtágabb értelmében vett felszabadítás. Ezt pedig Jézus elsősorban élete egészében, nem pedig csupán szenvedése és halála révén valósította meg.4 Mármost az a Jézus, aki ennyire az életre helyezte a hangsúlyt, érthető módon küzdött minden baj ellen, amely embertársait fenyegette. Csodatetteinek túlnyomó többsége gyógyítás. Szabadító tettek a testi és a lelki betegségek bénító hatásai ellen. Vakoknak adta vissza a látni tudás szabadságát, bénáknak a járni tudásét, bűnösöknek a bocsánatét! Így szállt szembe a halál és a halál előfutárainak hatalmával. Ezért hasonlította össze őt Lukács, aki valószínűleg hivatásosan foglalkozott gyógyítással, egy orvossal, amikor idézte: „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek" (Lk 5,41). Nemcsak a lelkükben megbetegedett bűnösöknek, hanem vakoknak, bénáknak, leprásoknak, gyógyíthatatlannak nyilvánított embereknek.

Az ilyen terápiában megnyilvánuló evangélium közös vonásokat mutat fel Hippokratész (Krisztus előtt 370 körül halt meg) világszerte elterjedt esküjével. Idézem: „Elsődleges gondom lesz helyreállítani, megőrizni és elősegíteni mindenki egészségét, annak testi és szellemi, egyedi és társadalmi mozzanataiban. Tiszteletben fogom tartani a személyeket, szabadságukat, kívánságaikat, minden megkülönböztetés nélkül, ami társadalmi helyzetüket és meggyőződésüket illeti. Közbe fogok lépni, valahányszor gyengének, sebezhetőnek, egészségükben, méltóságukban fenyeg etette knek találom őket."5 Ebben az összefüggésben érthető, hogy már több egyházatyánál találkozunk az orvos Krisztus témájával.6

Milyen következményeket lehet levonni ezekből a megállapításokból? Az első az, hogy a halál értelmezésében lényegbevágó különbség mutatkozik Platón és Jézus között. Míg a filozófus szemében a halál az ember barátja, hiszen kiszabadítja a lelket a test börtönéből és átsegíti a neki kijáró halhatatlanságba, Jézus a halált alapjaiban véve az ember ellenségének tekinti, és a feltámadásban testi-lelki egységének betetőzését látja. A másik következmény Jézus Isten-fogalmára vonatkozik.

Ismerjük a jézusi definíciót: Isten „nem a halottak Istene, hanem az élőké" (Mt 22,32). Egyben az időben és az örökkévalóságban élőké, például a hozzá költözött Ábrahámé, Izsáké, Jákobé. Minden ember mulandó, halandó, természetes módon, mint a növény és az állat. Mint halandó hivatott az örök életre is, amelyben megújulásra talál.

Azt a tanítást, amely szerint a természetes halandóság az eredeti bűn következménye lenne, nem találjuk sem Jézusnál, sem pedig Pál apostolnál. A Teremtés könyvében kimondott fenyegetés, miszerint „ha esztek a tiltott fa gyümölcséből, meg fogtok halni", nem lesz beváltva (vö. Ter 3,3). A halálos ítélet itt, mondhatjuk, nyomban életfogytiglanra lett kicserélve. Az emberpár bűnözik, de nyilvánvalóan nem annyira „halálosan", mint ahogy azt a fenyegetés kilátásba helyezte. Bár bűnözik, mint minden ember, de nem abba hal bele. Így tarthatatlan a feltevés, hogy az emberiség halhatatlanságnak örvendett volna, ha az első emberpár nem esett volna bűnbe. Az tagadhatatlan, hogy a rossz hatalma belekeveredik sokfajta szenvedésbe és a haláltusába is. De ebből nem következik, hogy a bűn lenne minden fizikai fájdalom és meghalás oka. Az Írás egészéből sokkal inkább az következik, hogy Jézus Istene tudja, mit tegyen a bűnnel. Ezékiel próféta szerint Isten így kérdezi önmagát: „Talán örömöm telik a bűnös halálában (... ) és nem azt akarom inkább, hogy megtérjen útjáról és éljen?" (Ez 18,23) Máshol ugyanez a próféta ezt az isteni kijelentést önti formába: „Amint igaz, hogy élek (...) nem lelem kedvemet az istentelen halálában, inkább annak örülök, (...) ha letér útjáról és él" ( Ez 33,11). És még egy kijelentés, amely ellene szól az áteredő bűn és bűnhődés tanának úgy, ahogy azt Ágoston tanította: „a fiú nem viseli apja vétkét" (Ez 18,20). A harmadik következmény: a természet rendje szerint történő halál csak az élet összefüggésében lesz a jézusi igehirdetés témája. Annyira szerves mozzanata az élet egészének.7

Ha mindezt meggondoljuk, látjuk, mennyire különbözik Jézus álláspontja az eutanázia mai filozófiájától. Szerinte a jó halál nem merülhet ki a meghalás kínjai elől való menekülésben. Inkább annak a jegyében áll, hogy lehetővé teszi találkozásunkat és egyesülésünket az élők Istenével.

Ezen a ponton nem hagyhatom figyelmen kívül azt a fajta „jó halált", amelynek lehetőségét Raymund Moody amerikai orvos mutatta ki bestsellerré lett könyveiben.8 A szerző számos reanimált, azaz újra életre keltett személy egybehangzó tanúságából indul ki. Ezek állítólag az esetek 10-15 százalékában arról számoltak be, hogy az agyhalál közelében, annak beállta előtt, úgy érezték, hogy lelkük eltávolodik testükből, ugyanakkor kellemes érzéseket éltek át. Például azt érzékelték, hogy egy alagúton mennek át, úgy, hogy annak világos végét nem vesztették a szemük elől. Odaérve barátságos lényekkel találkoztak, akikben némelyek a feltámadott Jézust vélték felismerni. Moody ezt a jelenséget egyrészt „near death experience"-nek, halálközeli tapasztalatnak nevezte, másrészt azonban a beállt agyhalál állapotára is kivetítette. Eszerint az maga is kellemes lehet, szintúgy, mint a hozzá való közeledés. Ha ez a hipotézis igazolható, akkor a halál éppúgy az emberi lélek barátjának mondható, mint azt már Platón is gondolta. Nemcsak ő, de érdekes módon egyes, a tibeti buddhizmusnak tulajdonított könyvek is.

Jézus véleménye más. Nem idealizálja a halál állapotát. Tudatában van a meghalás félelmetes és kínos jellegének. A gyász fájdalmát maga is átélte. János szerint barátja, Lázár holtteste láttára „lelke mélyéig megrendült", sírva is fakadt (Jn 11,33). A halál előfutáraival - mint láttuk - szembeszállt, gyógyított, vigasztalt, bátorított. Sokféle szenvedőnek mondta: „kelj fel és járj". Még egyet hozzá kell azonban tennem. A halállal szembesített élet keretében Jézus ítéletről is beszél. Mit ért ezen? A görög „krízis" szó értelmében az emberi tettek erkölcsi minőségének megítélését, amely jó és rossz között megkülönböztet és elválaszt. Mivel az igazságos Isten az ítélő, az ítélet nem merül ki a puszta elítélésben. Másrészt maga az ítélt személy is részt kap benne azzal, hogy önkritikával járul hozzá.9 És az ítélet kritériuma a felebaráti szeretetben gyakorolt istenszeretet. Annak jelenléte vagy vétkes elmulasztása, megsértése. A főparancs tehát a jézusi ítélet minden más parancsolat fölött álló, döntő követelménye.

Ezt olvashatjuk ki Máté 25. fejezetéből, ahol egyébként az úgynevezett „utolsó ítélet" borzalmas módon van lefestve. A modern írásmagyarázat kimutatta, hogy ezt a szöveget a maga egészében nem lehet a történelmi Jézusnak tulajdonítani, mert több részletében nem felel meg Jézus felfogásának és gyakorlatának. Másrészt a modern igazságszolgáltatás elveinek sem. Az úgynevezett „utolsó" ítélet védőügyvéd nélkül, tehát ellentmondást nem tűrő, önkényuralmi módon lesz kihirdetve. Közbenjárásról nem lehet szó. A kihirdetett ítélet inkább átok, mint igazságszolgáltatás. „Távozzatok színem elől, ti átkozottak, az örök tűzre, amely a sátánnak és angyalainak készült" (Mt 25,41). - Ez inkább a zsidó apokaliptikusok beszédmodorára, mint Jézuséra emlékeztet. Az övére az jellemző, amit a házasságtörő asszonynak mondott: „én sem ítéllek el, menj és többé ne vétkezzél" (Jn 8,11). Itt a megbocsátás és a jóvátételbe vetett remény áll az előtérben. Távolról sem a szemet szemért, fogat fogért elve vagy az isteni bosszúállás képzelete. Marad azonban a kritérium: a felebaráti szeretet gyakorlása, illetve vétkes elmulasztása. Ez a Mt 25-ben is kifejezésre jut, amennyiben az ítélő ezt mondja: „amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek" (Mt 25,40).

Mit jelent ebben az összefüggésben a mennyország és a pokol? Az előbbi az élők Istenével való egyesülés. Jézus nem egyszer lakomával hasonlítja össze, ahol a Messiás az asztalnál szolgál. A másodikat, a poklot ellenben nem Isten, hanem az ember hozta és hozza létre. Talán már ezért is nehezen gondolhatjuk örökkévalónak és főleg örök tűznek. Csak az emberi gonoszság és önzés képes poklot teremteni. Egy olyan világot, amelyben nincs többé szeretet, és ahol a halál maga is embertelen formákat és méreteket ölt. Mindazonáltal sok teológus az ún. örök kárhozatot „egy reális lehetőség"-nek tartja, abból kiindulva, hogy az élők Istene feltétlen tiszteletben tarj az emberi szabadságot, tehát még akkor is, ha az ember fellázad Isten ellen.

Térjünk vissza Jézus egyéni magatartásához saját halálával szemben. Küngnek annyiban igaza van, hogy ez a magatartás egyedülálló, tehát számunkra lehetetlen minden mozzanatában követni. Ennek ellenére van benne több mozzanat, amelyet magunkra lehet és kell alkalmaznunk. A legnagyobb különbség minden bizonnyal abban áll, hogy ő már földi életében is azonos volt azzal, akiben mi mint isteni személyben hiszünk. Még akkor is, ha az evangéliumok tanúsága szerint Jézus sohasem nevezte magát Isten „egyszülött", örök fiának. Még János evangéliumában is, mint Pannenberg kimutatta, több esetben megkülönbözteti magát az Atyától, ami az isteni létet illeti. Így csak csodálattal adózhatunk neki, hogy a saját halálát is teljes mértékben emberi öntudata keretében teszi szóvá. Isteni öntudatnak nem találjuk jelét. Sokkal inkább annak, hogy ez a fiatal és egészséges ember nem restell életösztönéről tanúságot tenni. Arról, hogy szereti az életet és fél a haláltól. Úgy látszik, mintha valamiféle isteni öntudat, mely szerint például bizonyos lett volna, hogy feltámad, zárójelbe, háttérbe került volna. Nem ezt kísérelte-e meg a filippiekhez intézett levél a „kénosis" fogalmával kifejezni? „Az Istennel való egyenlőségét nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem (...) kiüresítette magát és hasonló lett az emberekhez" (Fil 2,6-7). Hasonló módon viselte el már azt a tényt is, hogy nyilvános működése elejétől kezdve állandó életveszélyben kellett élnie. Ellenségei meg akarták ölni (vö. Lk 4,29; Mk 3,6). Amikor a veszély akut formát öltött, nevezetesen a Getsemáne-kertben, Jézus így imádkozott: „Halálos szomorúság fogta el lelkemet (...). Atyám (...), vedd el tőlem ezt a kelyhet" (Mk 14,33 és 36). A keresztre feszítve pedig így kiáltott fel: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?" (Mt 15,34). Nincs mindebben semmi nyoma isteni öntudatnak. De szintén Pannenberg szerint épp ebben a százszázalékosan emberi magatartásban áll Jézus Krisztus sajátos istensége. Ugyanakkor hozzá kell tennünk: nem akármilyen, átlagos emberiességről van szó, hanem egy olyanról, amelyet a bízó hit ural és szeretetben nyilatkozik meg. És ez a magatartás számunkra is lehetséges. Mi is imádkozhatunk halálunk közeledtével: „Atyám, a kezedbe ajánlom lelkemet" (Lk 23,46). Számunkra is lehetséges ebben a helyzetben másokra gondolni. Követve azt, aki még hóhéraiért is imádkozott: „Atyám, bocsáss meg nekik, hiszen nem tudják, mit tesznek" (Lk 23,34). Mellettünk is lehetnek más haldoklók, akiknek Jézussal együtt kívánjuk, hogy még ma velünk lehessenek a paradicsomban (vö. Lk 23,43). Mi is rámutathatunk egy anyára, egy apára, egy tanítványra, rábízva őket Isten gondoskodására (vö. Jn 19,27). Így, még ha mélységből is kiáltunk hozzá (vö. Zsolt 130,1), követjük Jézust a magasság irányában is.

Összefoglalás

Ha összehasonlítjuk a jézusi példaadást az eutanázia vagy a Moody-féle kellemes meghalás ideáljával, látjuk a különbséget. Bár kijár nekik tiszteletünk és megértésünk, de mi határozottan más véleményen vagyunk. Ami Hans Küngöt illeti, a következő kérdésekkel fordulok felé: Miért nem Jézusból, hanem a saját érzéseiből és félelmeiből indul ki? Miért követel mint katolikus teológus olyan egyéni autonómiát, szabadságot, amellyel ki-ki maga választhatja meg halálának idejét és módját? Miért nem mutat több szolidaritást azokkal szemben, akik bár teljesen függő viszonyba kerülnek, de nem gyűlölik meg testüket, és így is megőrzik emberi méltóságukat? Mit akar azzal elérni, hogy az egyház áldását kívánja az orvosilag elősegített öngyilkosságra? Továbbá: miért nem kísérelte meg Küng a református Paul Ricoeur példáját követni, akitől távol állt, hogy a meghalás folyamatában bármilyen kényelmet keressen. Aki úgy is, mint filozófus, teljes gondatlansággal nézett a túlvilági élet kérdései felé. Azt írta bízó hite szellemében, hogy ő nem okoz gondot magának afelől, hogy halála után mit tesz vele Isten. Nem kér erre vonatkozólag semmit. Tegye vele Isten azt, amit jónak lát. Ha akarja, támassza fel. Úgy, ahogy azt jónak látja. Egyet azért mégis kér. Hogy szerettei, barátai, tanítványai és a világ halandóinak minél nagyobb serege a lehető legjobb körülmények között élhessék meg, mit jelent Istennel személyes közösségben örökké élni.10 Hasonló módon nézett halála felé Wolfgang Pannenberg, korunk egyik legnagyobb keresztény teológusa, akihez engem is baráti viszony fűzött. Egyetemi nyugdíjazása után agyvérzést kapott, amely közel tíz évig fokozatos testi és szellemi hanyatlását vonta maga után. Sohasem kérte az eutanáziát. Panasz nélkül szenvedte el, hogy ő, a világhírű teológus, író és az ökumenizmus kimagasló képviselője, tehetetlenségre legyen ítélve. Bár beszélni már nem tudott, jelbeszéddel próbált kommunikálni. Látogatóit mosollyal fogadta. Felesége felé csak szeretetet mutatott. Az eucharisztikus úrvacsorán betegágyán rendszeresen részt vett. Mások sorsa továbbra is érdekelte. Pannenbergtől vettem át az örökkévalóság, jobban mondva az örök élet egy eredeti meghatározását. A halálban kilépünk a percekben, órákban, napokban, években mérhető idő térségéből, és bejutunk egy olyan folyamatba, amelyben egészen új lehetőségek valósulnak meg. Ilyen értelemben beszélt már Ágoston is „novitas aeterna"-ról, örök újdonságról. Hogy ez a jövő felé lényegileg nyitott emberi létezőnek csak boldogságot jelenthet, az kézenfekvő. Főleg azért, mert az örök élet nem mozdulatlan vigyázzállásban, hanem a Szentháromsággal és szeretteinkkel megélt közösség dinamikus csereviszonyában áll, jobban mondva történik. Mármost ha az örök élet valóban élet, akkor nemcsak mozgás, hanem a változás, a fejlődés, a kiteljesedés lehetőségeit is jelenti. Például a rossz átváltozását a jóba. Merhetjük ezért Origenész egyházatyával felvetni a hipotézist, hogy még a súlyos bűn állapotában elhalt ember is, ha megőrzi Istenbe vetett bízó hitét, megtérhet halála után, és részt vehet az örök boldogságban, hiszen az élők Istene megtartja, amit ígért. „Nem lelem kedvemet az istentelen halálában, inkább annak örülök, ha letér útjáról és él" (Ez 33,11).12 De peccatorum meritis, II, 11.2 Priper,2014.

 

Jegyzetek

1 Akadémiai Kiadó, Budapest 2007, 37.

2 Vö. P. Verspieren: Face á celui qui meurt, Paris 1984, M. de Hennezel, Nous ne nous sommes pas dit au revoir, Paris 2000, 29.

3 Vö. Summa theologica I / II, 9. 64, art. 7.

4 Vö. X. Léon-Dufour: Face á lamort, Jésus et Paul. Paris 1979 (=XLD), 34-35.

5 Lásd a magyar szöveget: Orvosi eskü. Wikipédia. Előadásomban saját fordításom szerepel!

6 Lásd G. Dumeige: Le Christ médecin. Dictionnaire de Spiritualité, Paris 1995, 10. kötet, 881-901.

7 Lásd: XLD 29.

8 Lásd: Life afterLife. New York 1975, R. Moody és P. Perry: Glimpses of Eternity, New York 2010.

9 Vö: XLD 51.

10 Lásd. P. Ricoeur: Vivantjusqu'á la mort. Suivi de Fragments, Paris 2007.

 

Keresés a Katholikos oldalain