Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Úgy látszik, hogy a fájdalom csak akkor és olyan mértékben keletkezhet és addig tart, amíg a szeretetet olyasmi érinti, ami ellenkezik vele... [a szeretet] egy olyan világban, ahol a halál uralkodik, csak a fájdalomban ébredhet magára.

H. Riedburger

Bakó Csongor István
a FÁJDALOM TEOLÓGIAI JELENTÉSE
ÉS JELENTŐSÉGE1

 

 

A szerző teológiai doktor, kórházlelkész Marosvásárhelyen.
„A teológia nem a többi tudományhoz kevéssé értő tudósok kényszerpályája. Valamennyi humán tudománynak a hittudomány az alapja, hiszen minden embert megragad a transzcendens, az, ami nagyobb, mint az ember: ebből születik a tudás, a művészet, a kultúra."2 Többek között ezekkel a szavakkal méltatták a kitüntetetteket tavaly a Fraknói Vilmos díjátadó ünnepségen. Ennek pozitív üzenete, hogy marad a hittudomány létjogosultsága a legkülönfélébb szakterületű és tematikájú értekezleteken, mert csakis a tudomány és az istenhit karöltve juthat közelebb az igazsághoz, a hiteles eredményekhez, járulhat hozzá a fejlődéshez. Ezért külön elismerést és méltatást érdemel minden olyan konferencia szervezőbizottsága, mely fontosnak tartja a történelmi keresztény egyházak hivatalos képviselőinek, lelkipásztorainak, szakembereinek jelenlétét, felszólalását, véleménynyilvánítását.

A reformáció 500. évfordulója emlékezetének hetére való tekintettel, és mert az emlékév folyamán több kiemelt jelentőségű fórumon is megdicsértek minket, katolikusokat azért, mert viszonylag jól viseltük eme jelentős esemény kapcsán szervezett ünnepségsorozatot,3 a kölcsönös tisztelet jegyében álljon itt bevezetésül egy híres protestáns lélekgyógyásszal kapcsolatos, témánkat illetően igen sokatmondó feljegyzés.

Eszerint Carl Gustav Jung, a lelkészcsaládból származó nagy svájci pszichológus házának egyik ablakára a keresztet hordozó Krisztus képét festette. - „Tudja, ez a legfontosabb, amit meg kell tanulnunk... - mondta egy teológus látogatójának. Majd folytatta: - Nemrég jártam Indiában, és ott döbbentem rá újra erre. Bármely földrészen éljünk is, meg kell birkóznunk a szenvedés kérdésével. A távol-keleti ember megkísérel érzéketlenné válni a szenvedéssel szemben. Mi, nyugatiak inkább a legkülönbözőbb testi, lelki és szellemi kábítószerekhez folyamodunk. Egyik sem kielégítő megoldás. A szenvedést le kell győzni. Ez csak akkor lehetséges, ha magunkra vállaljuk. Ezt tanuljuk a keresztet hordozó Krisztustól" (Fil 3,10).4 Azt hiszem, ez a feljegyzés - amely az interdiszciplináris együttgondolkodás oldaláról nézve is megállja helyét - nagyszerűen illusztrálja és összefoglalja a fájdalom keresztény teológiai értelmezésének lényegét.

Kissé jobban alámerülve témánk vizsgálatába, a következőket találjuk. A köznyelv elsősorban a hosszú, tartós, kínzó fájdalmat nevezi szenvedésnek. Ha azonban a két szó etimológiáját nézzük,5 úgy tűnhet, a jelentésbeli különbség mélyebb.

A fájdalom (lat. dolor, gör. algesia) magára a testi-lelki érzetre vonatkozik. A szenvedés (lat. passio, gör. pathos) a fájdalmakat kísérő érzelmekre utal. A szenvedés tehát a fájdalom érzelmi megélése, azoknak a megzavart emócióknak az összessége, melyek a fájdalom megélésekor támadnak. Ebben az értelemben a fájdalom az élővilágban általános jelenség, ugyanakkor a szenvedés különlegesen emberi képesség. Egyedül az ember képes megélni, átélni azt, hogy fájdalmat érez, egyedül az ember képes feltenni olyan kínzó kérdéseket, hogy „miért van fájdalom?", „miért engem ért ez a fájdalom?". Egyedül az ember képes lázadni a fájdalom ellen, vagy éppen megbékélni azzal.6 Kétségkívül sok igazság van ebben a többnyire szófejtési, differenciált értelmezésben. Csakhogy a teológia az emberi fájdalmat az egzisztenciális megközelítés szellemében, csakis a szenvedés és a hit összefüggésében tudja megfelelően elhelyezni és helyesen magyarázni.

Mit mond a hittudomány a fájdalomról? Központi kérdésünkre három rövid pontban próbálok válaszolni: előbb a keresztény Biblia, aztán a morálteológia, végül pedig az orvosi etika szemszögéből. Ez utóbbi pont fontosságát részint az adja, hogy ez a summázó tartalom egy olyan, több szakterületet érintő szimpóziumon kíván megfelelni, melynek fő csapásirányát mégiscsak a medicina határozza meg, részint meg az, hogy ezzel a kettős megközelítéssel csatlakozni kívántam ahhoz az üléshez, melynek középpontjában a fájdalomcsillapítás állt, levonva saját rétegpasztorációs munkaterületem számára a legfontosabb jelentéstartalmakat.

Fájdalom az isteni kinyilatkoztatásban

A fájdalom ténye ősrégi, az emberiség bölcsőjéig visszanyúló valóság. Rögtön a bűnbeesés után megtaláljuk, azóta szerves része az emberi életnek. A bűn által jött a világba a halál, a halállal pedig a szenvedés.

Az Ószövetségben a fájdalmat nem szégyellték, nem rejtették el, hanem sírással, kiáltással, jajgatással, a ruha meg-szaggatásával, valamint azzal fejezték ki, hogy hamuba ültek vagy port szórtak magukra. A szokásos testi vagy lelki szenvedéseken kívül ok a fájdalomra a nép nyomora, másnak a baja (részvét) vagy a saját vétség. A fájdalom az ószövetségi felfogás szerint a csontokban, a szívben, a vesékben, a belső részekben vagy a májban fészkel,7 s Isten haragjának a jele; innen érthetők a megtérésre intő szavak. A fájdalom által úgy neveli Isten az embert, mint az ember a fiát. A fájdalom próbára teszi az embert, és előkészíti a bűnös gyógyulását, megtérését. A választottaknak Isten üdvözítő tervei jegyében el kell viselniük a fájdalmat, ezzel levezekelhetik a bűnösök vétkeit. A fájdalomban az igaz találkozik Istennel, a fájdalom áldás forrásává válik. Csak az örökre elvetetteknek lesz részük soha véget nem érő fájdalomban; az igazakat és azokat, akik megbánják bűneiket, az eljövendő üdvösség idején Isten minden fájdalomtól megszabadítja és fájdalmukat örömre változtatja. A zsidóság a fájdalomnak büntető-nevelő jellegén túl vezeklő-közbenjáró szerepét is látja.

Az Újszövetségben Jézus, „a fájdalmak férfia" (Iz 53,3), akiben megtestesült a szenvedő szolga titokzatos alakja, igen érzékeny minden emberi fájdalom iránt. Ő maga is ismeri a fájdalmat, mint ember érez fájdalmat, és borzad tőle, könnyeivel és kiáltásával is kifejezi. Saját anyja sem volt mentes a fájdalmaktól, noha Mária egészen különleges helyet foglal el az üdvösségtörténetben. A fájdalom része Isten üdvözítő tervének és a halállal eszköze az ember bűnéért nyújtott elégtételnek. A tanítványnak is készen kell állnia - Isten szolgálatában és Krisztus iránti szeretete, hűsége bizonyságául - a fájdalom elviselésére. A keresztények fájdalma a szülő asszony fájdalmaihoz hasonlít, aki gyermeke világra hozása (értsd: örök boldogság elérkezte) után már csak az örömet érzi, ezért a keresztény ember keserű fájdalmában, a legnagyobb megpróbáltatás idején is tud örülni; ilyenkor ugyanis a tanítvány részt vállal Krisztus szenvedéséből az egyház javára. Az idők végén a hívőknek szorongattatásban lesz részük, de fájdalmuk örömre változik, az elvetetteknek azonban örökké tartó fájdalom jut osztályrészül.

Sem az Ószövetség, sem az Újszövetség nem ismeri azt a fájdalmat, amelyet aszketikus szempontból okoz valaki magának; ugyanígy a fájdalom iránti sztoikus érzéketlenségre nevelésnek sincs bennük nyoma.8

A fájdalom valósága tehát az Isten akaratába illeszkedik, amely az emberrel való együttélés még be nem teljesült boldogsága, gyakori csőd az ember részéről, aki vonzódást érez a boldog élet és a szeretet szükséglete iránt. A Szentírás elutasí-tandónak ismeri fel az elvet, amely a rossz/fájdalom szükségszerűségét népszerűsítené, és leszögezi, hogy nem ez a győzelemre vivő út. Ugyanakkor átadja az élet erejét az Isten kezébe, ezáltal a remény útjának fényébe helyezi, amely út szemben áll a rossz és fájdalom nélküli emberi élet elképzelésével.9 Összességében megállapítható, hogy a Biblia nem fájdalompárti.

Fájdalom az általános erkölcsteológiában

A teológia meghatározásában10 a fájdalom (gör. lüpé11) az élőlény válasza a jelen lévő rosszra, segélykiáltás veszedelemben a másik ember, végső soron Isten felé.

Több fajtája is megkülönböztethető. Ilyenek: 1. A testi fájdalom, mely a test jólétét fenyegető veszélyt (feszültségeket, energiatöbbletet vagy -hiányt) jelzi és segítségért kiált. 2. Az én fájdalma olyan veszélyérzet, melyet az illetőben önmaga elveszítése vagy el nem fogadása miatti reakció vált ki. A személy kiáltása a fennmaradásért és elfogadtatásért, ami általában önlebecsülés, düh, szomorúság, közlési és érintkezési zavarok, visszahúzódás és önmaga túlértékelése formájában jelentkezik. 3. Az értelem fájdalma nem más, mint a személy segélykiáltása megértésért és megváltásért a gondolkodás és a hit területén. Kiváltó okai a fizikai létet viszonylagosan veszélyeztető sors és abszolút módon veszélyeztető halál; az erkölcsi létet viszonylagosan veszélyeztető bűn és abszolút módon veszélyeztető kárhozat; a lelki életet viszonylagosan veszélyeztető értelmi üresség és abszolút módon veszélyeztető értelmetlenség. Megnyilvánulásai az egzisztenciális és neurotikus szorongás, bánkódás a kapcsolat elveszítése miatt. Legyőzésére a hit vagy a léthez való bátorság képes. 4. A hit fájdalma magának a hitnek vagy Isten bennünk és körülöttünk lévő országának a veszélyeztetettsége az Istentől való bűnös elfordulás vagy elszakadás által. Legyőzésének módja a kereszt vállalása, a bűnbánat felindítása, a megtérés szándéka és a törődés Isten országával, vagyis az Isten szíve szerinti társadalom építése.12

A szenvedés képességének a biológiai (fiziológiai szinten: a fájdalom szerepe a figyelmeztetés, jelzi, hogy valami meghibásodott; motivál a kezelésre vagy az okozó tényező kikerülésére; túltengés esetén viszont veszélyessé is válhat) és társadalmi (személyes szinten: egyénileg a fájdalom különféleképpen érzékelhető a beteg számára való jelentőségének a függvényében, erősödhet, ha a beteg környezete nem tanúsít kellő odaadást, a fájdalom kifejezése a segítőkészséget kívánja mozgósítani; a személyek közötti kommunikációban a társadalmi normák áthágását követő szankciók okozta megvetés, elutasítás, más büntetésformák is fájdalmasak pszichikailag) vonatkozása mellett - melyek szintén képezhetik teológiai megfontolás tárgyát -perszonális jelentősége is van, ami attól függ, hogy az ember mit kezd vele.

És itt mindjárt különbséget kell tenni az elkerülhető és az elkerülhetetlen szenvedések között. Az elkerülhető fájdalmat - mindenekelőtt, ha az embertársak fájdalma az - a szeretet parancsa nevében s a lehetőségek szerint meg kell szüntetni, gyógyítani kell, ki kell iktatni. Aquinói Szent Tamás a fájdalom csökkentésére a következő lehetőségeket sorolta fel: a mindennek örülés, sírás, a barátok együttérzése, az igazság vizsgálata, fürdés és alvás. Az elkerülhetetlen fájdalmat keserűség nélkül el kell fogadnunk. A halálra való felkészülés gyakorlatát képezi. Az ember számára a fájdalom érési folyamat, azonban megkeseredhet és meg is törhet általa. A fájdalom értelme tehát nem magában a fájdalomban és a szenvedésben van, hanem a fájdalommal szembeni állásfoglalás határozza meg. A fájdalom értelmének megismerése főként önismerettel, másokkal való nyílt beszélgetéssel, elmélkedéssel és imádsággal érhető el.

Aki fölleli és beépíti életébe a fájdalomban rejlő értelmet, az igen jelentős értékek birtokába kerül. Ilyenek: a türelem, az alázat, a hála a segítségért (pszichikai értékek); a másik megértése, az empatikus készség (társadalmi értékek); az Istenbe vetett bizalom, Istenre való hagyatkozás az evilági biztonság helyett (valláserkölcsi értékek).13

Ha a fájdalomra mint erkölcsi feladatra tekintünk, akkor látni kell, hogy nagyságának és fajtájának, illetve pszichikai adottságainknak megfelelően különféleképpen reagálunk a fájdalomra. Mindezen spontán reakciók alapja rendszerint a tehetetlenség élménye. A fájdalom egyrészt úgy válik emberivé, hogy feldolgozzuk korlátoltságunk és porszem-létünk tapasztalatát; a spontán reagálást és élményt tudatosan irányított tevékenységgé alakítjuk; a fájdalom tényezőire személyesen válaszolunk. Másrészt a fájdalom akkor válik számunkra istenivé, ha Krisztus kereszthordozását, mint az üdvösség történetének legnagyobb, egyben a szenvedés értékét is mutató tettét szem előtt tartva, a lét kihívásaival szemben Isten akarata szerinti igenünkkel válaszolunk, és mindezt szabadon, örömmel és szeretettel tesszük.14 Így lesz a fájdalom - mely elkerülhetetlenül terheli az emberi életet - testi-lelki értelemben egyaránt alaptényezője személyi fejlődésünknek (vö. EV 23).15

Fájdalom a keresztény orvosetikában

A keresztények számára a fájdalomnak fennkölt vezeklő és üdvöt hozó jelentése van. Tényleges osztozás Krisztus szenvedésében és egyesülés az Atya akarata iránti engedelmességben felajánlott megváltó áldozatával. Ezért nem meglepő, ha egyes keresztények inkább a fájdalomcsillapítók használatának mérsékelését választják, így szándékosan vállalják szenvedéseiknek legalább egy részét, és tudatosan csatlakoznak Krisztus szenvedéséhez.

A tanítások szerint a keresztény ember köteles megsanyargatni testét és belső tisztulásnak alávetni magát. Amennyiben az önuralom és a rendetlenné vált hajlamok megfékezése nem érhető el fizikai fájdalom segítsége nélkül, akkor ez utóbbi szükséges lesz és el is kell fogadni, de amennyiben erre a célra nem szükséges, nem mondható, hogy szorosan véve kötelező lenne. Ezért egy keresztény soha sincs arra kötelezve, hogy kívánja a fájdalmat; a körülményeknek megfelelően többé vagy kevésbé alkalmas eszköznek tekinti, amely ahhoz a célhoz vezet, amely felé törekszik. A fájdalom vállalása keresztény eszmények hatására nem vezet szükségszerűen arra a következtetésre, hogy minden szenvedés és fájdalom elfogadandó és nem kell enyhítésére törekedni. Ellenkezőleg, ez a törekvés a szenvedés emberivé tételének (humanizálásának) az útja. Maga a krisztusi szeretet követeli meg az egészségügyben dolgozóktól a testi és lelki szenvedés enyhítését.

A fájdalom egyrészt maga is terápiás hatású, mivel megkönnyíti az egyén betegség okozta fizikai és pszichés reakciójának összekapcsolódását, másrészt enyhítő és gyógyító kezelésre szóló felhívást jelent az orvos számára.

Az orvostól joggal várják el, hogy szakmaiságát a betegséggel vagy fogyatékossággal kapcsolatos fájdalmak legyőzésére bevesse. Különösképpen egy haldokló vagy halálos beteg esetében kétségkívül az orvos egyik kötelező és nemes feladata, hogy elvegye - vagy legalább csökkentse - a páciens fájdalmait. A fájdalmak ugyanis többnyire megviselik az embert; elvehetnek minden nyugalmat és eszméletet, felőrlően és demoralizálón hathatnak. Igaz ugyan, hogy a fájdalmaknak is meglehet az értelmük vagy olykor pozitív hatásuk, mégis manapság általában túl gyorsan és könnyen menekülnek előlük.

Ismeretes, hogy hosszú távon a fájdalom akadályozza magasabb rendű javak elnyerését. Káros hatásai lehetnek a személy pszichofizikai épségére. Ha pedig a szenvedés túl intenzív, akadályozhatja vagy meggátolhatja a szellem uralmát. Ezért jogos - és bizonyos tűrési határokon túl kötelező is - az egészségügyben dolgozók számára a fájdalom megelőzése, enyhítése és kiküszöbölése. Erkölcsileg helyes és jogos, hogy a kutató megpróbálja az ember uralma alá hajtani a fájdalmat.

Az érzéstelenítés - a fájdalomcsillapításhoz hasonlóan -közvetlenül csökkenti a fájdalom leginkább agresszív és zavaró hatásait, teljesebb uralmat ad a személyiség kezébe, ezáltal a szenvedés emberibb tapasztalássá válik.

A fájdalomcsillapító és érzéstelenítő eljárások és gyógyszerek alkalmazásával olykor vele jár az öntudat és a magasabb rendű képességek működésének megszűnése vagy csökkenése. Ezért, amennyiben ezek az eljárások nem közvetlenül az öntudat és szabadság eltörlésére törekszenek, hanem a fájdalom iránti érzékenység tompítására és csak a klinikailag szükséges mértékre korlátozódnak, erkölcsileg jogosultnak tekintendők.16

Az orvosnak akkor is szabad a fájdalmat csillapítania (palliatív kezelés), ha a beadott gyógyszerek a beteg korábbi halálához vezetnek. Ez a kettős hatású cselekedetekhez (dupplex effectus) tartozik, amelyek alapvetően erkölcsileg méltányolhatók, ha az első hatás jó és közvetlenül szándékolt. Közvetlenül itt a fájdalmak csillapítását szándékolják; a korábbi halál csak mellékhatás és nem szándékolt, csak megengedik mint elkerülhetetlen mellékeffektust (indirekt eutanázia). Ehhez járul, hogy a két hatás között észszerű viszony áll fönn, és az első hatás előnyei kiegyenlítik a másik hátrányait.17 Továbbá nemcsak a kettős hatású cselekedet elvére kell tekintettel lenni, hanem az arányosság mozzanatára is: egy enyhe fájdalomcsillapítás nem igazolhat egy hónapokkal korábban bekövetkező halált.

Éppígy nem állapítható meg pontos határ a tudat csökkenése vagy kikapcsolása között. Ha az élet korábban bekövetkező elvesztésével egyáltalán ki lehet békülni, akkor nyilván ezzel a veszteséggel is. Biztosan kívánatos, hogy ki-ki tudatosan fejezze be életét a halálban, és egy élet - legalább a mi érzékelésünk számára - nem egyszerűen elszivárog vagy elfolyik. De ha a halál tudatos kibírása a fájdalmak miatt de facto már nem lehetséges, mert a beteget teljesen fölemészti, nem kellene aggályoskodni fájdalmának elvételét illetően, még ha ez az éberséget redukálja vagy teljesen meg is szünteti. Főként akkor nem kell aggályoskodni, ha a beteg már tudomásul vette helyzetének komolyságát, és pozitív módon tudott válaszolni rá. A természet „ajándéka" az ájulás és a kóma is, meg az, hogy a halál maga előtt a teljes öntudatlanságot küldi. Sőt talán az életnek és teremtőjének irgalmassága, ha az utolsó lélegzetet nem teljes földi éberségben kell venni.

A fájdalmak szándékos viselése - vezeklésül a bűnökért vagy Krisztus követésében - hősies keresztény magatartás lehet. De ez mindig is ritka kivétel marad. Nem lehet sem mindenkinek tanácsolni, sem bárkinek előírni. Nem minősül túlságosan együtt érző magatartásnak az sem, ha egészségesként valakinek a fájdalmak elviselését tanácsoljuk vagy ezt kifejezetten elvárjuk.18

Konklúzió

Leegyszerűsítve és egyértelműsítve a kérdést, úgy vélem, hogy teológiai kontextusban a fájdalom önmagában nem is értelmezhető igazán. A fájdalmat teológiailag csak a szenvedés és a hit összefüggésében lehet értelmezni. A teológia egzisztenciálisan közelíti meg a kérdést: az ember fájdalma szenvedést idéz elő, ami a hitben oldható fel. Fájdalomérzetünk más és más. Ugyanaz a testi érzékelés lehet kellemetlenebb vagy elviselhetőbb. Ha megtaláljuk az értelmét, akkor bele tudjuk ágyazni egzisztenciálisan az életünkbe. Merthogy van egy kifinomult fájdalomcsillapító hálózat az agyban, amely meghatározza, hogyan érzékeljük a fájdalmat és hogyan szenvedünk tőle. Ha mindezt átvisszük a keresztény egzisztenciánkba, azt jelenti: az elkerülhetetlen szenvedést a hitünk által tudhatjuk, vagy legalábbis próbálhatjuk integrálni az életünkbe. „Most pedig örömest szenvedek értetek, és kiegészítem testemben azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéseiből, testének, az egyháznak javára" (Kol 1,24) - írta Szent Pál apostol. Tehát a hit által adhatok értelmet a szenvedésemnek, ezzel szabadon elfogadom, számolok vele, kontroll alá kerül, és célt, értelmet nyer. Nem könnyű, nem megy minden további nélkül. Nem elég a vallásosság, ehhez természetesen mély, erős hitre van szükség. E tekintetben a fájdalom pszichológiai vonatkozása is nagyon fontos. Ezt a vértanúk lélektani ismeretek nélkül is tudták. A tizenkét apostolból János kivételével mind vértanú lett. De hát a természetfölötti a természetesre épít, mondta Aquinói Szent Tamás. Ha hitben közelítjük meg a fájdalmat, az állandó harc helyett az ember megtanulhatja elfogadni és kezelni.19 Talán ez lehet a találó végszava e témának, amit eddigi tanulmányaim, tapasztalataim szerint gondolok a fájdalom-szenvedés kérdésével kapcsolatban, anélkül, hogy egzisztenciális fájdalomban lett volna részem és ilyen szempontból ellenőrizni tudtam volna a leírtakat.

Végezetül ide kívánkozik három idézet, törekvéseink útmutatói gyanánt, melyek akár célunk, látás- és cselekvésmódunk meghatározója is lehetnek. Lönhart Ferenc 19. századi erdélyi katolikus megyés püspök a következőt választotta jelmondatául: „A kereszt által a fénybe".20 Ehhez a fő irányvonalhoz n yújt gyakorlati tanácsot Viktor Frankl 20. századi osztrák-zsidó orvosfilozófus, amikor azt írja: „Kövessük az élet felszólítását, hogy mindenütt, ahol csak tudunk, segítsünk a szenvedés enyhítésében, amennyire csak hatalmunkban áll. Minden helyzetben, amelyben az élet szólít, el kell vállalnunk a felelősséget. A számunkra lehetséges maximumot kell megtennünk, hogy ez a világ jobb világ legyen".21 A kezdőtörténettel és az eddigi fejtegetésekkel egybehangzó összegzés pedig Ferenc pápától származik, aki a következőket nyilatkozta A jezsuita című beszélgetőkötetben: „A fájdalom önmagában nem erény, de erényessé válhat attól, ahogyan az ember megéli. A mi hivatásunk a teljesség és a boldogság, és ezek keresésében a fájdalom a korlát. Éppen ezért a fájdalom jelentését az ember igazán az emberré lett Isten, Jézus Krisztus fájdalma által fogja fel. Ezért a kulcs az, hogy a keresztet úgy kell tekinteni, mint a feltámadás magvát. A fájdalom enyhítésére tett minden kísérlet csak részben sikeres, ha nem a transzcendenciára van alapozva. A fájdalmat teljességében megérteni és átélni ajándék. Mi több: a teljes élet ajándéka."22

 

Jegyzetek

1 Jelen írás a szerzőnek a Szent Balázs Alapítvány, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség és a Stúdium Prospero Alapítvány által szervezett Fájdalom - a morfopatológiától a kezelésig című nemzetközi multidiszciplináris konferencián, 2017. november 4-én a marosvásárhelyi Kultúrpalota nagytermében elhangzott előadásának bővített, szerkesztett változata. Tehát nem átfogó és kimerítő tanulmány az itt megjelölt témában, hanem egy konferenciabeszéd lenyomata. Vö. Bodolai Gyöngyi: Három nap a fájjdalomról. A tudomány, a vallás és a művészet szemszögéből. Népújság 2017. november 16.; Bereczki Silvia sa: Egy érzés interdiszciplináris megközelítése. A fájdalom sok arca. Vasárnap 2017. november 19.

2 Benke Zsuzsa: Átadták a Fraknói Vilmos-díjakat. Új Ember 2017. október 22.

3 Vö. Orbán Viktor válaszai a táborlakókban felmerült kérdésekre. 2017. július 22. Tusnádfürdő (Băile Tuşnad). http://www.miniszterelnok.hu/orban-viktor-valaszai-a-taborlakokban-felmerult-kerdesekre/ Letöltés ideje: 2017. augusztus 24.

4 Hézser Gábor: Mindennapi és nem egészen mindennapi történetek mindennapi és nem egészen mindennapi embereknek. Kálvin Kiadó, Budapest 2009, 32.

5 Vö. Lozsádi Károly: Etymologia medica. Orvosi szótörténeti tár. Medicina Könyvkiadó Rt., Budapest 2006, 26., 111., 244-245.

6 Vö. A Biblia a szenvedés misztériumáról. http://kloe.info.hu/docs/szenvedes_miszteriuma.pdf Letöltés ideje: 2017. május 19.

7 Vö. Wolff, Hans Walter: Az Ószövetség antropológiája. Harmat Kiadó, Budapest 2001 (uny. 2003), 62-65., 90-93.

8 Vö. Haag, Herbert: Bibliai lexikon. Szent István Társulat, Budapest 1989, 422-423.; Ramlot, Marie-Léon - Guillet, Jacques: szenvedés. In: Léon-Dufour, Xavier (szerk.): Biblikus teológiai szótár. SZIT, Budapest 2009, 1192-1198.

9 Vö. Bonora, Antonio: MALE/DOLORE. In: Rossano, Pietro - Ravasi, Gianfranco - Girlanda, Antonio (a cura di): Nuovo Dizionario di Teologia Biblica. San Paolo, Cinisello Balsamo (Milano) 1988, 870-887.

10 Vö. Römelt, Josef: Freiheit, die mehr ist als Willkür. Christliche Ethik in zwischenmenschlicher Beziehung, Lebensgestaltung, Krankheit und Tod. (Handbuch der Moraltheologie 2.). Verlag Friedrich Pustet, Regensburg 1997, 277-278.

11 Morálpszichológiai fogalom, jelentése: elszenvedett bántás vagy fájdalom. Vö. Simon Attila: Affekció és ítélet. Arisztotelész Rétorikájának pathosz-fogalmáról. In: Boros Gábor - Pólya Tibor (szerk.): Szenvedély, szerelem, narrációk. Filozófiai és pszichológiai tanulmányok. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest 2014, 23.

12 Vö. Diós István: fájdalom. In: Diós István - Viczián János (szerk.): Magyar katolikus lexikon. III, SZIT, Budapest 1997, 474-475.

13 Vö. Holló László: Isten csodálatos üdvösségpedagógiája. Alapvető erkölcsteológia. Egyetemi jegyzet. Kolozsvári Egyetemi Kiadó, Kolozsvár 2007, 101-102.

14 Vö. Heimler, Adolf: fájdalom. In: Schütz, Christian: A keresztény szellemiség lexikona. SZIT, Budapest 1993, 92.

15 Vö. II. János Pál pápa: Az élet evangéliuma kezdetű enciklikája. (Pápai megnyilatkozások XXVI.), SZIT, Budapest 1995, 36.

16 Vö. Egészségügy Pápai Tanácsa: Az egészségügyben dolgozók Chartája. (Római dokumentumok IX.), SZIT, Budapest 1998, 64-66, 101-104.; Weber, Helmut: Speciális erkölcsteológia. SZIT, 22015, 244-245.

17 Vö. Pii XII: Allocutio ad participantes XI Congressum Societatis Italicae de anaesthesiologia, die 24 februarii 1957. AAS 49 (1957), 146-147.

18 Vö. Sacra Congregatio pro doctrina Fidei: Declaratio de euthanasia. AAS 72 (1980), 547-548.; Rosdy Pál: A Hittani Kongregáció nyilatkozata az eutanáziáról. Vigilia 45/11. (1980), 750-751.

19 Vö. (b.): Hit és fájdalom. Népújság 2017. november 28.

20 Diós István: Per crucem ad lucem. In: Diós István - Viczián János (szerk.): Magyar katolikus lexikon. X, SZIT, Budapest 2005, 823.

21 Klingberg, Haddon, Jr.: Das Leben wartet auf Dich. Elly & Viktor Frankl. Deuticke Verlag, Wien 320 02 , 452.

22 Rubin, Sergio - Ambrogetti, Francesca: El Jesuita. Conversaciones con el cardinal Jorge Bergoglio, sj. Javier Vergara Editor, Buenos Aires 2010, 40-41.

 

Keresés a Katholikos oldalain