Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

éN IS GYÚJTANI SZERETNÉK
LOBOGÁSOMMAL

Varga Gabriella Jakab Antal püspökről és az ő örökségéről beszél

 

Bodó Márta: Jakab Antal a nagypapád testvére volt. Milyen kapcsolata volt a testvéreknek egymással? Járt-e Jakab Antal haza, hozzájuk, a faluba? És a család többi részének milyen kapcsolata volt vele?

Varga Gabriella: A Jakab szülőknek - idősebb Jakab Antalnak és György Rozáliának - tíz gyermeke született, közülük hárman áldozatául estek az első világháború idején az emberiséget tizedelő és a gyergyóiakat sem kímélő spanyolnáthának, Menyhért nem tért vissza a második világháborúból az orosz frontról. A hat testvér - Márta, Erzsébet, Antal, Julianna, Ernő (a nagytatám) és Berta -nagyon szoros kapcsolatban állt egymással. A „püspök bácsi" - így hívtuk őt -mindig rajta tartotta a szemét a családon, a rokonságon. Amit 1972-ben egyik levelében a kilyénfalviakról írt - „Minden új gyermeket megnéztem, minden betegjükről és minden gondjaikról tudtam, mennél távolabb kellett mennem, a lelkemben annál inkább közöttük maradtam" -, még inkább érvényes volt a családra, a rokonságra. Valahányszor megérkeztünk hozzá Gyulafehérvárra látogatóba, először mindig a legújabb családi eseményeket hozta szóba. Füzetben tartotta nyilván a rokonság tagjait, s ha valamelyik ágon gyermek született, csillogó szemmel újságolta, hogy eggyel többen lettünk. A bajban lévőkön mindig segített. „Valamit, valamire, valahogy csak kitalálunk s meglökjük a sárba rekedt kocsitokat" - írta egyszer egyik levelében. Valóban minden helyzetben számíthattunk rá.

A vele való kapcsolattartás nagyon fontos eszköze volt a levelezés. Ő is rendszeresen írt mindenkinek, tőlünk is elvárta a munkánkról, tanulmányainkról, életünkről részletes tájékoztatást nyújtó válaszírást. A családtagokat személyesen főként hivatalos útjai vagy átutazásai alkalmával látogatta, de olyankor sosem mulasztotta el ezt megtenni. Ő is szívesen fogadott bennünket a püspöki lakosztályában.

B. M.: Mennyire beszéltek az ilyen találkozásokkor a papsága, püspöksége előtti, gyerekkori, családi eseményekről?

V. G.: A múltbéli eseményekről én Ilus mamámtól, Ernő tatám feleségétől hallottam a legtöbbet. Sokat mesélt a háborús évekről, a menekülésről, a püspök bácsi börtönéveinek időszakáról, az az alatti sok bizonytalanságról, szabadulása napjáról és az azután következő nehéz időkről. Persze gyermekfejjel mindezt felfogni nem ugyanazt jelentette, mint később.

B. M.: Te személyesen mikor, hol, hogyan találkoztál Jakab püspökkel - először, életed során, és utoljára...? Mennyire tudatosult benned kiskorodban, ki is a te rokonod?

V. G.: Az első találkozásra nem emlékszem, az minden bizonnyal Marosdécsén volt, a szülőfalumban. Édesanyám ugyanis férjhez ment Kilyénfalváról Marosdécsére. Ez a házasság nem tartott sokáig; ötéves voltam, a húgom pedig kettő, amikor a szüleink útjai különváltak; akkor költöztünk Marosszentgyörgyre albérletbe. Az utolsó, fájó találkozásra a püspök bácsival viszont jól emlékszem: Gyulafehérváron a betegágyán feküdt, halála előtt néhány nappal. Huszonöt éves voltam, amikor meghalt. Huszonöt évem alatt nagyon sokszor találkozhattam vele. Gyakran meglátogatott Marosszentgyörgyön, 1986 után, miután Budapestre költöztünk, oda is sokszor eljött, nemegyszer nálunk éjszakázott átutazásai során. Mi is rendszeresen felkerestük őt Gyulafehérváron. Kisebb gyermekként nem tudatosult bennem, ki is valójában a mi rokonunk, sőt nem is mindig volt kedvemre való a túlságosan hivatalos viselkedés, például a kora reggeli szentmisék, a közös étkezések vagy a zenehallgatás alkalmával (egy gyermeknek Bach D-moll toccatája nem sokat mondott!). Pedig ő mindent megtett, hogy oldja bennünk, kicsikben a feszengést: rengeteget tréfálkozott velünk, azt is megengedte, hogy odaüljünk az írógépéhez és kopogtassuk a billentyűket, miközben ő a felnőttekkel beszélgetett. A szombat esti römizéseket viszont Kellner Feri bácsiékkal nagyon kedveltem! Később, kamaszodó, lázadó fiatalként a tanulást illető magas elvárásait találtam túlzónak, talán még akkor sem fogtam fel igazán, hogy kicsoda is valójában az én nagybácsim. Annyira természetes volt a jelenléte, annyira részei voltunk egymás életének, hogy el sem tűnődtem ezen. Az első alkalom, amely szembesített az ő kilétével, a bérmálko-zásom volt: a marosszentgyörgyi templomkertben, amikor Jakab Antal püspök megbérmált, kezdtem zavarba jönni, egyben nagy-nagy büszkeséget is éreztem attól, hogy ő az én nagybácsim. Igazán talán a temetésekor, a ravatalát körülálló kispapok sorfala mögött ülve fogtam fel, ki volt ő valójában - akkorra már a gondolkodásom is elég érett volt ehhez, de a temetés maga is megmutatta ezt nekem.

B. M.: Milyen volt a te gyerekkorod? Milyen volt a szűkebb családod élete, a hétköznapok, a vallásos gyakorlat?

V. G.: Ötéves koromtól édesapa nélkül nevelkedtem, de egy édesapát is helyettesítő, mindenben a legeslegnagyszerűbb édesanya mellett - leánykori nevén Jakab Ilonának hívták. Tizenhárom éven keresztül Marosszentgyörgyön laktunk albérletben, aztán másik albérletben, majd rövid ideig saját blokklakásban. Hittanra jártunk, és minden vasárnap szentmisére. Elsőáldoztunk, bérmálkoz-tunk. Nagyon mély hit gyökerezett meg ott bennem. Emlékszem, a szentostyát mindig óvtam a fogaimtól, mert arra gondoltam, ez Krisztus teste, tehát fájna neki, ha összerágnám. A vakációkat Kilyénfalván töltöttük, a karácsonyokat szintén, mindig. Ernő tata kísért minket - a húgomat és engem - kántálni. Legtöbbször a Csordapásztorokat énekeltük, és bolondultam a galambasért! Gyönyörű évek voltak azok. A legszebbek.

B. M.: Ahogy növekedtél, ahogy a sorsod alakult, hogyan körvonalazódott egyre inkább, hogy továbbvigyed a püspök rokon örökségét?

V. G.: Nem körvonalazódott bennem ilyesmi. Az én életemben soha semmi nem terv szerint alakult. Tizedikes voltam 1984-ben, amikor az időközben megözvegyült édesanyám elszánta magát második házasságára, és benyújtottuk a papírokat hivatalos ügyintézésre Budapestre költözés végett. Ettől kezdve sem továbbtanulási, sem pályaválasztási terveim nem lehettek, mert ki tudja, mi lesz majd Budapesten. Marosvásárhelyen letett érettségim után négy hónappal, 1986 októberében már a magyar főváros volt a lakóhelyünk. Hárman érkeztünk egy család „nyakára", a húgom még tanult, mese nem volt, dolgozni kellett, pénzt keresni. Alig néhány napnyi munkahelykeresés után 1986 novemberében már ott ültem első munkahelyem asztalánál, bérszámfejtőként. Nagyon igyekeztem, meg is becsültek, rendre továbbképeztek, én pedig jeleskedtem a vizsgákon. Csupán a főiskolai felvételin vallottam kudarcot magyar- és történelemismereteim hiányossága miatt. Sebaj, dolgoztam tovább. Nagyon szerettem azt a munkát és azt a munkaközösséget. Négy évig dolgoztam ott, míg egy másik munkahely kikért onnan és elvitt bérszámfejtőből pénztárosnak.

B. M.: Hogyan élted meg a nagy váltást, az Erdélyből Magyarországra költözést?

V. G.: Rettentő nehezen. Akkoriban nem volt annyira természetes az országváltogatás, mint ma, azon kívül elég erősen kötődő típus vagyok. Tizennyolc évesen egyszerre elszakadni iskolától, barátoktól, rokonoktól, első szerelemtől, gyermek- és ifjúkorom helyszíneitől, és belecsöppenni idegen környezetbe, idegen emberek közé nem volt egyszerű. Kicsit gyötört a lelkiismeret is, úgy éreztem, cserbenhagytam mindazokat, akik fontosak voltak nekem. Tucatjával írtam - akkor még kézzel - a leveleket haza, s lestem én is a postaládát. És persze folyamatosan vártam a hazautazás alkalmait. Mindenben helytállásra törekedtem, de nem tudtam, mi lesz velem és belőlem. Elég nehéz volt ez a - hosszú évekre elnyúló - időszak.

A nehézségek közepette szükség van kapaszkodókra - én a fiatalkorommal magyarázom, hogy nekem ebben az időszakban a rockzene volt a kapaszkodóm. A rockkoncertek világa, hangulata, a korábban csak tévéből ismert rocksztárok személyes megismerésének élménye teljesen magával ragadott, és egyszer csak a szombathelyi Lord együttes budapesti klubjának élén találtam magam. Mivel ennek a klubhálózatnak egy központi újságkiadványa is volt, innen már csak egy lépést jelentett, hogy nyomdafesték alá kerüljön életem első cikke. Ha valamitől meg lehet részegülni, el lehet bódulni, hát ez az! Mindenhová magammal hordtam a lapot, nem tudtam elszakadni tőle. Persze, hogy ezt további cikkek követték; csakhamar a piacon lévő összes poprock magazinnak a cikkszerzője lettem, mi több, egy országos újságírói pályázat második helyezettjeként egy szövegszerkesztős írógépet is hazavihettem a díjátadóról. Akkor elhatároztam, hogy én ezt a szakmát kitanulom, mert igazán hozzáértően, professzionálisan szeretném művelni. Második, szintén rajongott munkahelyem és pénztárosságom mellett az újságírással is nagyon komolyan foglalkoztam. Beiratkoztam a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat Budapesti József Attila Szabadegyetem újságírói speciális kollégiumának egyéves képzésére, majd a Balázs Géza nyelvészprofesszor nevéhez fűződő Diákújságírók Országos Egyesületének tanfolyamára. Mindkettő új kapukat nyitott meg előttem: televíziózni kezdtem, rádióstúdiókban dolgoztam, természetmagazinok, művészettel, irodalommal foglalkozó hasábok közelében találtam magam. Végül a tényleges írás, a nyomtatott sajtó mellett állapodtam meg. Az életem két évtizeden keresztül két párhuzamos pályán haladt: irodai állás és emellett újságírás, rendezvényszervezés. Miután megszereztem diplomámat a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola - akkor még így hívták -kommunikáció és médiatudomány szakán, második munkahelyemet, az irodai állást feladtam. Azóta valódi hivatásomnak élek.

B. M.: Mi mindennel foglalkoztál még?

V. G.: A rockzenei időszakomat irodalmi-művészeti-kulturális érdeklődésem követte. Ebben jelentős része volt a Lord együttes szövegírójának, Balogh Józsefnek, aki magyartanár és többkötetes költő volt, és akivel később rengeteget dolgoztam. Az ő versvilága mélyítette el a már korábban is meglévő irodalomszeretetemet. Beléptem különböző irodalmi társaságokba, még saját verspróbálkozásaimból is olvasgattam fel a rendezvényeiken, antológiáikban jelentem meg. Ezt a világot is nagyon kedveltem. A kilencvenes évek közepén aztán ismét óriási dolog történt velem: kezembe került a nagy prózaíró, Illés Sándor Újvidéki kaland című kötete, amit végigzokogtam... Megtudván, hogy az idős író Budapesten él, levelet írtam neki, ő személyes találkozásra hívott és összebarátkoztunk. Az ragadott meg az írásaiban, ahogyan a lelkében élt mindaz, amitől elszakadt: a szülőfaluja, a gyermekkora, az édesszülei, a nagyszülei, minden, amitől immár egy országhatár és sok-sok évtized választotta el. És ahogyan arról tudott írni, hogy: „Nincs jobb dolog, mint akár csak gondolatban is, olykor hazamenni." Megtiszteltetés és óriási ajándék számomra, hogy utóbbi négy könyvkéziratának sajtó alá rendezését rám bízta és több könyvbemutatót is tarthattunk együtt, Budapest mellett szülőfalujában, Temerinben is.

A rockzene után és az irodalom mellett 2002-ben, a polgári köri mozgalom révén, a közéleti tevékenységbe is belekóstolhattam. Négy évig végeztem ezt, óriási lelkesedéssel. Az ebben elért sikereim a továbblépést is lehetővé tették volna számomra, de nem akartam hűtlen lenni a sajtómunkási hivatáshoz. Erre az időszakra esik könyvtáralapítási mozgalmam elindítása is. A gyászos 2004. december ötödike másnapján azon kezdtem el gondolkodni, vajon mit tehetnék én a lelkükben megsebzett külhoni magyarokért. Ekkor magyarországi könyvkiadók és kortárs írók felajánlásából a kárpátaljai Tiszaújlakon csupa dedikált könyvekből iskolakönyvtárat alapítottam - ezzel elkezdődött az a nagyszabású könyvtáralapítási mozgalmam, amellyel éveken keresztül valamennyi elcsatolt területre - Erdélybe, Felvidékre, Kárpátaljára és Délvidékre - időről időre visszatértem, különböző intézményekben kisebb-nagyobb könyvtárakat alapítva. Közben egyre több író és költő kért fel a könyve szerkesztésére, így rendezhettem sajtó alá többek között a már említett Balogh József költő több verseskötetét, Illés Sándor három novellaválogatását és egy regényét, később a Háromszékről elszármazott, Kanadában élő Dancs Rózsa elbeszélésválogatását és dokumentumkötetét. Nagy-nagy örömömre 2006-ban Kaposváron a Búvópatak Alapítvány gondozásában az én első önálló kötetem is napvilágot látott, Önzetlenül címet viselte, interjúválogatás volt. Röviddel ezután felelős szerkesztője lettem - és voltam hét éven át - az Új Katedra című pedagógiai szakfolyóiratnak, közben folytattam a cikkírást, a könyvek szerkesztését, a könyvtárak alapítását, a rendezvények szervezését és vezetését.

B. M.: Nemrég Ausztriában tevékenykedtél. Mit csináltál ott?

V. G.: Sajnos 2014-ben megszűnt az Új Katedra, ezzel lezárult életem egyik legszebb, hétéves munkaszakasza. Új feladatot kellett találnom. Amikor 2015 márciusában a Nemzeti Regiszter honlapján elolvastam a Miniszterelnökség Petőfi Sándor Programjának és Kőrösi Csoma Sándor Programjának pályázati kiírásait, miszerint Magyarország kormánya a Kárpát-medencei szórvány- és a nyugati diaszpórai magyarság munkájának helyszíni tevőleges segítségére ösztöndíjasokat keres, az volt a benyomásom, hogy ezt nekem írták ki... Nem haboztam benyújtani a jelentkezésemet. Legnagyobb örömömre a bírálóbizottság alkalmasnak talált - mi több, 2016-ban is! - a feladatra, így kétszer egymás után egy-egy kilenchónapos szolgálati időt tölthettem Ausztriában. Öt tartományszékhelyen, Bécsben, Kismartonban, Grazban, Linzben és Innsbruckban tevékenykedtem, elsősorban kommunikációs, rendezvényszervezési, műsormoderátori és számos más közösségépítő feladatot látva el. Rengeteget dolgoztam, pihenőnapok nélkül, de csodálatos két év volt. Nagyon hálás vagyok érte a jó Istennek.

B. M.: Mi történt ezután?

V. G.: Ausztriából 2017 nyár elején hazatérve ismét meg kellett találnom a számomra kijelölt feladatokat; szerencsére erre nem kellett sokáig várnom. Ékes Ilona elnök asszony meghívott az általa irányított ERGO Európai Regionális Szervezethez, amit nagy örömmel fogadtam. Jó célokért, nemes ügyekért fáradoznak - emberi jogok, ifjúság- és családvédelem, áldozatsegítés -, boldogság az ilyen törekvésekhez csatlakozni. A TeenStar-projekttel és a Külhoni Magyar Családok Éve programmal munkánk itt is a Kárpátmedence több területére kiterjed. Ugyancsak elfogadtam tavaly ősszel Csibi Krisztina igazgató asszony felkérését, és a Magyarság Háza külső munkatársaként ez év végéig ellátom a Mátyás királyemlékév többirányú szakmai teendőit, főként kommunikációs feladatokat. Ez is kivételes élmény számomra, sajnálni fogom, hogy decemberben vége lesz! E két nagy munkaterület mellett a szabadúszó újságírás kicsit háttérbe szorult, de azért természetesen nem szakadtam el attól sem - nem is fogok soha.

B. M.: Hogyan tudsz ebben a mostani, viszonylag bizonytalan, folyton alakuló formában biztos munkahely nélkül, projekteken dolgozva jól lenni? Nem félsz az anyagi bizonytalanságtól?

V. G.: Az egyéni vállalkozói munkavállalási forma valóban merőben más, mint az alkalmazotti státus, de szabadságot ad, és erre nekem nagy szükségem van ahhoz, hogy ezt a sokféle tevékenységet megfelelőképpen összehangolhassam. Ha adódnak bizonytalan időszakok, az nagyon padlóra tud küldeni, de a jó Isten eddig mindig gondoskodott arról, hogy az ilyen időszakok ne legyenek túl hosszúak. Rá bízom magam ezután is.

B. M.: Hogy éled meg ma a buda-pestiséget? Van-e különbség az egykori és mai budapesti élet, hangulat között? Otthon vagy ott?

V. G.: A nyolcvanas évek végén még leszólítottam az utcán azt, akit székely kiejtéssel hallottam beszélni, annyira különlegességszámba ment az ilyesmi. Ma természetes, ha egy hargitai rendszámú gépkocsi halad el mellettem vagy parkol az utcámban. Nagyot változott a világ harminc év alatt. Itt laknak a húgomék is a közelben, férjével és két gyermekével, velük nagyon szoros a kapcsolatom. Élnek közeli rokonok Magyarország-szer-te itt-ott, sajnos rájuk nem jut annyi időm, amennyi kellene. A baráti társaságom nagyon szűk, de értékes és stabil. Hosszúhosszú ideig nem mondhattam ezt el, de most már igen, itthon vagyok Budapesten is.

B. M.: Hogyan alakult a családi életed? Ha jól tudom, egyedül vagy, nincs gyermeked. Hogy éled meg ezt? A környezeted hogy viszonyul ehhez?

V. G.: Hat évig voltam férjnél, de 53 éves édesanyám halálát nem élte túl a házasságom sem. Harmincegy éves voltam, összeroppantam és erre ráment a házasságunk. Talán - mondják mások is -ha lett volna gyermekünk, másként alakult volna. De nem volt. Azóta? A körülöttem lévő emberek szerint munkamániás vagyok. Igazuk van - de én ezt szeretem.

B. M.; Hogyan született az ötlet, hogy Jakab Antal örökségét ilyen konkrét formában vigyed tovább?

V. G.: Jakab Antal püspök emlékének és örökségének a gondozásához szintén a gondviselés vezetett el. 2007 februárjában Kismartonban megismerkedtem Vencser László igazgatóval, aki rögtön felkért a hatvanadik születésnapja alkalmára tervezett, addigi életútját összefoglaló könyv megírására. Az Itthon és otthon című kötetet 2007 őszén és 2008 tavaszán több helyszínen be is mutattuk, majd Vencser tanár úr kezdeményezte, hogy 2009-ben, Jakab Antal püspök születésének századik évfordulója alkalmából szervezzük meg a centenáriumi évet. Az öt országban, 13 egyházmegyében, 43 településen tartott összesen 72 emlékprogramunk tapasztalatai indítottak arra, hogy ezt az aktivitást ne hagyjuk abba a centenáriumi év letelte után sem, hanem folytassuk, sőt terjesszük ki más személyiségekre is. A tevékenységünket általában kerek évfordulókhoz igazított tematikus évekre fűzzük fel. Szellemi hagyatékokat dolgozunk fel (pl. Pálfi Géza, Jakab Antal), emlékesteket tartunk, emlékjeleket állítunk (pl. Hajdó István), konferenciákat, előadásokat szervezünk (pl. András Imre SJ), könyvbemutatókat tartunk, kiállításokat rendezünk. Az elmúlt tíz év alatt a szerkesztésünkben több mint húsz könyv látott napvilágot, amelyekhez kapcsolódóan világszerte több száz programot szerveztünk és tartottunk. Díjat alapítottunk, amelyből kilenc év alatt 17-et adtunk át. Most azon dolgozunk, hogy megszülethessen az első dokumentumfilm Jakab püspök életéről és munkásságáról.

B. M.: A Jakab Antal-rokonok tartják a kapcsolatot? A JAKK-ban vállalnak szerepet?

V. G.: Természetesen tartjuk egymással a kapcsolatot, amennyire a földrajzi távolságok és elfoglaltságaink engedik. Legteljesebb körűen a családi események hoznak össze bennünket, de a JAKK-os eseményeken is mindig jelen van a képviseletünk. Az aktivitásból többen többféleképpen kiveszik a részüket. A kilyénfalvi Jakab Erzsébet a püspök nevét viselő helyi könyvtárat és emlékszobát igazgatja, a tekerőpataki Kolumbán Csilla évről évre megszervezi a Jakab Antal-diákvetélkedőt és -emléknapot. Jakab László és Anna a felbecsülhetetlen értékű háttérsegítséget nyújtják a működésünkhöz, akárcsak a kilyénfalvi Marthy család. Mások gépelnek, könyveket szállítanak. Néhányan pedig - főleg papok - anyagi hozzájárulással támogatják munkánkat.

B. M.: Van valamilyen vezérelved, gondolatod, egy idézet, ami az életben segít? Mik a kedvenc olvasmányaid, kik a hőseid, példaképeid?

V. G.: „Gomolygó felhők felett örökké kék az ég" - a jezsuita Kaszap István szavai mindig emlékeztetnek arra, hogy ha felhők takarják is el a kék eget, előbb-utóbb eloszlik a szürkeség. „Egymás kedvét pótolni kell jósággal mindennap" - Jakab Antal püspök szavai megerősítenek abban, milyen sokat tehetünk mi, emberek azért, hogy jól, jobban érezzük magunkat egymással. A Piramis dalsora pedig szintén nagy mottóm: „Égni kell annak, aki gyújtani akar". Engem is gyújt az ilyen ember, remélem, hogy én is gyújtani tudok lobogásommal másokat. Tamási Áron nagy kedvencem Illés Sándor mellett. Az egyszerű emberek világát megíró, azok nyelvén szóló írókat kedvelem a legjobban. Ez persze nagyon leszűkített; szívesen olvasok író- és művészéletrajzokat, papköltőket, mindent és mindenkit, ami és aki a valóságról vagy a lehetséges valóságról szól.

Példaképem az olyan ember, aki szerény, szelíd és alázatos, céltudatos, becsületes és szorgalmas, törekvő, de nem törtető, aki képes hinni önmagában és Istenben, aki szereti hazáját és nemzetét, aki megveti a világ ránk őrületes erővel zúduló torzulatait. Akadnak még ilyen emberek, és remélem, lesznek még többen is.

B. M.: Hogyan kapcsolódsz ki? Van valamilyen hobbid, hogyan töltekezel?

V. G.: Számomra minden kikapcsolódás, ami elvon a napi 10-12-14 órányi számítógép előtt üléstől: együttlét a húgomékkal, a barátnőmmel, egy-egy utazás (bár a vonaton is dolgozom mindig), egy jó vígjáték a színházban, jó film a tévében... Bár mostanában időhiány miatt szabadon választott kulturális programokra sem nagyon tudok elmenni. Sajnos eljutottam oda, hogy nehezen kapcsolódom ki, mert a gondolataim folyton a feladatok körül forognak. De ha kikerülhetek, bármilyen rövid időre is, a természet közelébe, netán hazamehetek Gyergyóba, az a legeslegnagyobb gyógyír mindenféle kimerültségre. Ne feledjük azt sem, hogy a munkám rengeteg élményt és lehetőséget nyújt számomra. A világ számos pontjára eljutottam általa, és nagyon sok szép, kivételes élményben volt részem. A munkám a hobbim, éppen ezért kevés kilátás van arra, hogy bármi is változzék a jövőben. Szeretném ezt így, komplexen, ahogy van, továbbcsinálni, mert hiszem, hogy ezek az ügyszolgálatok nemcsak nekem jók, hanem különböző szempontokból másoknak is.

 

Keresés a Katholikos oldalain