Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

hOGY FELFEDEZZÉK
A KERESZTÉNY SPIRITUÁLIS HAGYOMÁNY
NAGYSZERŰSÉGÉT...

 

Thomas Keating, a középpont felé vezető ima (centering prayer) világhírű tanítómestere, valamint a különböző spirituális hagyományok közti párbeszéd elkötelezettje a közelmúltban tért visz-sza Teremtőjéhez és ihletőjéhez. Ilyenkor hajlunk arra, hogy mélyebben odafigyeljünk az eltávozott hagyatékára, „kézbe vegyük" és (újra)értékeljük az általa hátrahagyott kincseket. Ebből a célból kerestük meg és kérdeztük Görföl Tibor magyarországi teológiai tanárt, többkötetes szerzőt, könyv- és folyóirat-szerkesztőt, Thomas Keating művének alapos ismerőjét és fordítóját.

Bereczki Silvia sa: Kérem, foglalja össze, mit tart ön Thomas Keating szellemi-lelki hagyatéka legfontosabb gyöngyszemeinek?

Görföl Tibor: Thomas Keating olyan időszakban, a múlt század hatvanashetvenes éveiben kezdte kifejteni a belső élettel, a keresztény lelkiséggel kapcsolatos elgondolásait, amikor sokan nem találtak válaszokat spirituális igényeikre a katolikus egyházban, s ezért a keleti vallások hagyományai felé fordultak. Ebben a helyzetben Keating három célt tűzött ki maga elé. Figyelembe akarta venni a mai ember élethelyzetét, azt, hogy mennyi időt és energiát tud fektetni a belső élet ápolására olyasvalaki, aki nem monostor falai között, hanem a legáltalánosabb hétköznapi keretek között él. Az ilyen ember számára kívánta hozzáférhetővé tenni a szerzetesi hagyomány évszázados bölcsességét és tapasztalatait. Másrészt nem csupán gyakorlati tanácsokkal akart szolgálni, hanem átfogó képet kívánt rajzolni az ember konkrét léthelyzetéről, Istenhez fűződő viszonyáról, nyomorúságáról és hallatlan lehetőségeiről, a spirituális út folyamatáról, de alapvető teológiai tájékoztatást is akart nyújtani, részletes tanítást fejtett ki például a megváltás lényegéről vagy a Szentháromság belső életéről. Sok olyan mestere van a lelki életnek, aki tartózkodik az elvi kérdésektől. Thomas Keating nem ilyen, és hangsúlyozta is, hogy megfelelő gondolati keret nélkül bajos az előrehaladás a lelki úton. Végül pedig figyelembe vette, hogy a keresztény lelkiség történetének szakaszai és korszakai vannak, és a jelek szerint ma is vannak olyan jellegzetességei, amelyek korábban nem voltak ennyire meghatározóak. Ilyen vonása például a mai spiritualitásnak, hogy az átlagéletkor növekedésével a hétköznap embere is messzebb juthat a lelki úton, ami azonban ma azt is jelenti, hogy az elhagyatottság, a hiány, a bizonytalanság és a támpontvesztés tapasztalatára is nagymértékben szert tehet.

B. S.: Hogyan került kapcsolatba Thomas Keating tanításával, írásaival, személyével? Mit jelent ön számára ez a kapcsolat?

G. T.: Thomas Keating annyira meghatározó és jelentős alakja az elmúlt évtizedek keresztény lelkiségének, hogy nehéz nem kapcsolatba kerülnie vele annak, aki érdeklődik a lelkiség új keresztény formái és útjai iránt. Az amerikai trappisták közül Thomas Keatinggel vállvetve William Meninger, Basil Pennington és a szintén az elmúlt napokban elhunyt Thomas Boyle olyan gondolkodásmódot és a keresztény élet olyan szemléletét jelenítették meg, amely sokaknak segített abban, hogy felfedezzék a keresztény hagyomány nagyszerűségét, vagy éppen visszatérjenek a kereszténységhez más vallásoktól. Arra is rávilágítanak, hogy milyen folyamatok mennek végbe abban az emberben, aki rálép valamilyen spirituális útra. Nagyon fontos lenne, hogy az életüket valóban vallási és spirituális igénnyel megformálni akaró emberek tudatában legyenek, mennyi minden történik velük, amikor imádkoznak vagy a mindennapok rutinját végzik, és ezen a téren nem mindig kapnak felvilágosítást. Thomas Keating elsősorban a belső tisztulás folyamataként mutatja be a lelki életet, amelynek során felszabadulnak és megtisztulnak az ember élettörténete során felhalmozódó negatív benyomások, s ezzel párhuzamosan egyre nagyobb teret nyerhet Isten jelenlétének tudata.

B. S.: Mi késztette arra, hogy művei közül kettőt lefordítson magyar nyelvre? És miért éppen Az Isten terápiája és a szenvedélybetegségek, valamint A Lélek gyümölcsei és ajándékai kötetekre esett a választása?

G. T.: Sajnálatosnak tartottam, hogy a keresztény lelkiség nagyszerű mai tanúinak és mestereinek írásait a magyar olvasó mindössze szerény mértékben tudja megismerni. Ezen a téren még rengeteg munkánk lenne. Az Ursus Libris kiadó, amely számos mai keresztény szerző műveit hozzáférhetővé teszi, azonnal készséget mutatott Thomas Keating további megismertetésére (a Nyitott tudat, nyitott szív már korábban megjelent magyarul). A választás azért esett az Isten terápiája és a szenvedélybetegségek című kötetre, mert szélesebb olvasóközönség számára is érdekes lehet, hiszen a függőség jelenségén keresztül közelíti meg a spi-ritualitást, ráadásul beszélgetés formájában, amely ma sokaknak vonzó. A szálat azután a magyarszéki kármelita nővérek vették fel, akik visszavonuló, szemlélődő életük keretei között egyrészt sok embernek nyújtanak lelkiségi támaszt, másrészt nagyszerű könyvkiadói tevékenységet végeznek. A kármelita nővérek egész sorozatot terveznek Thomas Keating műveiből, s elsőként azért a Szentlélek gyümölcseiről és ajándékairól szóló könyvet adták ki, mert a témája azok érdeklődését is felkeltheti, akikből a szemlélődés vagy a kontemplatív élet kifejezések inkább idegenkedést váltanak ki. A kármelita nővérek gondozásában ezekben a napokban fog megjelenni A világ szíve. Bevezetés a kontempla-tív kereszténységbe című Keating-kötet, amely mélyen, összefüggő formában és a hagyományra érzékeny módon mutatja be a szemlélődő életstílust, és a sorozat jövőre további kötetekkel folytatódik.

B. S.: Mit szeretne kiemelni ezekből az írásokból? Melyek a kedvenc gondolatok, amelyeket szeretne különösen is az olvasók lelkére kötni?

G. T.: Keating főként a kármelita Keresztes Szent János, e különleges és nehezen befogadható egyházdoktor tanítására támaszkodva fejti ki nézeteit és tanácsait. Talán három dolgot emelnék ki. Először is azt, hogy Isten mindig jelen van az ember számára, s jelenléte, világossága és útmutatása elvileg szüntelenül elérhető, csak éppen rendszerint maga az ember nincs jelen Isten számára. Ezért a legfontosabb az, hogy az imádság fegyelmezett, szabad és odaadó gyakorlása révén leomoljanak az emberben azok az akadályok, amelyek elválasztják attól, hogy befogadja Isten jelenlétét. A folyamat nem mentes a viszontagságoktól: már Keresztes János is arról beszél, hogy útja során az embernek az a benyomása, fokozatosan elveszti, nem pedig megnyeri Istent - ki kell ugyanis derülnie, hogy Isten nem olyan, amilyennek elképzelte. Még a vallásos ember önmaga barkácsolta világának is össze kell törnie, hogy beléphessen Isten valódi világába. Másodsorban fontos, hogy e folyamat során megszületik a valódi Isten ismerete, aki gondoskodóbb, bölcsebb, szelídebb és nagylelkűbb, mint ahogy bárki gondolni merné. Isten ismeretének tágasságával együtt az emberiséghez fűződő viszony is egyre tágabbá válik: felismerjük, mennyire összefüggő és milyen sok szállal összekapcsolódó egységet alkot az emberiség, mennyire alapvető szerepet játszik mindenki az emberiség nagy történetében, s mennyire lényeges, hogy szándékaink, gondolkodásunk, szeretetünk tisztaságával hozzájáruljunk ennek a nagy egységnek a megtisztulásához. Végül Thomas Keating gondolkodásának egyik legszebb elemét az alkotja, ahogyan Jézus Krisztusról beszél. Az ember által egyre inkább megtapasztalhatóvá váló valóságos isteni jelenlét annak a gyümölcse, hogy Jézus Krisztus belép az emberi létállapotba, s ezzel Isten az egész emberiséget, a múltban, a jelenben és a jövőben élő összes embert elárasztja fenségével és kegyelmével. Jézus nem csak egyszerűen üzenetet adott át, nem csak megjelenítette Istent a történelem színpadán, hanem az egész emberiséget magába fogadta, s mindenki csak azért kerülhet bensőséges kapcsolatba Istennel, mert Jézus saját tapasztalatát továbbadták az időben. Maga a kereszténység lényegében annak a bensőséges ismeretnek az átadása, amellyel Jézus az Atyát ismerte. Ehhez az átadáshoz nélkülözhetetlen a megváltás, a kereszt eseménye, amelynek alkalmával Keating szerint Jézus teljesen alámerült az emberi nyomorúságba, gyötrelembe és szenvedésbe.

B. S.: Úgy érzem, Az Isten terápiája és a szenvedélybetegségek különösen nagy kincs a mi vidékünk számára is, hiszen egyrészt, sajnos, tájainkon erős az alkoholizmus (és más szenvedélybetegségek), másrészt mert ez a kis könyv hasznos, motiváló és nagyon gyakorlatias segédeszköz azok számára is, akik - ha nem is kifejezetten szenvedélybetegek -küzdenek igazi énük és a valódi boldogság megtalálásáért. Kérem, mutassa be ezt a kötetet annak mély ismerőjeként!

G. T.: Igen, ez a könyv valóban nagyon gyakorlatias. Ugyanakkor magáról az ember létállapotáról is alapvetően fontos elgondolásokat fogalmaz meg. Az emberi létállapot nem más, mint amit a keresztény tanítás már a korai századoktól fogva az áteredő bűn állapotának nevez. Erről senki sem tehet, de senki sem mentes tőle. Abban nyilvánul meg, hogy bár az ember a teljességre, a boldogságra van teremtve, nem tudja, hol találhatná meg ezt az állapotot (vagyis illúziók foglya), mindig rossz helyen keresi (vagyis hamis vágyak rabságában van), s ha ráébred is arra, hogy merre kellene haladnia, nincs ereje következetesen nyomába eredni a teljességnek (vagyis akaratszegénység jellemzi). Keating szerint minden ember a függőség állapotában van, nem csupán a kifejezett szenvedélybetegek, pontosan azért, mert ebben az állapotban születik a világra. Ebből fakadóan olyan belső igények fogságába kerül, amelyek azzal hitegetik, hogy teljességhez segítik. Keating három ilyen függőségi „programot" említ: a biztonság igényét; a környezetünk és a többi ember uralásának igényét; az elismerés igényét. Aki mindenáron biztonságra vágyik, annak nem lesz bátorsága ahhoz a bizonytalansághoz, amelyet a felfoghatatlan Isten közelsége hoz magával; aki uralni és irányítani akar másokat, soha nem fogja megadni magát Istennek, azaz nem fogja befogadni jelenlétét és útmutatását; aki pedig mindig mások elismerésére vágyik, abban nem lesz meg az az önállóság és eltökéltség, amely a lelki úthoz szükséges. Vallásos emberek is foglyai lehetnek e három magatartásmintának, s bár hívőnek tűnnek, lehet, hogy még el sem indultak a valódi Isten felé. Mindenki függő tehát, a kérdés csak az, meg akar-e szabadulni a betegségétől.

B. S.: Engem elbűvölt a könyv olvasása során, hogy mennyire közel kerülhet a csendes, látszólag elzárt kolostori élet lelki hagyománya a világ zajában élő, és kisebb-nagyobb, nyilvánvaló vagy rejtett függőségekkel küszködő ember lelki útjához...

G. T.: E szempontból két dolgot tartok fontosnak. Először is azt, hogy a keresztény lelkiség hagyományában a „csendes, látszólag elzárt" életet élő emberek sokszor intenzívebben megtapasztalták az ember belső nyomorúságát, negatív tendenciáit és gyengeségét, mint azok, akik a „világi" élet keretei között a folyamatos tevékenységgel el tudják rejteni maguk elől a nehézségeiket és a függőségeiket. Akik a szerzetesi élet útján járnak, erőteljesebben találkoznak mindazzal, ami minden emberben jelen van, hiszen a csend, a szabályozott élet és az imádság nem engedi, hogy a nagy sebbel-lobbal élt élet forgataga elnyelje a lélek megnyilvánulásait. A sivatagi atyáktól fogva tudjuk, hogy a csend a felszínre csalogatja, nem pedig elűzi a belső fenevadakat, férgeket és kártevőket. Másrészt szintén általános jelenség, hogy aki intenzíven befelé halad, abban egy idő után a külső érdeklődés is nagyfokú lesz: a belső elmélyülés és a történelmi, társadalmi folyamatokra irányuló figyelem végképp nem zárja ki egymást. Mi sem természetesebb, mint hogy trappista szerzetesek behatóan foglalkoznak az emberiség állapotával.

B. S.: Lenyűgöző az is, ahogy Thomas Keating ötvözi a belső ima hagyományát az evangélium kontemplatív megközelítésével, más lelkiségi örökségekkel és a lélektan eredményeivel...

G. T.: Nem tudom, milyen mértékben van szó ötvözésről, és mennyiben másféle (kritikai igényű) kapcsolódásról. Mindenesetre valóban tény, hogy Thomas Keating sokat foglalkozik a keleti vallások spirituális hagyományaival, bár úgy, hogy a kereszténységtől eltérő vonásaikat sem rejti véka alá. Korunk legjelentősebb vallási fejleménye, hogy a különböző vallások igazi ismereteken és valódi találkozásokon alapuló módon léphetnek kapcsolatba egymással, s roppant fontos, hogy figyelmesen tanulmányozzuk egymás hagyományait. Ami a lélektant illeti, Keating valóban teret ad a pszichológiai felismeréseknek. Oly módon például, hogy párhuzamba állítja egymással az egyén fejlődés-lélektani folyamatait és az emberiség evolúciójának tudati állomásait. Azt állítja, hogy a csecsemő ugyanazokat a fejlődési mintákat és értékrendszereket éli át, amelyeket sok tízezer éves története során az egész emberiség is megtapasztalt.

B. S.: Tájainkon a kontemplatív ima terén a Jálics Ferenc jezsuita képviselte „gyakorlat" ismertebb. Hogyan viszonyul egymáshoz ön szerint a két mester tanítása, a belső ima e két formája?

G. T.: Jálics Ferenc és Thomas Keating világát számos rokon szál kapcsolja össze, miközben sok különbség is felfedezhető közöttük. Mindketten a szemlélődő életforma, a szemlélődő élet szolgálatába állítják az imádságot, s az Istenhez fűződő viszony olyan formájához akarnak elvezetni, amelyből hiányzik az elválasztottság, a szétszakítottság és az áthidalhatatlan kettősség tudata. Ugyanakkor Jálics Ferenc a Jézus-ima gyakorlatával és más konkrét gyakorlatok alkalmazásával nagyobb koncentrációt kíván az imádkozó embertől, mint a koncentráció helyett inkább az isteni jelenlét elfogadásának szándékát hangsúlyozó Keating, aki szerint az imádkozó embernek nem kell koncentrálnia semmire. A történeti Jézus alakját szintén eltérően ítélik meg, és Thomas Keating olyan összefüggéseket rajzol meg az emberiség történetéről, a megváltás eseményéről és a belső függőségek állapotáról, amilyenekkel Jálics Ferenc írásaiban nem találkozunk. Mindamellett lelkigyakorlatadó tevékenysége során Jálics Ferenc nagyon is konkrét teológiai tanokat fogalmaz meg, és útmutatásaiban konkrét életbölcsesség nyilvánul meg.

B. S.: Mit szeretne még kiemelni, illetve üzenni az olvasónak?

G. T.: A nagy keresztény lelkiségi hagyomány mára nemcsak kikerült a kolostorok és a rendházak falai közül és nemcsak általánosan elérhetővé vált, hanem minden hétköznapi keresztény számára befogadható formába is öntötték korunk lelkiségi mesterei. Balgaság lenne, ha nem élnénk ezzel a lehetőséggel. Ahogyan az is balgaság lenne, ha nem tudatosítanánk, hogy a keresztény hit átalakulást kíván az embertől: nem maradhatunk jól viselkedő és jól fésült keresztény polgárok, hanem emberpróbáló átalakuláson kell átmennünk ahhoz, hogy megvalósulhasson bennünk Jézus istentapasztalata. Ehhez mesterekre van szükségünk. Mesterek pedig vannak: egyikük sem akarja ránk kényszeríteni az akaratát, de bajban leszünk, ha nem figyelünk rájuk.

 

Keresés a Katholikos oldalain