Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap
A halál képezi tulajdonképpen annak a nagy fontosságú kérdésnek a kulcsát, hogy mi is az ember. Ezért mondhatom talán azt is, valójában születése pillanatában hal meg az ember, még akkor is,
ha ez a pillanat majdnem 70 évig tart. (Jakab Gábor)

Kiss Endre
kOVÁCS SÁNDOR TEMETÉSÉN

 

A szerző a gyulafehérvári Papnevelő Intézet spirituálisa. Itt közölt írása a 2017. december 29-én Székelyudvarhelyen tartott temetési szentmise homíliája.
Bizonyára többekben megfogalmazódott a kérdés: miért én léptem az ambóhoz Kovács Sándor főesperes úr temetésén? Erre a kérdésre a választ a jó Isten és a főesperes úr tudja, aki végrendeletében engem jelölt meg, szeretettel felkért, hogy majd a temetésén vállaljam ezt a szolgálatot. Amikor hétfőn este értesültem a szomorú hírről és erről a felkérésről, első reakcióm az volt, hogy visszautasítom. Aztán eszembe jutott, hogy féléves székelyudvarhelyi gyakorlati évem és hatéves kolozsvári káplánságom idején soha nem szerette, ha valaki vonakodott, húzódozott a kihívásoktól, munkától, felkérésektől. Megbízott bennem, vagyis bízott abban, hogy nem fogom visszautasítani, így hát eleget teszek a kérésnek.

Életünk országútján emberek sora vonul. Mi is ebben a menetben vagyunk. Szinte minden pillanatban némán, búcsú nélkül kiválik egy a sorból, és az útról letérve eltűnik a sötétben. Egyre kisebb, rövidebb a menet, bár látszólag mindig új emberek csatlakoznak hozzá, hogy életünkben részt vegyenek. Sokan mennek ugyan ezen az úton, de tulajdonképpen veled, velem csak kevesen. Velem, veled csak azok vándorolnak, akik velünk együtt indultak el. Egyszer mi szótlanul elhagyjuk a menetet. Főesperes úr Urunk születése főünnepének estéjén csendben elhagyta zarándokló közösségünket és az élők Istenének színe elé lépett.

Sokszor hihetetlen, de életünk legfontosabb lépése ez, hiszen az igazi valósággal, a teljességgel, magával Istennel találkozunk. Ebben a találkozásban nyer értelmet az életünk és annak minden egyes pillanata. Mindenkit meghív Isten, hogy életével tegyen tanúságot Isten szeretetéről, amelyet ezen a konkrét módon egyedül ő hirdethet általam. Vannak feladatok az életben, amelyeket csak én végezhetek el, és azokat el kell végeznem. Vannak helyek és események az életben, ahol nekem kell ott lennem. Tehát nem a véletlen játéka az ittlétünk, sem a meghívásunk. Amikor pedig befejeztük küldetésünket, hazahívnak. Igazi otthonunk a mennyben van. Itt, a földön nem láthatjuk a teljes képet, azt csakis Isten oldaláról láthatjuk majd. Olyan ez, mintha kisgyermekként ülnénk a földön, bámulva egy gobelin hátsó oldalát, amit most szőnek. A mi szemszögünkből nem szép, nem néz ki jól, a színek összekuszálódtak, nem sok értelme van. De egyszer áthívnak minket a másik oldalra, Isten oldalára. Akkor Isten keze munkája világossá válik számunkra. Az egésznek a középpontjában meg fogjuk látni a keresztet, Isten szeretetének jelét. Szent János apostol így fogalmazza meg ezt: Nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk a mennyei Atya! Jézus Krisztusban, az ő kereszthalálában megmutatkozó feltétlen szeretet által neveznek minket Isten gyermekeinek, és nemcsak neveznek, hanem azok is vagyunk. Ez a szeretet éltet minket, és ezen szeretet által van igazi otthonunk, amit senki-semmi nem vehet el tőlünk. A hatalmas szőnyegben meg fogjuk látni azt az egyetlen, egyedi fonalat, a színében és nemében egyetlent, amelyet a saját életünk illesztett az egészhez, azt a fonalat, amely nélkül az egész valahogy hiányos lenne.

Életünk igazi értelmét csak Isten oldaláról szemlélhetjük. Ez az a pillanat, amikor látni fogjuk őt úgy, amint van. Ez már a nyilvánvaló, a kedves főesperes úr már Isten oldaláról látja saját életét, látja azt az egyedi fonalat, amelyet az ő élete illesztett oda. Látja azt, hogy mindennek volt értelme, minden a helyére került. Ő már befejezte a munkát, mi még nem. Nekünk még fonnunk kell életünk egyedi fonalát. Mi még csak tükörben, homályosan látunk, ő már színről színre.

A második rövid gondolatsort az evangéliumhoz igazítom. Minden pap a papszentelésben, lángoló szívvel válaszol Jézus „Szeretsz engem?" kérdésére: „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek". A válaszunkat egy sor tapasztalat, esemény, vívódás, lángolás, bukás, felemelkedés előzi meg, és utána sincs ez másként. Mert folyamatosan megtapasztaljuk törékenységünket, árnyoldalainkat, ami Pétert erre a felkiáltásra indította: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok!" Az Úr nem tágít mellőlünk. Ő alkalmasnak lát, megbízik bennünk. „Ne félj, veled vagyok!" Ezért a hivatás szíve a bizalom. Megrendítő, hogy Isten menynyire megbízik bennem. Azt szeretné, ha én is egyre jobban bíznék benne, azt szeretné, ha rajtam keresztül megjelenhetne, észrevehetővé válhatna a világban. Ez akkor fog valósággá válni, ha ugyanazt a lelkületet ápolom magamban, ami Jézus Krisztusban volt. „Igen, Uram, tudod, hogy szeretlek!" Ezt mondta ki Kovács Sándor is a papszentelésben 1972. április 9-én Isten szolgája Márton Áron előtt.

Egyikünk élete sem nyílegyenes, sima út a beteljesedésig, bár mindannyian ezt szeretnénk. Papi életünk része a Táborhegyi pillanatok mellett a botladozás,

a gyengeség, a törékenység megtapasztalása. Ilyenkor mindig erőt ad az evangéliumi jelenet, amely szerint az Úr feltámadása után megjelenik a Tiberias-tó partján, Simon Péter pedig elmerülhet Jézus irgalmában és szeretetében. Hiszem, hogy a feltámadt Úr mindig eljön az én Tiberias-tavamhoz, kérdez, átölel, megbocsát, jelenléte új erőt és megbízást ad. „Kövess engem!" (Jn 21,19). Ez az a pillanat, amikor újra felszítja a meghívás kegyelmét. Nincs ember, akitől ne várna őszinte választ az Úr. Nincs ember, aki ne tapasztalná meg gyengeségét, elégtelenségét, törékenységét. Az utolsó hónapokban biztos gyakran elhangzott az Úr ajkáról ez a kérdés Sándor paptestvérünk felé: „Szeretsz engem a te személyes Golgotádon?" Imádságos légkörben, szentségekkel megerősítve távozott, Isten nevével az ajkán. Számára kedves szentjei fogták kézen és vezették az örök hajlékba. Most már - kedvenc szentjeivel és Isten szolgájával, Márton Áronnal, akit nagyon mélyen tisztelt - együtt magasztalhatja az Urat.

Miből készült az a fonal, amelyet december 25-én Isten nagy szőnyegéhez igazított, és amelyért most hálát adunk? Emberségből, nyitott szívből, imádságból, segítőkészségből, Isten és egyház iránti szeretetből, hűségből, sokszor számunkra, fiatalok számára hihetetlen munkabírásból, a rábízottak és papjai védelméből, népünk, nemzetünk szolgálatából. Nyomot hagyott az emberekben mindenhol, ahová az Úr küldte: Sepsiszentgyörgy, Marosvásárhely, Csíkszentgyörgy (első plébánosi helye), majd 23 éves székelyudvarhelyi szolgálata és végül Kolozsvár, ahol tíz évig tevékenykedett. Hála a sok munkáért, amelyet közösségeinkben végzett. Hála azoknak, akik az utolsó hetekben őt kísérve kiváló emberi és paptestvéri szeretetről tettek tanúságot. A vigasztaló Szentlélek legyen támasza kedves testvérének és családjának, akik kolozsvári szolgálatának tíz éve alatt mindvégig mellette voltak. Nekünk, akik itt maradtunk, akik még csak tükörben és homályosan látunk, üzen paptestvérünk koporsója: naponta megélni istengyermekségünk nagy igazságát, fáradhatatlanul munkálni a magunk és a mások üdvösségét, hitünkkel, szeretetünkkel, megélt hivatásunkkal mély nyomot hagyni ebben a világban, az emberek szívében, szépen fonni életünk fonalát, hogy majd az Úr behelyezze életünk végén oda, ahová az tartozik. Üzeni azt is, hogy életünk túl rövid ahhoz, hogy bokrok mögött meghúzódó szerelmetes várakozásé. Amikor azt mondtad, hogy beteljesedett, kezed a kilincsen volt már" (Pilinszky János). Az ajtó nyitva, valaki már kinyitotta. Beléphetsz! Beléphetünk! Mert van feltámadás és van örök élet!

A feltámadt Krisztus, aki meghívott, aki nekünk ajándékozott, legyen örök jutalmad!

 

Keresés a Katholikos oldalain