Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Böjthe Pál
kAVICSOK

 

A szerző a Kolozsvári Állami Magyar Színház ügyelője és dramaturgia szakon magiszteri hallgató.

1 Arcán unalom és figyelmes szemlélődés keverékével áll a nyúzott arcú ember az utcasarkon. Valakivel beszélget, miközben két épületet összekötő boltív alatt közönyösen heverő régi könyveit árulja. Az a típusú ember, aki valószínűleg koránál jóval többet mutat, és viszonyulni is úgy viszonyulna hozzá az elértéktelenedett könyvekért érdeklődő, mint ahogy a piaci viszonteladókhoz szokás.

Egy középkorú nő jelenik meg. Az idegen nyelvű kiadványok halmához lép, és orvosi szakkönyvet vesz a kezébe. Az elárusító, aki mostanig láthatóan jól megértette magát a valutaüzérrel, rögtön felméri a valós helyzetet, vagyis hogy az érkező külföldi. Megszólítja a klienst, és mire az válaszolhatna, a gondolatát is kitalálja. A falba mélyesztett ajtó felé tart, amely mögött raktá-rocska húzódik. Közben franciául tudatja, hogy van az éppen átlapozottnál újabb vagy jobb kiadás, vagy valami ilyesmit. A hozott könyvbe éppen csak belepillant az asszony, és rögtön fizet. Még valamit kérdez orrhangon, amire az elárusító hosszan és választékosan felel. Aztán a nő elmegy, és ott folytatódik a beszélgetés a valutaüzérrel, ahol a cigaretta eltaposása előtt abbamaradt. Az antikvárius arcán ismét közöny, az önpusztító élet nyomai, és semmi abból, hogy a francián kívül vajon még hány idegen nyelvet beszél.

2 A jelzőlámpánál várakoznak az emberek. Egy fiatalember érkezik, s beáll a tömegbe. Talán véletlen, talán nem, hogy a vak férfi melletti helyet választja. A nem látó bizonytalanabbul topog, mint általában sorstársai szoktak. Ezt valószínűleg észreveszi a férfi is, mert amikor zöldre vált, valamit kérdez a vaktól. Idő kell a kérdezettnek, amíg dönt, aztán tartja a karját. Szinte kedélyesek ott ketten, amint átvágnak a széles úton. Aztán a nem látó felteszi a lábát a járdára, húz egyet a testén, valósággal lerázza magáról segítőjét, s amennyire körülményei engedik, elrohan. A fiatalember arca nem árulja el, mit gondol az esetről, csak mielőtt dolgára menne, az eléggé bizonytalanul tájékozódó világtalan fogyó alakjára pillant.

3 Az egyirányú utcában autó autó mögött sorakozik. A kormány mögött öntudatos arccal várják az emberek, hogy a jelzőlámpa zöldre váltson, aztán gázpedálra lépjenek, és a cél felé surranjanak a csodajárgányokkal. Járműről járműre jóformán ugyanaz a kép. Mintha kipihentebbek lennének az arcok, mint máskor, de megtörténhet, csupán annak tudata a megtévesztő, hogy hétfő reggel van. Valahogy az elegancia költözött az aszfaltra. Az autók tisztán fénylenek, a férfiak megborotválkozva, a nők haja frissen mosott. Kezdődhet a hét. Ebben a pillanatban a járdán gyalogolónak agyába villan, hogy e sok céltudatosnak látszó, biztonságot nyújtó autójában ülő ember szándékáról semmit nem lehet megtudni. Mármint arról, hogy így nekikészülve hová mennek, mit akarnak. A furcsa ellentmondás hamarosan véget fog érni, mert közeledik az utcasarok, a gyalogos balra tér, és elfelejti az egészet. És éppen amikor elkönyvelné, hogy e sok szépen csomagolt közömbösségből nem lehet megtudni semmit, az utca végén megjelenik egy nyomorék. Épp olyan, mint sorstársai. Koszos, néhol szakadozott a ruhája. A mankók ügyes mozgatásával pótolja, amit merev lábai nem engedélyeznek. Valósággal cikázik az autók között. Csupán addig övé a terep, amíg a jelző zöldre nem vált. Ő is pontosan tudja, mit akar, de ezt nem rejti véka alá. Minél több pénzt szeretne kicsikarni a rejtélyes dobozok rejtélyes utasaitól.

4 A járdán egy anyuka közeledik két gyerekével. Az asszonyon valami érdekes dolog látszik, de magyarázata csak akkor lesz, amikor a szemlélődő mellé érnek. Nem titok, hogy mi lenne az érdekesség. A magas nő úgy egyébként jól tartja magát, csinosnak lenne mondható, ha deréktájt nem lenne vastagabb. Amíg válasz érkezik erre, a nagyobb gyerekre terelődik a figyelem. Tíz-tizenkét éves körüli, egyféle egyenruhát visel, és mosolyogva nézi testvérét, le sem veszi róla a szemét. Az asszony meg a két gyereket nézi mosolyogva, s hagyja, hogy a nagyobb egyedül tolja a babakocsit. A találkozásnál lesz igazán szembetűnő a testvérek közötti különbség. A kocsi utasa újszülött, legfennebb egy-két hetes lehet. Hát ezért teltebb egy picivel az asszony, mint ahogy várnánk. Derűsen sétál szeme fényeivel. Akkor sem türelmetlenkedik, amikor egy percre meg kell állniuk. A nagyobb fiú megigazítja begipszezett jobb karján a kötést, aztán indulnak tovább. Fél kézzel is ügyesen kormányozza testvérét.

5 Van egy szomszéd, akinek hangját jó valószínűséggel a lakóközösségben senki nem hallotta. Azt, hogy mégis tud beszélni, a bólintással egybekötött elhaló hangok jelzik, amikor az ember ráköszön, és ő válaszol. Aztán az is árulkodó jel, hogy olyan munkahelye van, ahol egész biztosan kell beszélni. Folyton cigarettázik, a járdán figyelmes, észreveszi az embert, de nem érzi szükségét, hogy hangosan válaszoljon bármire is. Ennek már legalább tíz éve, mert azóta szomszédok, s ha eddig így elvolt, most már ezentúl sem fog változtatni rajta, gondolhatja. A család - felnőtt gyerekeik, ki társával, ki egyedül; az unokák és más rokonok - egy nagy szobában, ők feleségével egy csendesebb apró helyiségben laknak. Úgy tűnik, van, aki foglalkozzon az aprónéppel. De a rendszer nem tökéletes. Kijön az öreg a szobájukból, mert az udvaron akad dolga, s amikor látja, hogy a szomszédos ajtón kiugró legkisebb unokája vidám fickándozással egyenesen a forgalmas út felé szalad, elkiáltja magát:

- Hé, ti, mit csináltok? A szemetek a gyermekeken tartsátok!

6 Az októberi meleg utcára csalja az egyébként nagyon sűrű programmal terhelt embert. Pihenhetne egy órácskát a szállodában, de a rövid éjszaka és terhes nap után inkább sétálni indul. Majd alszik valamikor, amikor a késői órában haza fog keveredni a munkájából. Nézelődés címén nyakába veszi a távoli idegen várost, de tulajdonképpen a napot akarja látni. Így jut utcáról utcára, illetve inkább sugárútról sugárútra. Minden nagyra méretezett, és dugig tömve sokasággal. Van itt lepusztult épület, fényes autó, zajos gyereksereg, üzlet üzlet hátán, zakatoló villamos, ácsorgó ember. Egy telefoncsatlakozási doboz tetején sovány férfi ül, és megpróbálja eladni portékáját. Nem biztos, hogy tudja, mit árul, de túl szeretne adni rajtuk, mert akkor este étele és talán itala is lesz. Vagy fordítva. Nem lehet tudni, mi lehet a fontossági sorrend. A földre letéve, a sugárút porában sorakoztatja az 1970-es és 80-as évek román irodalmának megviselt darabjait s egy évtizeddel korábbi bakelitlemezeit. Egyet-egyet taszít valamelyik darabon, hátha sikerülne magára hívni a figyelmet. Amikor végérvényesen eldönthetné a szemlélődő, hogy ott nem nagyon van látnivaló, hirtelen kikerekedik a szeme. Itt, a magyarságtól - főleg ami kultúráját illeti - meglehetős távolságban, az elfeledett könyvek közt teljes magányban az Európa Könyvkiadó A világirodalom remekei sorozatának a következő címe hever: Émile Zola: Párizs gyomra.

7 A nagy kirakat üvegkalitkává változtatja a helyiséget, már távolról jól lehet látni, mi történik az üzletben. Egy törődött testű asszony közeledik tömött csomagjaival a kijárathoz. Őszülő haja alól éppen csak rápillant az ajtóra. Éppen akkor érkezik oda egy fiatalember. Kinyitja az ajtót, és utat enged a kifele tartónak. A nő gyanakodva néz rá, súlytól húzott karjait megrázza, aztán kitör:

- Mi a francnak ez a sok udvariaskodás? Jöjjön már be! Azt hiszi, jelent valamit az, amit maga csinál?

A férfit odaszegezi a fogadtatás, meg aztán valószínű, komolyan gondolja, hogy a dühödt asszonyt előreengedi. Az nem vár tovább. Arcán mérhetetlen undorral hörgi:

- Be sem tud jönni? Micsoda pipogya fráter! - viharzik el a megkövült mellett.

8 Ahogy az útkereszteződésben egymás után két busz is megjelenik, a tömeg mocorogni kezd a megállóban. Izgatottságuk elárulja, tudják, mikor vált majd zöldre. Valóban, alig egy perc múlva ismét lendületbe jönnek a félutcányi járművek, és akkor elindulnak az utazni vágyók is. Méregetik, vajon melyik hová fog behúzni, és annak függvényében, hogy ki merre tart, úgy kezdenek csoportosulni. A nagy nyüzsgésben előtűnik egy gyermek. Nyilván már régebbtől ott áll egy helyben, de csak a gyérülés óta lehet látni. Kicsi, vékonyka, csupán két hatalmas szeme világít a világba. Arca rezzenéstelen, pislogás nélkül néz anyjára. A nő háttal áll, és a hangzavarban nem lehet tudni, hogy szidja gyermekét, vagy csak magyaráz valamit neki. Bármi is történik, a kislány arca nem árul el semmit. Gyönyörű tekintete reményteljes várakozás, vagy csalódott felelet a korholásra. Ijesztő, hogy a tülekedő emberek esetleg elsodorják a választ. De mielőtt szétmosódna a hullámzó kép, felvillan az anya arca. Mosolyogva hajol gyermekéhez, és beleegyezően bólint.

 

Keresés a Katholikos oldalain