Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap


a HÁZASSÁGBAN KETTŐN MÚLIK MINDEN
A kolozsvári Tyukodi házaspárral Bodó Márta beszélget

 

Tyukodi Rózsa és László negyvenkilenc éve házasok. A Fokoláre mozgalom - Mária műve tagjai, aktív, elkötelezett, hiteles vallásos életet élnek. Vidámak, segítőkészek, közvetlenek. Nem szeretnek nagy szavakat pufogtatni, nem hallgatják el a nehézségeket sem. Ezekkel együtt, ezek ellenére derűs emberek, akik tudnak bővelkedni és szűkölködni egyaránt, szórakozni és vigasztalni, mikor mire van szükség. Bár többször hallottam őket nyilvánosan tanúságot tenni az életükről, hitükről, amikor Rózsával a Mária Rádió kolozsvári stúdiójában a beszélgetés részleteit egyeztetem, kicsit ijedtnek tűnik, végül attól nyugszik meg, hogy elmondom: azt várom tőlük, hogy őszinték legyenek, és ne holmi rózsaszín vattacukorként tálalják az életet. Egyetért, hogy a nehézségekről is józanul kell beszélni, különben könnyen félresiklik a házasság, a kapcsolat. „Este megbeszéljük Lacival, és jelzek" - mondja búcsúzóul. Két nap múlva a szerkesztőségben beszélgetünk egy csésze tea mellett.

Bodó Márta: Emlékszem, hogy hallottam tőletek: ti nemcsak véletlenül sodródtatok bele, hanem készültetek a családi életre. Meséljetek erről!

Tyukodi László: Egy faluban születtünk, katolikusok vagyunk, ismertük egymást. Készültünk lelkileg a házasságra... De egész kiskorunktól vallásosan nevelkedtünk. Én például olyan tizenhéttizennyolc éves koromtól imádkoztam a jó Istenhez Mária közbenjárásáért, hogy adjon egy jó feleséget. Az Úr meghallgatott. Akkoriban ilyen volt a divat, hogy a fiúk korán megnősültek (nem, mint most), úgyhogy és kezdtem komolyabban gondolni erre és imádkozni. Emlékszem, édesanyám kérdezte, miért imádkozom, én mondtam, azért, hogy adjon nekem egy jó feleséget az Isten. Édesanyám erre azt felelte: biztos meg fog hallgatni téged a jó Isten.

Tyukodi Rózsa: Olyan formában készülődtem, ahogy nagyocska lettem, hogy felfigyeltem arra, édesanyám minden szombaton böjtölt. Én szombati napon születtem, s akkoriban szombaton volt a lakodalmi készülődés, vasárnap a lakodalom. Szóval szombaton kóstolgattak, készítettek, de a mama mindig visszafogott volt. Rákérdeztem, miért, ő azt mondta: te szombati nap születtél, a Szűzanyának ajánlottalak, és azért böjtölök szombatonként, hogy nagyon jó családod, békés életed legyen. Hallottam azt is, hogy az alma nem esik messze a fájától - arra gondoltam, ha édesanyám ennyire szereti, így bízik a Szűzanyában, akkor nekem sem kellene messzire esni az égi édesanyától. Egész életemre irányt szabott ez nekem. Amikor összetalálkoztunk, tudtuk, mind a ketten máriás lelkületűek vagyunk. A lelkiségi mozgalmak közül a Fokoláre mozgalom tagjai vagyunk, ez még jobban segített minket elmélyülni az önzetlen szeretetben, abban, hogy szeressünk, elsőnek szeressünk, mindenkit elfogadjunk, a másik másságát el tudjuk fogadni. Például amikor úgy éreztem, „gonoszkodom", rögtön az jutott eszembe, hogy gurulok el a fától.

B. M.: Ismertétek egymást gyerekként is, de hogyan vált át ez az ismeretség kapcsolattá, házassággá?

Ty. L.: A régi világban ez könnyebben ment, mint most. Amikor ő tizenhat éves volt, én akkor szereltem le a katonaságtól, hazatérve láttam, van valaki számomra ismeretlen Jegenyében. (Nevetnek.) Az történt, hogy közben felnőtt, én huszonkét-huszonhárom éves lettem. Rá három évre összeesküdtünk. Igazából egy lakodalomban kerültünk közelebb egymáshoz.

Ty. R.: Akkoriban Jegenyén találkozott két vonat, az egyik Bánffyhunyadról jött, a másik Kolozsvárról. Ugyanakkor, amikor Laci mondta, hogy kicsit jobban megnézett, akkoriban lehet, hogy én lemaradtam a többiektől, ő jobban kilépett, hogy utolérjen, s beszélgetve elpanaszoltam neki egy akkori friss, nagy bánatomat. Egy helyre pályáztam a tanügyben, amelynek elnyerésére megvolt minden esélyem, nekem ígérték, mégis amikor vittem az aktáimat leadni, kiderült, más kapja meg. Olyan édesen rám mosolygott, és azt mondta, az illető egy „fentával" (csellel, román átvétel - szerk. megj.) többet tudott. Vigasztalt is, de valahogy úgy mutatta meg nekem a dolgokat, hogy ez a reális élet. Ami megfogott benne: amikor fiatalok között voltunk, ő mindig adott egy cukorkát, hozott egy hóvirágot februárban... Ezek olyan figyelmességek, amiket mástól nem kaptam.

Ty. L.: A fiatalok nem nagyon szokták latolgatni: tetszett, beleszerettem, és eldöntöttem, hogy ő a megfelelő feleség.

Ty. R.: Amikor egy bálban táncoltunk, mert akkoriban minden hétvégén volt ilyesmi, akkor kezdtél te engem felkérni táncolni, emlékszem, azt mondtad: „olyan szép vagy, hogy Szent Péter, ha így meglátna téged, a mennyország kapuját azonnal kinyitná neked". Akkoriban nekem egyetlenegy sárga-barna leveles mintájú ruhám volt, minden bálban az volt rajtam, te pedig minden bálban, amikor táncoltunk, elmondtad, mennyire szép vagyok. (Nevetnek.)

B. M.: Milyen volt a leánykérés?

Ty. L.: Jegenyei szokás szerint volt. Megegyeztünk egymással, s kezdődött a családok kapcsolatfelvétele. Megegyeztünk, aztán jött az eljegyzés.

Ty. R.: Lejött édesanyád, ő mondta, hogy hazajössz a hétvégén, s szeretné, ha együtt mennénk a bálba. Ez azt jelentette, hogy hivatalosan együtt mutatkozzunk. Emlékszem, édesapám megkérdezett, vajon jól meggondoltuk-e, mert nem szeretné a lányát minden bálkor másnak odaajánlani. De ez nem ellenzése volt a kapcsolatunknak, csak megfontoltságra buzdított. A családjaink nagyon jól megértették egymást, ez pedig segíti a fiatal családot is a kialakulásban.

B. M.: Negyvenkilenc és fél éve házasok vagytok, meséljetek arról, ami nem a rózsaszín felhőbe tartozik.

Ty. L.: A mi házasságunk békés volt, csendben telt el. Persze nem voltunk mentesek az élet zajától. Súrlódásaink is voltak, de olyan sosem, hogy veszélybe került volna a kapcsolatunk. Emlékszem, hogy a kezdet kezdetén olvastuk Rejtő Jenő könyveit, akkoriban jelentek meg nálunk is magyarul. Az egyikben valamelyik hős idéz valakit: ne nyugodjon le a nap a te haragoddal. Elolvastuk, és ez megmaradt. Próbáltuk ehhez tartani magunkat, és nagyon ritka alkalom volt, amikor ez nem jött össze. Néhányszor megtörtént, hogy csak másnap esti napnyugtára sikerült elrendezni a dolgainkat. (Nevetnek.) Apró kis dolgaink, bajaink voltak, de szerencsére nem kerültünk veszélybe.

B. M.: Mi volt ilyen gond?

Ty. L.: A problémákat mindig a gyermekek okozták. (Nevetnek.) Eleinte nem nagyon voltak gondok, aztán ahogy jöttek a gyermekek, többször megtörtént a nézeteltérés. Nem arra kell gondolni, hogy minden héten volt valami, hanem csak a korábbihoz képest többször. Gyereknevelési témákban voltak eltéréseink. Mi itt mindig ketten voltunk, amikor megszülettek a gyermekek, akkor sem volt kire hagyni őket. Ilyenkor pedig akadnak problémák. Rosszalkodnak a gyermekek, csintalankodnak, játszanak, másképp láttam én és másképp látta ő, ilyenkor volt alkalom nézeteltérésre.

B. M.: Melyikőtök volt a hirtelenebb?

Ty. L.: Gondolom, hogy én. (Nevetnek.)

Ty. R.: Amikor érezte, hogy valami nincs rendben, nem kellett volna rám szóljon vagy túl durván szólt, s a nap is lenyugodott így, akkor másnap mindig virággal jött haza. Soha nem mondott semmit, a virág beszélt helyette.

Ty. L.: A családokban sokszor összevesznek a pénz miatt. Nálunk sosem volt ilyesmi, hála Istennek, megkerestük a pénzt, közösbe tettük, és közös elhatározással is költöttük el. Persze volt saját zsebpénzünk, napi költőpénzünk, mert az is kell legyen. Én például Aranyosgyéresre ingáztam, mindig kellett annyi legyen nálam, hogy ha úgy alakul, haza tudjam hozatni magam.

Ty. R.: Szerintem ezzel sok veszekedéstől megszabadultunk. Egyetértünk abban, hogy nem a pénz boldogít. Nem dúskáltunk a javakban sem akkor, sem most. Tudjuk, hol a pénz, de ha megkérdezné most valaki, mennyink van, meg sem tudom mondani. (Nevet.) Tudom, honnan vehetünk magunkhoz, azt is látom, ha épp nincs. (Nevet.) Inkább az volt mindig, hogy engem nehéz elvinni vásárolni, nem adok úgy magamra, nem olyan fontos ez nekem.

Ty. L.: Most sokan megmosolyognak, ha ezt mondjuk, hogy közösbe tesszük. De ez segített abban, hogy pénz kapcsán sosem volt semmi szemrehányás kettőnk között.

B. M.: Két ügyes felnőtt gyermeketek van, hogyan egészítette ki, teljesítette ki érkezésük a kapcsolatotokat?

Ty. L.: A gyerek érkezése mindig áldást jelentett, szerettük, vártuk őket, ahogy később az unokákat is. Ma azt hallani, hogy a kicsi gyermekkel milyen nehéz, hát pedig a naggyal nehezebb. Amíg kicsi, öltözteted, kézen fogod, megy veled. Amikor már nagy, akkor kezdődik a külön menés, a gond. Nekünk például pénzügyileg is sokba kerültek. Akkor volt a legnehezebb, amikor Csilla, a lányunk, Laci, a fiunk is készült az egyetemre. Oda sok pénz kellett. Később más gondok jöttek. Amikor Csilla elvégezte az orvosi egyetemet, férjhez ment, jött a következő gond: a lakáskérdés.

B. M.: Milyen vallásos nevelést adtatok nekik?

Ty. L.: Mi vallásos családból jöttünk, hoztuk magunkkal a szokásainkat, köny-nyen adtuk át, tulajdonképpen ebbe nőttek bele. A mi gyerekeinknél ez így ment, de ez nem mindenhol így működik.

Ty. R.: A közös ima mindig megvolt. Például most adventben is közösen imádkozunk a fiunkkal, Laci ma is velünk lakik, meggyújtjuk a gyertyát és ő olvassa fel az evangéliumi részt, utána együtt imádkozunk. Fel sem tevődik, hogy nem szeretné, vagy hogy miért. Annyira kiskoruktól így ment ez, hogy természetes lett, mint ahogy az is, hogy mellette is van egy Szentírás, mellettem is.

B. M.: Említettétek, hogyan alakult a lelkiségi életetek azon túl, hogy templomba jártatok: hogy bekapcsolódtatok a Fokoláre lelkiségi mozgalomba.

Ty. L.: A nyolcvanas években ismertük meg a Mária művét, a Fokolárét, és oda kapcsolódtunk be 1980-ban. Nekünk nagy hasznunkra volt a lelki életben, a tanításokat igyekeztünk komolyan venni, megbocsátani, szeretni, Máriát szeretni. Ez nekünk nagyon sokat jelentett, eljártunk a találkozókra.

Ty. R.: Mária művének megvannak a maga ágai, vannak, akik szerzetesként élik meg, mi önkéntesek vagyunk. Aztán amikor úgy éreztük, a nagy találkozókra már nem tudunk elmenni, „nem való öregeknek" (nevetnek), a Szűzanya gondoskodott, és itt, Kolozsváron is létrejött egy csoport. Aztán meg jött a Mária Rádió is, hála a jó Atyának, szívesen önkénteskedünk. Van egy kicsi műsor, az Életige, ott a Mária műve tanát beolvasom.

B. M.: A Mária művében van családos vonal is, ez mennyire segített nektek?

Ty. R.: Éveken át azt mi vezettük itt, Kolozsváron.

B. M.: Nektek volt lelki hasznotok belőle, ti hogyan tudtatok adni?

Ty. R.: Őszintén mondom, nagyon sokat számított, nagy erőt adott, hogy úgy éljek nap mint nap, hogy arról majd a találkozón be kell számolnunk mindenki előtt, és ne kelljen kozmetikázni a mondandónkat, az ne legyen mese. Annyi család előtt el kellett mondani a nehézségeket is, azt, hogy mi hogyan mentünk át ezeken. Amikor Lacival összeültünk indulás előtt, hogy megbeszéljük, mit hogyan fogunk mondani, az majdnem felért egy szentgyónással. Nem én egyedül beszéltem, hanem ott együtt, arról, amit közösen éltünk meg, arról is, ami nehéz is volt, de nagyon szép. A családos mozgalomba már nem járunk, oda fiatal családok járnak most, de amikor találkozunk, mindig örömmel mondják, milyen szép találkozók voltak azok, mennyi haszna volt.

B. M.: Tudom, hogy az életetekben voltak konkrét nehézségek, amiken átmentetek, ha erről meséltek, abból más is tanulhat.

Ty. R.: Ami nekem nagyon nehéz volt, az a három műtétem gyors egymásutánban. Egyik a másik után. Nemcsak fizikailag volt megterhelő, hanem szellemileg is. A gyors egymásutánt úgy értem, hogy mire felépültem volna egy kicsit az egyikből, ott volt a másik, majd a harmadik, ami egy rákos műtét volt, annak a vonzatával, a kemoterápiával és a sugárkezeléssel, szóval tényleg testileg-lelkileg legyengített. A harmadik műtétem, a rákos műtét akkor volt, amikor a ferenceseknél elkezdett lourdes-i kilencednek a vége közeledett. Élt még édesanyám is, ő is itt volt, jártunk erre a kilencedre. Én nagyon megszomorodtam, hogy nem tudok a befejező misére elmenni, mert akkorra ütemezték be a műtétet. Laci és édesanyám azt mondta, ne aggódjak, mert ott leszek velük, visznek, imádkoznak értem.

B. M.: Gondolom, ez külön erőt adott neked, hogy túléld.

Ty. R.: Igen, és itt is éreztem a Szűzanya segítségét, támogatását. Nem volt fájdalommentes, mert a fizikai rész megvolt, a lelki fájdalmam az volt, hogy láttam, szenvednek mellettem. Láttam Lacit, aki mindent megtett értem, ott volt neki a szolgálat, a gyermekek, és mindezek mellett mégis mindig első helyen voltam hosszú-hosszú időn át. Azóta is. Hálás vagyok. Mert érzékenyebb, fizikailag is gyengébb maradtam, de Laci elfogadja a másiknak a másságát (kacagnak).

Ty. L.: Valóban nehéz időszak volt lelkileg. Ez volt a legnehezebb periódusunk testi-lelki szinten. Nemcsak az fájt, hogy fáj a feleségemnek, hanem sok volt a munka is, és ott volt az is, hogy mi lesz ebből az életből. Három éven keresztül nem mondtunk neki rossz hírt, például nem mondtuk el neki, ha valaki meghalt.

Ty. R.: Sosem sírtak előttem. Hogy én mennyire tudtam pozitív maradni, erre Laci tudna válaszolni. Testileg fájdalmam volt, lelkileg pedig fájt, hogy fájdalmat okozok nekik. Arra sosem gondoltam, hogy mi lesz.

Ty. L.: Három év alatt jött rendbe teljesen. Az orvos lányunk mondta, ha tíz év eltelik és nem lesz újra beteg, akkor elmúlt. Ezt is megünnepeltük nemrég. De közben megöregedtünk (nevetnek).

Ty. R.: Visszanézve az ötven évre, a hiten, a máriás lelkületen túl fontos volt az őszinteség. Az, hogy szembe tudtunk egymással nézni, elmondani dolgokat. Sosem kellett attól félnem, hogy valaki jön és nem tudom, mit mond, kivel mit látott. Nem azt mondom, hogy nem voltak nehézségeink. Én például fantasztikusan szerettem táncolni. Ha zenét hallottam, mindjárt mozdultam rá. Laci olyan kedves volt, hogy ha a zene szólt, engedett bárkivel táncolni. Ő tudja, hogy élte meg.

Ty. L. (közbevág): Ó, könnyedén. (Nevetnek.) Köztünk nem volt féltékenység, és nem kellett félnünk, hogy ki mit mond, mit látott. Ha valahová elmentem, mindig szóltam. Sok muri volt mindenfelé a régi világban is, tartottak a cégek, én mindig nyugodtan jöttem haza, nem történt ott olyasmi, ami miatt másnap félnem kellett volna.

Ty. R.: Mindig tudtuk, mi van a másik vállalatánál.

B. M.: Akkor nálatok a kereszténység nem azt jelenti, hogy savanyúak vagytok és csak imádkoztok.

Egyszerre: Jaj, nem, dehogy! (Kacagnak)

Ty. L.: Mindketten tudtunk viselkedni, szóval nem volt abból probléma, hogy ki tudja, mit csináltunk, ami netán félreérthető.

Ty. R.: És persze volt rendes nagy baráti körünk is. Összejártunk, buliztunk.

B. M.: Azt lehet mondani, hogy ti vagytok egymásnak a legjobb barátai?

Ty. L.: Igen, lehet, sőt.

Ty. R.: Megbeszélünk mindent.

Ty. L.: Hosszú évek óta minden reggel együtt imádkozunk.

B. M.: Ahogy a gyermekeitek élete alakult, fejlődött, azt hogyan élitek meg, akartátok irányítani ezt?

Ty. R.: Jaj, nem!

Ty. L.: Manapság nehéz, hogy a fiatalok életét irányítsd. Nekünk az öregek még mondtak egy-két dolgot, most nem lehet még mondani sem. Bár én a véleményemet elmondom, van, hogy kérdeznek is. De inkább imádkozni kell a fiatalokért, úgy kell segíteni. Aztán jöttek az unokák, akkor inkább ott segítettünk. A nagyobbik unokánk egyetemista, néha nálunk ebédel. Mi sokfelé vittük őt kiskorában, mert szívesen jött velünk. A középiskolai években kicsit eltávolodott, de most megint gyakran jön.

Ty. R.: És a másik, ami nagyon fontos, hogy a gyerekeknél sem voltak - legalábbis tudtunkkal - olyan gondok, hogy mi kelljen közbelépjünk valahogy. Itt jön az, hogy fogadd el a másik másságát. Ők a maguk stílusával, egyéniségével léteznek. Laci fiunk polihisztor életet él, ezt szereti. Lehet, el tudnám képzelni, hogy tőle is két-három unoka legyen körülöttünk, de nem annyira, hogy én ezen görcsölnék, hogy ő hogyan él. Kegyelemnek fogjuk fel, hogy itt van, mellettünk, velünk, nem valahová távolra kell írnom neki, telefonáljak, ha látni szeretném.

Ty. L.: Vallásos is.

Ty. R.: Ez ő, így szeretjük, neki valószínűleg így jó. A lányunk férjével, a férje szüleivel nagyon jó a viszonyunk, épp a tegnap beszélgettünk. Ők is vallásosak. Emlékszem, amikor a nagyobbik unoka kicsi volt, elgondoltam, milyen jó nekem, hogy itt van a gyerek, hozzánk közel, szeretgethetem. Kicsit sajnáltam az anyatársékat, hogy olyan távol vannak, kimaradtak a gyerekek mindennapi neveléséből. A vejünkkel jó kapcsolatunk van, ő is családcentrikus.

Ty. L.: Mondtam a lányomnak, hogy akármit is érez, a férje szüleire soha ne mondjon semmi rosszat. Ő ezt betartotta. De nincs is mire panaszkodjon. Elég azt néznünk, hogy a kisebbik unokánk, a nyolcéves Máté hogyan viszonyul a szüleihez. Ez árulkodó, mert nagyon szépen beszél róluk.

B. M.: Mondható, hogy az életstílusotokat, életformátokat valamilyen formában továbbvitte mindkét gyereketek?

Ty. L.: Reméljük, hogy ilyen sok évet, mint mi, együtt élhetnek.

Ty. R.: Rengetegen panaszkodnak a fiatalokra, hogy mi mindent csinálnak. Én mindig azt mondom, nem szabad beleszólni, mert csak az egyik felet ismerjük, az egyik véleményt, azt, amelyik nekünk elpanaszolja a gondot. De kettőn múlik minden. Nem szabad a fiatalokat piszkálni, beleszólni. Én biztos vagyok benne, hogy nem minden lépésem volt olyan, amilyennek édesanyám akarta. Amikor szembesülök azzal, hogy más stílusúak a gyermekek, mindig eszembe jut, hogy én sem úgy tettem mindent, ahogy édesanyám elképzelte. Neki is jól fogott volna, ha otthon maradok kapálni segíteni, én meg eljöttem tanulni.

Ty. L.: Na nem biztos ez, a szülők örvendenek annak, ha a gyermeknek könnyebb, mint nekik volt. Nagy öröm nekünk, hogy a gyermekek itt vannak körülöttünk. Olyan elszomorító volt, amikor az ötvenéves találkozómon mesélte az egyik nagypapa, hogy angolul tanul, hogy tudjon beszélni az unokájával. Engem ez úgy elszomorított! Elmennek a magyar gyermekek, az unoka már nem is tud magyarul.

Ty. R.: A iskolai padtársnőmmel a nyáron, az ötvenéves érettségi találkozón a beszámolók alapján összeszámoltuk, kinek van itthon a gyermeke. Körülbelül 80 százalékuknak külföldön van a gyermeke.

Ty. L.: A családi kapcsolat nagyon fontos, és a családi béke is. Ez segít a leginkább abban is, hogy itthon maradjanak.

Ty. R.: Annyira megszépíti az idő az ötven évet, hogy lám, csak a jó jut eszünkbe. (Nevet.) Visszatérve a gyermekeink gyermekkorára: engedtük őket gyermeknek lenni, használni a fantáziájukat. Nekem az, hogy néha berendezték tengerpartnak a szobát, játékidőben szerteszét voltak a játékaik, normálisnak tűnt, az élet jelének. Erről jut eszembe, hogy a rugalmasság milyen fontos! Az eddigi életünkre visszatekintve az őszinteséget emeltük ki, emellett a rugalmasságot tartom még nagyon fontosnak. A mi életünkre az a jellemző, hogy minket a nehézségek nem eltávolítottak, hanem még jobban összehoztak.

 

Keresés a Katholikos oldalain