Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Daly Attila
jÉZUS KRISZTUS, AZ ISTENI
KINYILATKOZTATÁS CSÚCSA ÉS TELJESSÉGE

 

Jesus Christ, the Peak and Fulfilment of the Revelation

The Church believes and proclaim that the Logos became human and thus the transcendent word was made into flesh. Thus the two are linked. The incarnation of God is linked to mankind, revelation is the self communication of God, In Jesus revelation became personal. God is not a hidden God any more, the human person can see God's face, can hear God's voice. Jesus links the transcendent and the immanent world. In him people are blessed. In him the law makes sense and gets a new horizon. In him the time has come, his words will never end. In Jesus God's will reaches its peak and fulfiment

Keywords: Jesus Christ, Church, revelation, Logos, word, incarnation

 

A szerző szatmári egyházmegyés kispap a gyulafehérvári szemináriumban.
Az egyház hiszi, vallja és hirdeti, hogy a Logosz emberré válása által a transzcendens szó emberi szóvá vált, ezáltal a kettő örökre összefonódott. Ezt János evangéliumának prológusa a következőképpen foglalja össze: „Az Ige volt az igazi világosság, amely minden embert megvilágít. (...) S az Ige testté lett, és köztünk élt" (Jn 1,9; 14a). Az isteni közlés, amely az Ószövetség idején közvetett módon nyilvánult meg a választott nép körében, Mózesen és az általa kinyilvánított törvényen keresztül, majd a próféták ajka által, Jézusban közvetlen formát nyert. A választott nép a kinyilatkoztatás által feladatot kapott, hogy Isten dicsőségét kinyilvánítsa a környező népeknek (vö. Iz 40,3-8), de a zsidók elfordultak az Úrtól, leléptek útjáról, és ezért Isten új szövetséget kötött az új választott néppel (vö. Zsid 8,8-12, Jer 31-34), az egyházzal, akinek missziós jellege erőteljesebben kihangsúlyozódik (vö. Mt 28,19).

Isten inkarnációja által emberekhez közelivé vált, ezáltal a kinyilatkoztatás önközléssé lett, Jézus személye által perszonális jelleget öltött. Isten többé nem rejtőzködő Isten, akinek arcát nem lehet látni, csak hangját hallani (vö. Kiv 33,18-22), Isten az emberek nyelvén szól az Emberfia által. A szentháromságos egy Isten akaratából lett minden, szeretetének kifejeződése és vágya, hogy megismerjék és viszonozzák. A teremtői aktus befejeztével Isten a teremtés koronájába lehelte életet adó leheletét (vö. Ter 2,7), ezáltal képessé tette őt arra, hogy bekapcsolódjon a szentháromságos Isten szeretetpárbeszédébe a kegyelem által. De az ember a bűn által képtelenné tette magát a párbeszédben való aktív részvételre, ezért el kellett jönnie az új Ádámnak, aki kiengesztelte az Atyát vére árán, és visszaszerezte istengyermeki voltunkat. Szent Pálnak a rómaiakhoz írt levelében olvassuk: „békében élhetünk az Istennel, Urunk Jézus Krisztus által. (...) Most, hogy vére árán igazzá váltunk, még sokkal inkább megment bennünket haragjától. Mert ha Istent Fia halála kiengesztelte akkor, amikor még ellenségek voltunk, most, hogy kibékültünk vele, annál inkább megmenekülünk az ő életében" (Róm 5,1; 9-10).

A kinyilatkoztatás általános meghatározása szerint az Isten önfeltárulkozása, amely által az embert felemelni kívánja. A 20. század nagy teológusa, Karl Rahner szerint: „A világtörténelem tehát üdvtörténetet jelent. Ha Isten önmagát kínálja fel, ameny-nyiben abszolút módon közli magát az ember teljességével, akkor ez meghatározásánál fogva az ember üdvössége. Hiszen ebben teljesül be az emberi transzcendencia, amelyben az abszolút Isten felé törekedve túllép önmagán az ember."1

A közlés perszonális, valóságos, konkrét és teljes lett Krisztusban, ez az egyház kétezer éves tanítása. Az I. vatikáni zsinat a racionalizmus kihívására és kritikai attitűdjére, mely a kinyilatkoztatás isteni eredetét bírálta és lefektette a dominancián alapuló vallás alapjait, valamint a kor liberális teológiájában megfogalmazott téves nézetek hatására egyértelműen és hitelesen rögzítette és kinyilvánította az egyház hivatalos tanítását. Az I. vatikáni zsinat a konceptualista-intellektualista modellt megtette sajátjának, míg a II. vatikáni zsinat a kommunikációelméleti modellt választotta perszonális szoteriológiai jelleggel.2 Ezáltal a hangsúlyt a krisztusi kinyilatkoztatás párbeszédjellegére helyezte.

Krisztusban Isten hús és vér lett,3 belépett az emberi történelembe, és ezzel megszentelte azt. Karl Rahner szerint a történelmet üdvtörténetnek nevezni az emberi történelem egyik legfontosabb aspektusa. A teremtés Krisztusért lett (vö. 1Kor 8,6), a húsvéti örömének is kifejezésre juttatja az isteni akarat teljességét mint az emberi történelem esszenciáját. „Ó, szerencsés vétek, hogy ilyen hatalmas és fölséges Megváltót kívánt és érdemelt."4 A történelem legfontosabb eseménye mind üdvtörténeti szempontból, mind az emberi történelem szempontjából Jézus Krisztus volt, benne vált teljessé, benne teljesedett be az isteni kinyilatkoztatás és akarat.

Ószövetségi megközelítés

„Szent Ágoston így fejezi ki a két szövetség dialektikáját: Novum in Veterelatet, Vetusin Novo patet (az Új az Óban rejlik, az Ó az Újban tárul fel)."5 Az Ószövetség fő feladata, hogy előkészítse és elővetítse Krisztus misztériumának megvalósulását a világban. A DV ezt nagyon szépen fogalmazza meg a Szentírás üdvtörténeti teológiájának aspektusaként: „Amikor Isten végtelen szeretetében az egész emberi nem üdvösségét gondosan elő akarta készíteni, különleges gondviselése által egy népet választott ki magának és reá bízta ígéreteit" (DV 14). Ebben a kontextusban vizsgáljuk meg az ószövetségi rejtett Krisztus-képet.

A Teremtéstől Ábrahámig

Henri Boulad jezsuita szerzetest idézve, akit a közvélemény korunk egyik nagy misztikusának tart, „a teremtés maga a szeretet titka".6 Figyelembe véve Rahner teológiai reflexióját, a kategoriális és speciális transzcendentális kinyilatkoztatásról megállapíthatjuk, hogy a teremtéstörténetben szereplő protoevangéliumskinyilatkoztatás) nem rendelkezik semmiféle többlettel a környező népek mitikus istenszemléletével szemben,7 mégis több azoknál. A teremtéstörténet lényegi krisztológiai elemeket tartalmaz, ami tematikám szempontjából lényeges. Különbségként etiológikus jellegét lehet kiemelni, ami kifejezésre juttatja a zsidó monoteista istenhit lényegiségét. Párhuzamot vonva elmondható, hogy a transzcendentális létező létére az individuum egzisztenciájából tud következtetni.

A bűn nem Istentől származik, hanem az ember fundamentális döntéséből, aki elutasította Isten közeledését, azét az Istenét, aki egyenrangúvá tette magát a teremtényeivel. Ha a skolasztikus hagyomány rossz fogalmából indulunk ki, akkor levonhatjuk azt a következtetést, hogy az ember egzisztenciális esszenciáját a Teremtőjével folytatott párbeszéd adja. Az ember döntött, és amellett, hogy számára elégtelen a meghitt kapcsolat Istennel, ő maga is Isten akar lenni. Elvetette Istent és magát választotta. Az Isten nélküli lét rossz, hisz az esszencia vész el ezáltal.

Teilhard de Chardin megfogalmazásában tükröződik a teremtői aktus lényege: „Isten emberré válása nem csupán az az esemény kétezer évvel előbb, hanem olyan esemény, amely elkezdődött a teremtés első pillanatával".8 A teremtés könyvében Isten szövetségkötése Ádámmal (az emberiséggel, ez az egyetemességtudat kifejeződése) és Noéval nem rendelkezik történelmi kinyilatkoztatás-jelleggel, hanem teológiai reflexió, amelyben a szövetségkötés analógiája tükröződik.9 Az Ábrahámnak tett ígéret szerint általa áldást nyer a világ, amit Krisztusra lehet vonatkoztatni, hisz általa lett áldás az élet.

Mózes és a próféták

A zsidó nép történelmi hite szerint nagyobb tekintélyű ember, mint Mózes, aki a törvény adta népnek és szemtől szemben beszélt az Úrral mint az ember a barátjával, nem lesz (vö. Kiv 33,11; Szám 12,8; MTörv 34,11). Isten az első tényleges szövetséget Mózes által kötötte a zsidó néppel.

A MTörv 18,15-20-ben olvashatjuk, hogy Mózes a népnek kinyilvánítja, Isten prófétát fog támasztani a nép köréből, olyat, mint Mózes, akinek az Úr adja ajkára a szavait, és az ő tekintélyével fog fellépni. A hagyományos zsidó értelmezésben ezt a prófétai intézmény megalapításának tekintik (előrevételezé-sének), de sokkal nagyobb jelentőséggel bír. A próféta feladata Isten akaratát kinyilvánítani az embereknek, értelmezni és magyarázni a törvényt. Isten tekintélyével léptek fel a nép előtt. Ezek fontos ismeretek ahhoz, hogy Krisztus alakja mint az új Mózes a hegyi beszédben kiolvasható legyen, és megértsük a kinyilatkoztatás csúcsaként megvalósulásának formai dinamikáját. A Kiv 33,18-22-ben azt olvashatjuk, hogy Mózes kérte az Úrtól, hadd lássa dicsőségét, de az Úr nem engedte meg neki, hogy arcát lássa, mert meghalna tőle. Isten titokban tartja lényegiségét, elrejti a nép előtt transzcendens voltát. Konstellációban olvasva a felvázolt részeket elmondható, „Krisztus arca az Isten arca", általa láthatjuk Isten dicsőségét (vö. Jn 1,14).

Próféták

Sámuel idejében megtörténik a teokráciából a monarchiába való átlépés, mivel a zsidó nép hajlamos volt letérni az Úr útjairól, ezért prófétát támasztott számukra, hogy általuk reményt, vigaszt és útmutatást adjon Isten. Szent Péter a pünkösdi beszédében kifejti, hogy Mózes óta a próféták megjövendölték: eljönnek azok a napok és beteljesülnek az Úr ígéretei, amelyeket Ábrahámnak és a népnek tett - ez mind Krisztusban valósult meg (vö. ApCsel 3,22-26). „A Messiás eljöveteléről vallott meggyőződés következtében az Ószövetség krisztológiai értelmezése meghatározó jelentőségűvé vált mind az Ószövetségben, mind az Újszövetségben, mind a korai és a középkori egyház írásértelmezésében."10

A messianizmus a dávidi eszményi királyságon alapszik és azon a nátáni prófécián, amit akkor adott a királynak, amikor az eltévelyedett, de bűnbánatot tartott. A restauráció gondolata, Isten országának, vagyis uralmának megvalósulása egyre erőteljesebb lett a szenvedések közepette. A prófétáknak, akiknek feladata a monoteizmus és a jeruzsálemi templomkultusz megőrzése volt, a Messiás eszményképének életben tartása által sikerült elkerülni a nép teljes asszimilációját. A Messiás megvalósítja Isten uralmát, uralkodni fog dicsőségben minden népen, elhozva számukra a várva-várt békét és gazdagságot. Az Emberfia által megvalósul Isten egyetemes uralma, amivel új világkorszak kezdődik.11

Isten inkarnációja

Az evangéliumok tanúsága szerint Jézus nyilvános működése kezdetén programszerűen összefoglalta küldetésének lényegét: „Beteljesedett az idő, és már közel van az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban" (Mk 1,15). Ez a formula a prófétai iratokban mindig a messiási idő elérkezésére vonatkozott, prófétai jellegű, a végső idő eljöttét hivatott kifejezésre juttatni, amikor is Isten dicsőségének teljessége (doxa) megvalósul.12 Jézus születésének napján „a Makkabeus Júdás által Krisztus előtt 164-ben bevezetett templomszentelési ünnepét ülték, és így Jézus születésének időpontja egyszersmind azt is jelképezné, hogy vele, aki Isten világosságaként támadt ezen a téli éjszakán, valóban megtörtént a templomszentelés - Isten megérkezése erre a földre".13

Isten megmutatta rejtett dicsőségét, és Isten nagysága abban áll, hogy teremtményi szintre ereszkedik (vö. Fil 2,5-11). A jézusi igehirdetés központjában Isten országának megvalósulása és elérkezése áll, Jézus ezt magára vonatkoztatja.

Jézus a jánosi keresztség alávetése által tanúságot tett arról, hogy János „a próféta", neki azt kell tennie, ami az Atya akarata. A keresztség pillanatában az ég megnyílik és a teljes Szentháromság jelenvalóvá válik, igazolva a Fiú küldetését, kiemelve az Atya és a közte rejlő mélységes kapcsolatot.14 A Fiú mindenben teljesíti az Atya akaratát, feltétel nélkül, és ezáltal nyeri el az emberiség az üdvösséget.

Isten országáról szóló beszédeinek központjában Isten állt, számára az ószövetségi üdvtörténetben Ábrahámtól az ő koráig egység van, mozgás, ami egyenesen őhozzá vezet.15 Tudatában volt küldetésének. Jézus viszonya az Atyával különleges és személyes. Többször is a meghitt imában eltöltött időről tesznek tanúságot az evangéliumok, amelyeket Jézus az Atyával tölt, elvonulva. Jézus mennyei Atyának nevezi Istent, ami a kor zsidóságának botrányos volt, ezzel különösen is kifejezi egyedüli Fiú voltát és azt, hogy csak általa lehetünk Isten gyermekei. Különbséget tesz az „én Atyám" és a „mi atyánk" között, mi csak vele közösségben mondhatjuk ki ezeket a szavakat.16 „Jézus tanításából Istennek kettős arca tűnik elő: ő a Mester, az Úr, akinek az emberek szolgálnak, és ő az Atya, aki úgy szereti az embereket, mint gyermekeit. E kettős vonás adja Isten arcának fenségét és jóságát."17

Jézus hegyi beszédének központjában a Tóra értelmezése áll. Jézus Mózes székébe ül és magyarázza a törvényt, kifejti: nem megszüntetni jött azt, hanem új értelemmel megtölteni. Már nem Isten tekintélyére hivatkozva magyarázza a törvényt, hanem saját nevében, ezzel kifejezi isteni voltát. Jézus lesz a törvény mércéje, hisz ő nagyobb, mint a templom. Új horizontot nyitott a törvény értelmezésében és legyőzte a legalizmust, irgalmasságot akar, nem áldozatot, csak benne nyer értelmet a törvény.

Jézus utánozhatatlan módon hirdette meg Isten országát. Ugyanakkor Isten országát továbbra is hirdetni kell. Jézus tettei, szavai és személye által Isten közvetlenül tevékenykedett teremtményei között, szeretete benne vált kézzelfoghatóvá.18

„Véglegesen megállapíthatjuk tehát, hogy mi a Feltámadott pneumatikus teste: a teljes ember, aki végérvényesen Isten dimenziójában van, aki teljesen és tökéletesen bevonult Isten dicsőségébe. A feltámadás testi mivolta tehát egyrészt abban áll, hogy az Úr egész személye végleg az Atyánál van; másrészt kapcsolatban áll a világgal és velünk, méghozzá mint az, aki már Istennél van"19 - írja Kasper a feltámadásról.

Összefoglaló

Jézus egybekapcsolja a transzcendens és az immanens világot, általa nyer áldást a nép, az ő újszövetségi népe és titokzatos teste az egyház. A törvény értelmet nyer benne, új horizontot ad neki, nemcsak a társadalom formáló jellegét hangsúlyozza, hanem igazi rendeltetésére hívja fel a figyelmet, benne beteljesedett az idő, az ő igéi el nem múlnak a világ végezetéig. Jézusban eléri célját és kiteljesedik az isteni akarat. Isten gyermekei lettünk és többé nem szolgák. „Isten országának eljötte Istennek az emberekhez fűződő teremtői és szövetségi hűségét fejezi ki. Ezért emberi történelem - történelmi módon érkezik el: nem kiiktatja az ember szabadságát, hanem bevonja azt. (...) Jézus személye tehát egyszerre Istennek az emberhez fordulása és az ember válasza."20

 

Jegyzetek

1 Rahner, Karl: A hit alapjai, Bevezetés a kereszténység fogalmába. Budapest 1985, 165.

2 Vö. Beinert, Wolfgang: Kinyilatkoztás, in: Beinert, Wolfgang: A katolikus dogmatika lexikona. Vigilia Kiadó, Budapest 2004, 384.

3 Vö. XVI. Benedek Pápa: A Názáreti Jézus (első rész). SZIT, Budapest 2007, 11.

4 http://pomaziplebania.hu/exultet.html (2015.11.04 17:30).

5 Szabó Ferenc: A Biblia és értelmezése. Szent Ágostontól a Dei verbumig, Távlatok. http://www.tavlatok.hu/79/7902tavl.htm (2015.11.04).

6 P. Boulad, Henri SJ: Az önátadás fényében (ford. Vácz Jenő). Ecclesia, Budapest, 24.

7 Vö. Rahner, Karl: A hit alapjai, 183-185.

8 Boulad: Az önátadás fényében, 65.

9 Vö. Koncz Lajos: Kinyilatkoztatás és a hit teológiája. Kat. Teol. Főiskolai jegyzetek, Budapest 1982, 56-57.

10 Kasper, Walter: Jézus Krisztus Istene. Osiris, Budapest 2003, 116.

11 Vö. uo. 116-117.

12 Vö. Jakubinyi György: Máté evangéliuma. SZIT, Budapest 1991, 34.

13 Vö. Ratzinger, Joseph: A remény forrásai. Gondolatok az üdvtörténet nagy ünnepeiről. Ecclesia 2005, 18.

14 Vö. Kasper, Walter: Jézus a Krisztus. Vigilia, Budapest 1996, 185.

15 Vö. XVI. Benedek pápa: A názereti Jézus (I.), 62.

16 Vö. uo., 117-121.

17 Szabó Ferenc: Jézus Krisztus megközelítése. Róma 1978, 63.

18 Vö. Gnilka, Joachim: A názáreti Jézus. Üzenet és történelem. SZIT, Budapest 2001, 308.

19 Kasper, Walter: Jézus a Krisztus, 171.

20 Uo., 263.

 

 

Keresés a Katholikos oldalain