Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Ondrejcsák Eszter
a HALLÁSSÉRÜLTEK SEGÍTÉSE
Szilágyi Vilma kalocsai iskolanővér 25 éves szolgálata

 

A szerző irodalom- és kultúrtörténész, publicista, szerkesztő. 1985-ben született Rimaszombaton, Szlovákiában. Jelenleg Magyarországon él. 2016-ban végzett az ELTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskolában. Disszertációját Kabdebó Lóránt és Kálmán C. György vezetésével Anton Straka és Szabó Lőrinc. A Cseh és szlovák költők antológiája címmel írja. 2014-2016 között az Irodalmi Szemle szerkesztőbizottsági tagja és az Irodalmi Szemle online szerkesztője volt. 2015-től az ÚjNautilus rovatvezetője. Publikációi és szerkesztett kötetei irodalom-, kultúra- és vallástudomány, valamint felvidéki kisebbségtörténeti témákban jelennek meg.

Februárban szólította magához 92 éves korában Isten örök nyugalomra a Miasszonyunkról Nevezett Kalocsai Iskolanővérek Társulatához tartozó Szilágyi Vilma szerzetesnőt. Halála előtt többször találkoztam vele a Mária utcai rendházban Budapesten. Egyik alkalommal hosszasan belemerültünk a Hallássérült Katolikus Pasztoráció múltjába, jelenébe, a hallássérültek problémáiba. Mivel ez a kérdés még mindig nem elég ismert, megosztom az olvasókkal azt a sok jó megoldást, amit a nővér javasolt, amivel könnyebbé tehető a hallássérültek élete, az oktatásuk. Mivel a nővér szülei siketek voltak, ő és testvére, a szintén szerzetes Szilágyi Izabella családi környezetben tapasztalta meg, milyen a hallássérültek élete, hogyan lehet nekik jól segíteni. Találkozásunkkor Vilma nővér elővette és megmutatta a testvérével együtt készített bibliai olvasókönyveket, amelyek a hallássérült gyermekek hitoktatására készültek még az 1990-es években. A kiadásukat több éves tanítói tapasztalat előzte meg. Az Effata Alapítvány munkaközössége által megjelentetett könyvek a hallássérült kisgyermekeket úgy igyekeztek tanítani, hogy egyszerű nyelvezetet és kifejező képeket használtak, igazodva a siket kisgyermekek képi megismeréséhez és gondolkozásához.

Vilma és Izabella nővér 1951-ben tett első fogadalmat a Szent József Családja szerzetesközösségben. Az 1960-as években gondoltak arra, hogy szüleik ismeretségi körét, kapcsolatait figyelembe véve siketek számára tartanak lelki beszélgetéseket és hittant. Azt látták, hogy a szüleik - hallássérültek lévén -mindenből kimaradnak. Észrevették, milyen komoly problémát jelent még a családon belül is az, ha halló és siket van együtt, mert a hallók nehezen tudják beleképzelni magukat a hallássérültek helyzetébe. Véleménye szerint ezért nem jó a vegyes házasságkötés (siket és halló között). De gyakori, hogy halló szülőknek siket gyermeke születik vagy fordítva. Minden helyzetben ugyanaz ilyenkor a konfliktus forrása: az intuíció, empátia és a tapasztalat hiánya, ami problémákat okozhat a családban, akárcsak a társadalomban.

A nővérek eleinte évi két alkalommal hívtak a szűk családi és baráti körbe egy katolikus plébánost, akinek beszédét jelnyelven ők tolmácsolták. Így vette kezdetét a Hallássérült Katolikus Pasztoráció, amely most budapesti központtal több városban látja el a hallássérült híveket Magyarországon. 1972 decemberében volt az első szentmise a fővárosban jelnyelvi tolmácsolással. Ezt követően több vidéki városba is sikerült eljutniuk, megalapították a Hallássérült Hívek Hírlapját, mely jelenleg is létezik.

Megkérdeztem Vilma nővértől, melyek a legnagyobb problémák, amik felmerülhetnek a hallássérültekkel való foglalkozás során. Elmesélte, hogy amikor még siketekkel foglalkoztak, sokan mentek hozzájuk jelnyelvet tanulni, de legtöbbjük inkább csak hobbiból tette, nem akart komolyan hallássérültekkel foglalkozni, s ez manapság is így van. Az itt következő gondolatokat 2017. október 3-i beszélgetésünk nyomán jegyeztem le.

Szilágyi Vilma: Azt kellene csinálni, amit külföldön is, például szemináriumokban, tanítóképzőkben, egyetemen, orvosképzésben foglalkozni azzal, hogy a népesség jelentős része nem hall, hogyan foglalkozzanak vele. Én most is csak segíteni akarnék, de gondolom, már késő, semmit sem tudok tenni, már öreg vagyok hozzá. Ehhez a munkához fel kellene öltözni nővérruhába. Sokszor voltam orvosnál sikettel, mert a nem hallóra, ha az orvos nem néz rá, nem érti, mit mond. Az orvosok nagy része nem érti, hogyan kell kezelni az ilyen embert - ezt meg kellene tanítani. Az oktatásban kellene.

Sok tolmácsra is szükség lenne, akik jelnyelvet tanultak, jó lenne, ha beállná-nak valamilyen intézménybe segítőknek, a tanácsokhoz, hivatalos helyekre, ahol ügyintézés folyik. Jó kezdeményezés volt régen, hogy legtöbb irodában (bíróságokon, tanácsoknál, orvosoknál) legyen tolmács, de aztán nem valósult meg. Ezt kellene szorgalmazni. Több szövetség is foglalkozhatna ezzel, a nagyobb vallási közösségek is hívhatnának tolmácsot.

A siketeket nem tehetjük hallóvá, nekünk kell alkalmazkodni, így lesz rendes a kapcsolatunk velük. Ha nem adunk olyan tudást, amit fel tudnak dolgozni, akkor hiába akarjuk felemelni őket. Az én édesapám siket volt, akkor még csak hat osztályt végezhetett, ő olyan sokat tanult hallókkal együtt, hogy amikor a húgom egyetemre járt, ő olvasta el neki az összes politikai ügyet, abból is 5-öse volt.

A munkahelyeken, ahol siketeket alkalmaznak, oda kell figyelni, hogy szót kapjon a siket is. Olyan is volt régen, hogy valaki azért lépett ki, hagyta ott a munkahelyét, mert sose beszélgettek vele. Kevés az együttérzés az emberekben. Talán azért volt eredményesebb a húgom munkája, mert ő mint pszichológus nagyon beleérzett, megértette a siketek minden problémáját.

Arra kell a hallókat is megtanítani, hogy a siket is ember, értékes, ugyanúgy kell beszélni vele, mint bárki mással, halló emberrel. Az a fontos, hogy bele-érezze magát az ember a másik helyzetébe, teljesen átérezze, mi van, hogy van. Nem úgy, ahogy most sok munkahelyen csak legyintenek, ha egy nem jól halló megszólal.

Fontos az ő igényüknek megfelelően segítséget adni nekik. Azzal emeljük, segítjük őket, ha azt adjuk, amire igényük van, nem azt, amit én diktálok. Nagyon sokat utaztunk velük, mindig zarándokolni mentünk egy-egy kegyhelyre, az ország kultúrájával ismerkedtünk, nagyon sok előadást szerveztünk, a Bibliából vett történeteket játszottak el, ilyen volt A passió 1983-ban. Akkor adtunk elő először, bejártuk vele Magyarországot, felvette a tévé is. Mindenki megértette, amit megjelenített az a darab, anélkül, hogy egy hang, beszéd, ének elhangzott volna.

Olyasmit kell csinálni velük, amit ők is megértenek, élveznek és szeretettel tesznek. Akárhol jártunk Európában, amikor az utcán jeleltek, mindig akadt egy-két siket, aki odajött és beszélgetett velünk anélkül, hogy ismerte volna a magyar nyelvet.

 

 

Keresés a Katholikos oldalain