Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

A kolozsvári Szent Mihály-templom a város főterén jelkép. Emellett a kolozsvári katolikus lelki otthona. De falai közt keresnek és találnak megnyugvást nem katolikusok, nem vallásos emberek, nem magyarok, nem kolozsváriak is. Turistacsalogató látványosság is, vetekedik sok külföldi székesegyházzal. Idén végre elkezdődik külső-belső megújulása. Urunk színeváltozása ünnepén kezdték el hivatalosan a munkálatokat, ekkor hangzott el az itt következő beszéd.

Kémenes Lóránt
jÓ NEKÜNK ITT LENNI?

 

A szerző Gyergyószentmiklóson született 1974-ben, az esztergomi Érseki Hittududományi Főiskolán végzett teológiai tanulmányai után szülővárosában szentelte pappá Jakubinyi György érsek. 2003-ban lelkigondozó szakot végzett a budapesti Semmelweis Egyetemen, 2004-2007 között jogi licenciátust szerzett a Lateráni Egyetemen. Segédlelkész volt Marosvásárhelyen, tíz évig Türben, mélyszórványban plébános, 2018. augusztus 1-jétől a kolozsvári Szent Mihály egyházközség plébánosa, szolnok-dobokai főesperes.

Vannak helyek, ahol szeretünk lenni. Jó odamenni, jó oda visszatérni. Vannak helyek, ahol biztonságban érezzük magunkat, és nem is akarunk megválni az adott helytől. Jobb esetben ilyen az otthon, a lakóhely is. Vannak olyan helyek is, amelyek semlegesek, oda megyünk, ott tartózkodunk, de semmi különösebb érzelem nem fűz hozzá. Ilyen a helyek többsége. És vannak olyan helyek, ahol nem szeretünk lenni. Okkal vagy ok nélkül, de rossz érzésünk van bizonyos helyektől. Van olyan, hogy egy adott helyen rossz dolgok történtek, és ezek emléke miatt nem kellemes az ott tartózkodás, vagy - biztosan volt már ilyen velünk - egyszerűen valami taszít az adott helyen. Nem tudjuk megfogalmazni, hogy mi, de valami miatt nagyon ellenszenves az adott ház, szoba, helyiség.

Több mint 670 éve templom áll itt, Kolozsvár Főterén.

Hányszor mondják el idejövők is, hogy milyen jó itt lenni ebben a székesegyházban. Eljövünk, és ki sem akarunk menni. Nem, mert valami egészen mást tapasztalunk meg. Miközben egyre nehezebben bírjuk azt, ami az életben történik, itt minden olyan tiszta, békés és csendes. Sokszor mi sem akarunk továbbmenni, tovább küzdeni. Elég volt a sártaposásból, a mocskolódásból, a dobálózásból, mindabból a szennyből, ami ömlik ránk. Időnként jogos is, hogy elegünk van belőle. Sokszor saját magunkból is, csak ezt ritkábban mondjuk.

Nekünk ez az egyik Tábor-hegyünk. De nagyon őszintén kérdezzük meg magunktól: Jó nekünk itt lennünk? Vagy csak mondjuk... mert itt ezt kell mondani.

Miért jó itt lenni? Mit jelent az, hogy jó, az, hogy itt, és az, hogy lenni? Na meg mit takar az, hogy nekünk?

Erre most nem én adok választ, hanem te saját magadnak, mert ahányan vagyunk, annyi a válasz. sőt, még annál is több!

Jézus imádkozni megy fel. én miért jöttem?

Ő színben elváltozik. én hogy indulok innen le? Mi látszik rajtam?

Ő hallja az Atya hangját: „szeretett fiú". én mit hallok? És amit hallok, azt elhiszem, vagy folyamatosan leírom magam?

Kinyilvánul: ő a Messiás. Ennek ellenére azt olvassuk, hogy amikor jönnek le a hegyről, a tanítványok értetlenkednek. Én mit tapasztalok meg a Szent Mihály-templomban? A munkálatok idején folyamatosan a kákán keresem-e a csomót, vagy megélem a megtapasztalt pillanatnak a varázsát? Különösen ma fontos ez a kérdés, amikor elindul egy olyan folyamat, amely kiléptet mindannyiunkat a komfortzónánkból, amely nem engedi sem azt, hogy lesátorozzunk, de talán időnként azt sem, hogy leüljünk.

A hegyen Jézus elváltozott övéi előtt. Mi is nagy változások előtt állunk, és Jézus azért hívott ma ide, hogy templomunk színeváltozásának élő tanúi legyünk. És ezáltal bennünk is elinduljon a változás. Nem látomás ez, hanem annak felismerése egész egzisztenciánkkal, hogy kicsoda Jézus az Atya számára és a mi számunkra.

A hegy, amely szimbolikusan a mi Szent Mihályunk, a felülemelkedésnek a helye, kilépés a mindennapokból. Amikor távolabb kerülhet minden más, elcsendesedhetnek a hétköznap zajai, harcai, és felfelé figyelhetünk. Amikor „fentről" más rálátást kapunk a „lenti" dolgainkra, gondjainkra, félelmeinkre, örömeinkre, kérdéseinkre.

Jézus lejön, és vállalja azt, ami őrá vár, a keresztet. Ennek jelét látjuk itt, ennek tövében állunk és fohászkodunk ma! A hegyről lejőve sok mindennel szembesülni kell, Jézus követésében is, ami nem biztos, hogy könnyű, ami érzékelteti, hogy még nem a mennyországban vagyunk. De a hegy fénye nélkül nem megyünk semmire. Menthetetlen vereség vár ránk akkor, ha csak a saját erőnkre hagyatkozunk. Az idegrendszer kimerül, kiborul az ember szívének legrosszabb tartalma, mindaz, amit szeretnénk eltakarni.

Úgy érzem, ez a mai igénk egyik központi üzenete: jöjj fel a hegyre, szánj rá egy kis időt, hiszen ez az értelme az istentiszteletnek. Az értelme, hogy itt megpihenjünk, erőt vegyünk. Aki az Istentől rendelt útra indul, annak erőre van szüksége. Jézus senkit sem enged szolgálatba, nehéz feladatokra magára hagyatva, útravaló nélkül. Hiszen vannak nehéz döntések az életben, válaszutak, nehéz beszélgetések, áldozatok, lemondások. Honnan kapnánk erőt, ha nem Istentől? Ezért kell feljönni a hegyre.

Egyszerre elcsitulnak a nyugtalanságok, félelmek, szorongások, már nem számít, hogy elszaladtak az évek, már nem az a döntő, hogy milyen nehéz volt eljönni ma is a templomba, mert fáradtak a lábak, kapkodni kell a levegőért, a szív és tüdő sem működik, ahogy kellene, mint régen, ez mind háttérbe szorul, mert körülvesz bennünket a menny fénye. Tündöklik, ragyog rajtunk Jézus dicsősége, és akkor már csak őt látjuk, ő a megoldás.

Adja Isten valamennyiünknek: lelkipásztoroknak, tervezőknek, kivitelezőknek, felügyelőknek, restaurátoroknak, pályázatlebonyolítóknak, látványos vagy szinte láthatatlan szereplőknek, támogatóknak és elkötelezetteknek egyaránt ezt az örvendezést, amely ezekben a tanítványokban volt. Tudjuk mi is elmondani velük együtt: Jó nekünk itt lenni. Jó nekünk Jézus közelében lenni, őrá hallgatni, őt hallgatni, tőle erőt meríteni a mindennapi felelősségteljes munkához és szolgálathoz.

 

Keresés a Katholikos oldalain