Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Lieb József
a SZENVEDÉS ÉS HALÁL TITKA

 

A szerző nyugalmazott katolikus pap, a szatmári papi otthonban lakik. Jelen írása részlet készülő, önéletrajzi jellegű kötetéből.

Igen nagy értéke van annak, ha valaki Isten iránt érzett szeretettel és hűséggel fogadja a szenvedést és a halált. Csak az a fájdalom lehet hasznos, amelynek értelme van. Sullivan írja: „A mindenható Isten jóságának az egyik jele, hogy gyermekének megengedi a szenvedést. A szenvedés szinte a legnagyobb ajándéka az Isten szeretetének. A szenvedéssel mi is hasonlóvá válunk Jézushoz."

Halálfélelem, rettegés a szenvedéstől

Kétségtelen, hogy a halál szorongással tölti el az ember szívét, különösen amikor hosszan tartó, súlyos szenvedés előzi meg. A keresztény tanítás rámutat, hogy a szenvedésnek különös jelentősége van Isten üdvösségtervében. Krisztus szenvedésében részesedhetünk, és megmutathatjuk az Atya akarata iránti hűségünket és engedelmességünket. Van olyan keresztény, aki ezért csak mérsékelten él fájdalomcsillapítóval vagy egyáltalán semmilyennel éli meg a fájdalmait, hogy így azokat önként vállalva egyesüljön a megfeszített Jézussal. XII. Piusz pápa 1957 februárjában mondta: „Megengedett, hogy olyan narkotizáló szereket alkalmazzanak, amelyek a fájdalmat és az öntudatot kikapcsolják, még ha ezzel előre láthatóan megrövidítik is a beteg életét". Ezek ugyanis nem a halált akarják közvetlenül előidézni, hanem a szenvedést enyhíteni. Akik nem élnek a megengedett lehetőséggel, hősiességük erejét a Szentírás tanításából merítik: „A kemence teszi próbára a fazekas edényeit, az igaz embereket pedig a megpróbáltatások kísértése" (vö. Sir 27,5). Ezért mondja Szent Jakab: „Testvéreim, tartsátok nagy örömnek, ha különféle megpróbáltatások érnek benneteket" (Jak 1,2). Örvendezhetünk, ha vétkeinkért egy ideig tartó szenvedést kapunk itt a földön, és a jótetteinkért örök jutalomban lesz részünk. Isten övéi számára azért engedi meg az ideig tartó szenvedést, hogy megkímélje őket az örök kíntól. Ezzel is felemelni, üdvözíteni akar. Damiani Szent Péter így ír: „Isten választottai számára ugyanis nagy vigasztalás az Istentől jövő csapás. Mert amikor e rövid ideig tartó ostorozást szenvedik, már ugyanakkor a dicsőséges égi boldogság elérésének a biztos reménye bátorítja lépteiket."

Magam sokszor tanúja voltam, hogy a mélyen vallásos ember milyen bátor lélekkel és nagy türelemmel viselte a fájdalmat, a szenvedést. Példaértékű volt a környezet együttérzése és segítőkészsége. A család mindent megtett azért, hogy a még pislákoló életet elviselhetővé tegye. Amikor Isten elszólította az édesapát, édesanyát, a családot pótolhatatlan veszteség érte, de a viszontlátás hite erősítette őket. Számukra Jézus halála és feltámadása megtörte az ősi ellenség, a halál egyeduralmát. Hittek abban, hogy Jézus halála óta a mi halálunk se reménytelen elmúlás, mert az ő feltámadása által mindnyájan új életre támadunk. A világosság gyermekei lettünk, örök életre születtünk általa, a mennyország ajtaja kitárult nekünk. Ebben az igaz hitben kell megerősödnünk. Mikor és milyen lesz a mi halálunk? Az a fontos, hogy tudatosan, jól felkészüljünk rá. Ne legyen a halál ijesztő, és ne kezeljük azt tabuként.

„Csípőtök legyen felövezve és kezetekben égjen a lámpásotok. Hasonlítsatok azokhoz az emberekhez, akik urukra várnak" (Lk 12,35). „Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok, melyik órában jön el Uratok" (Mt 24,12). A gyászjelentés sokszor arról szól, hogy „hirtelen", „teljesen váratlanul" távozott az élők sorából megbecsült, szorgalmas társunk. Véget ért egy jósággal és szeretettel teli élet... Ha a rokonunk volt, azt érezzük, hogy az emberi szó és vigasztalás felmondja a szolgálatot. Igazán csak Krisztus szava és tanítása tud megerősíteni. A Szentírás kér is minket, keresztényeket: „Nehogy úgy gyászoljatok, mint akinek nincs reménységük. " És felteszi a kérdést: „Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől?" A felelet: „sem halál, sem élet. se magasság, se mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétől" (Róm 8,38). A szenvedés, a betegség, a sötétség mind fájdalmat okoz az emberi szívnek. E nehéz percekben csak Jézus szava, Isten üzenete lobbanthat fényt. „Én vagyok a világ világossága. Aki engem követ, nem jár többé sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága." (Jn 8,12)

A haldokló ágya mellett állva látjuk, ahogy a szenvedő ember gyötrődik a test fokozódó felbomlása miatt. Egyesek még attól is rettegnek, hogy létük mindenkorra, véglegesen megszűnik. A gondolkodó ember irtózattal utasítja el azt a gondolatot, hogy személyisége teljesen szertehull, végképp megsemmisül. Az ember magában hordja az örökkévalóság magját. A továbbélés vágya kitéphetetlenül gyökerezik az ember szívében. A kinyilatkoztatásból világos, hogy Isten az embert arra teremtette, hogy eljusson a földi nyomorúság határain túli boldog célba. „Isten hívja az embert, hogy egész lényével kapcsolódjék őhozzá a romolhatatlan isteni élet közösségébe" (Gaudium et spes). A szenvedés és a halál misztériumára, rejtélyére a krisztusi kinyilatkoztatás által fény derül. Krisztus feltámadt, legyőzte a halált és élettel ajándékozott meg bennünket.

Szenvedő testvérem! A szenvedésnek vége lesz és megkapjuk a jutalmat. „Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom: ami eddig volt, megszűnik." (Vö. Jel 21,1-7)

Valaha gyalog kapaszkodtunk a csodálatos Gutin-hegy oldalán. Az egyik társam panaszkodott, hogy nincs már semmi ereje, a másiknak a feje kezdett fájni. Egyszer csak gyönyörű napfényben feltűnt, hívogatott a Kakas-taraj. Mindenki megtáltosodott, erőt kapott. Összeszedte tartalék erejét, csak előre nézett. A gondok, a kellemetlenségek mintha eltűntek volna. Ha lelki szemünkkel előre tekintünk, látjuk azt a csodálatos hajlékot, amit nem emberi kéz, hanem Isten tervezett nekünk, tudjuk, hogy ott boldogan, örökre együtt leszünk szeretteinkkel, akkor csodálatos erőt kapunk a szenvedések és a halál elviselésére. „Ha a gabonaszemet nem vetik el a földbe és ott el nem hal, egymaga marad: ha azonban elhal, bő termést hoz" (Jn 12,23). Eljön Isten értünk, „ha ő megjelenik, hasonlók leszünk hozzá: mert látni fogjuk őt úgy, amint van" (1Jn 3,2).

A halálban ne csak azt lássuk, hogy kegyetlen kezével elszakít minket családunktól, ismerőseinktől, megszerzett anyagi javainktól. Inkább annak örvendjünk, hogy Jézussal és szeretteinkkel örökre együtt leszünk. Ne a halálra, hanem inkább a halhatatlanságra gondoljunk, ne az ideig tartó szenvedésekre, hanem az örökké tartó boldogságra.

Igaz, hogy mi itt a földön szeretnénk gond, betegség és szenvedés nélkül élni. Az élet valósága, hogy itt a földön nagyon gyakran az igaz ember húzza a rövidebbet. Már a kezdet kezdetén megölték az igaz Ábelt. Ki tette? Az édes testvére. Aztán következett az apostolok, a vértanúk megszámlálhatatlan sora. De ott van a mi Megváltónk, aki szent, ártatlan, bűn nélküli és azt kéri tőlünk, hogy kereszttel a vállunkon kövessük őt.

Méltóságos Szűz Mária, égi édesanyám, hozzád könyörgök, én erőtlen, a te szent palástodba kapaszkodom. Te is, míg a földön jártál, a fájdalom tőrét szent szívedben hordoztad. Kérem, ajánlj be engem szent fiadnál! Te vagy a leghathatósabb közbenjáró. Bízom benned. Eddigi jóságodat megköszönöm. Általad is felajánlom minden szenvedésemet. Tudom jól, hogy lelkem üdvére szolgál, ha megnyugvással elfogadom a mennyei Atya szent akaratát.

Kiegyezni a halállal

Az idős ember számára elkerülhetetlen az, hogy kiegyezzen a halállal. De a Jézust követő ember, akié az élet világossága, jól tudja azt, hogy a halál születés, újjászületés az új életre. Mozart zeneszerző harmincöt éves korában hunyt el. Példaadóan készült a halálra, harmincegy éves korában írta ezt a gyönyörű levelet: „... a halál életünk igazi végcélja. Az elmúlt néhány évben gondom volt rá, hogy megismerjem az embernek az igazi, a legjobb barátját, a halált. Olyan jó ismeretségbe kerültem vele, hogy a rágondolás nemcsak hogy nem rémít meg, hanem egyenesen nagy vigasztalást és lelki békét hoz. Köszönöm Istennek, hogy megadta nekem az alkalmat, hogy a halálban felismerjem igazi boldogságunk kulcsát. Sohasem fekszem le anélkül, hogy meg ne gondolnám, talán másnap reggel már nem élek. Nem vagyok sem szomorú, sem mogorva. Ezért a boldogságért minden nap köszönetet mondok a Teremt őnek és egész szívemből kívánom ezt minden embertársamnak is" (1787. április 4.). Nekünk is el kell sajátítanunk ezt a magatartást.

Sokszor megcsodáltam, hogy az idős, öntudatos keresztény ember milyen koncentráltan él. Szükségtelen dolgokra már nem fecsérli az idejét. Különbséget tud tenni fontos és nem fontos dolgok között. Észreveszi a lényeget. A kor vagy a kór érezteti vele, hogy ő ott él a határon. Józanul számot kell vetnie. Búcsúzkodik a tájtól, a hozzátartozóktól. Az előbbinek, majd az utóbbinak mondja: lehet, utoljára látlak. Jól tudja, hogy a mai orvosi művészet a beteg ember halálát meg akarja könnyíteni. Amikor jön a vég, már nem ő lesz az az ember. A végső dolgokkal ne várjunk az utolsó percig, tegyük, amit kell, amíg egészen itt vagyunk. Az első a lelki dolgok elintézése, aztán az anyagiak rendezése. Érthetően intézkedjünk, hogy ne legyen civakodás. Akinek nincs vagyona, annak könnyebb. Szép volna, ha leírnánk, melyik imát mondják ágyunk mellett, amikor mi a kábítószerek hatására gyöngék leszünk. Hisz azok az imák vagy énekek már korábban is bizonyították erejüket életünkben, fontosak nekünk. Ha mindent megtettünk, akkor önmagunkat egészen Isten kezébe helyezzük. Vele a vég is könnyebb.

Tudjuk, hogy a bűn nélküli Jézus önként vállalt szenvedéssel szerezte meg nekünk az üdvösséget. Amikor meghalunk, a Jézus szenvedése által megszerzett üdvösségben fogunk részesülni. Az ő örök értékű szenvedéséhez járul az én kicsi, türelemmel viselt szenvedésem. „Krisztus ugyanis értünk szenvedett, példát adva nekünk, hogy nyomdokait kövessük" (1 Pét 2,21). Milyen meggyőződéssel eltelve tanúskodnak Jézus tanítványai: „Mi vele ettünk és ittunk, miután feltámadt a halálból. Ő megparancsolta nekünk: hirdessük a népnek és bizonyítsuk, hogy ő az, akit Isten élők és holtak bírájául rendelt. Valamennyi próféta tanúságot tesz róla, hogy mindaz, aki hisz benne, általa elnyeri bűnei bocsánatát" (ApCsel 10,41). Búcsúbeszédében maga Jézus mondja nekünk: „Atyám házában van hely bőségesen... elkészítem a helyet számotokra, és magammal viszlek, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek" (Jn 14,1-6). Nincs okunk az elkeseredésre, mert ha meghaltunk Krisztussal, joggal várhatjuk, hogy Krisztussal együtt élni is fogunk (vö. Róm 6,8). „Tudjuk, hogyha testünk földi hajléka leomlik, Istentől kapunk majd lakást: örök otthont a mennyben, amit nem emberi kéz épített" (2Kor 5,1). Ezen kinyilatkoztatott szent igazságok fényében megnyugodva mondhatjuk: „Az Úrban elhunytak már most boldogok! Igen - mondja a Lélek -, mert megnyugszanak szenvedéseiktől és elnyerik jócselekedeteik jutalmát" (Jel 14,13).

Isten megostorozza, akit szeret

A szenvedő ember sokszor felteszi a kérdést: van-e értelme a szenvedésnek? Hit nélkül tanácstalanul áll, gondolkodik, töpreng. Őrlődik, ha az ő hátán csattan az ostor. A nagy teológus, Karl Rahner hosszasan meditált a szenvedésről. Jeles gondolkodók fejtegetéséből idéz, végül kimondja: a szenvedés misztérium, titok. Tény, hogy Jézus nem tért ki a szenvedés, a megaláztatás elől, az ember pedig gyakran képtelen menekülni ezektől, akármennyire is szeretne. Jézus alázattal elviselt kemény megaláztatása arra világít rá, hogy a szenvedésnek van értéke, értelme. Ezt kellene felfognunk, magunkévá tennünk, mert itt a földön nincs élet szenvedés nélkül: már születésünkkor édesanyánk szenvedett meg értünk.

Az ellentétek párhuzamában a szintézist elfogadjuk. Sokszor hangoztatjuk, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Ezek után feltesszük a kérdést: a szenvedés nem azért van-e, hogy így nagyobb legyen az örömünk? Logikus, hogy mivel a szenvedéstől irtózunk, spontán módon tiltakozunk ellene. Nagyon érdekes egyházunk ezekre irányuló tanítása. A betegekért végzett szentmise könyörgése így hangzik: „Urunk Istenünk, egyszülött Fiad a te akaratodból gyöngeségeinket hordozta, hogy megmutasd, mily erő rejlik az emberi erőtlenségben és türelemben. Add, hogy mindazok, akiket fájdalom és betegség gyötör, érezzék át, hogy azok közé tartoznak, akiket az evangélium boldognak hirdet, és tudják meg, hogy együtt szenvednek a világ üdvéért szenvedő Krisztussal" (Misekönyv, 872). A szentmise e szép könyörgését átelmélkedve a következőket mondhatom:

1. Jézus Isten akaratából szenvedett értünk.

2. Engem is gyötör a betegség, szenvedek. Keresztényként együtt szenvedek Jézussal.

3. Számomra vigasztaló, hogy ezért azok közé tartozom, akiket az evangélium boldognak hirdet.

4. Jézus megmutatta, milyen erő rejlik az emberi erőtlenségben, a szenvedésben.

5. Ebből az következik, hogy van értelme és értéke az én szenvedésemnek. Ez a lényeg.

Jézus szenvedése a legnagyobb titkok egyike. Kérdés, hogy miért kellett az Isten fiának ekként szenvednie a megváltásunkért? Erről sokat lehetne írni. A „magyarázatot" így lehetne összefoglalni: ilyen a végtelen szeretet, mindent elvisel és megmagyarázhatatlan. Mindezek tudatában is a szenvedés örök titok marad. Fátyla mögé nem tekinthetünk. Egy példázattal, egy igaz történettel próbálom megvilágítani, hogy az emberszerető Isten miért osztogatja bővebben a szenvedést annak, aki közelebb áll az ő szívéhez.

Nyári este volt. Aznap édesapám kint a mezőn lucernát kaszált. A szekér derekát jól megtöltötte frissen kaszált zöld lucernával. Hazajövet házunk hátsó udvarán az istálló ajtajához közel hagyta a szekeret. Arra gondolt, hogy a lucernát az apró és nagy állataink között szétosztja vacsorára. A zöld lucerna az állatok kedvenc eledele. Édesapám nagyon szerette az állatokat. Örömet akart nekik szerezni. Hirtelen és váratlanul nagy zápor zúdult a falura. A lucerna nagyon vizes lett. Ezért azt a parancsot kaptam édesapámtól, hogy figyeljem a csordáról nemsokára hazaérkező tehenünket. Ha megérkezik, a nyitott kapun bejön és megszimatolja a lucernát. Mohón falni kezdi, és a jókedvű lakmározás vesztét fogja okozni. A vizes lucernától felfúvódik. Odalesz a jó fejős Riskánk, amelyik nemcsak bőven adta a tejet, hanem az ő teje kiváló minőségű is volt. Ezért és szépséges termetéért, jámbor viselkedéséért a család kedvenc állata volt. Természetes, hogy lesben álltam. Meg kell mentenem a tehenet az értelmetlen pusztulástól. Meg is érkezik. Odasomfordál a lucernás szekérhez. Jóízűen, farkát csóválva zabálni kezd. Én hirtelen odarohantam. A kezemben lévő ostorral rásuhintottam. Ő megijedt, futva menekült az istállóba és elfoglalta a helyét a jászolnál. Azonnal megkötöttem. Azt láttam, hogy ahová az ostorral suhintottam, egy hurka keletkezett. Fájt ez neki, de nekem még jobban. Ennek ellenére, ahogy a lucernát lenyelte, szabadulni szeretett volna. Vonzotta a szekéren maradt finom falat. Ösztönösen húzta a nyakán lévő láncot, de az odaláncolta őt. Rab volt. Számára mindez felfoghatatlan volt. Én ütöttem, aki kedveltem őt, sokszor etettem. Most a legkedveltebb takarmányból nem engedtem, hogy lakmározzon. Bennem ott volt a tudat, hogy mindezt azért teszem, mert nagyon szeretem. Az életét mentettem meg.

Mint minden hasonlat, ez is sántít. Az biztos, hogy Isten mindent tud. Mindegyikünket jobban ismer és szeret, mint mi önmagunkat. Az ostor az ő kezében van. Azért suhint, mert szeret minket. Lelkünk üdvösségét, örök boldogságát akarja. Ezt kell felismernünk, belátnunk, ezt meg kell köszönnünk.

Veszem a könyvek könyvét és ez megvilágosít: „Amit hajdan megírtak, azt tanulságul írták, hogy az Írástól türelmet és vigasztalást merítsünk" (Róm 15,4). Minden szenvedő ember vigasztalására írták: „Megfenyíti az Úr, akit szeret, s megostoroz mindenkit, akit fiává fogad. Isten úgy bánik veletek, mint fiával. Ha nem részesültök a fenyítésben, ami mindenkinek kijár, akkor fattyak vagytok." (Zsid 12,6-8). Elfogadom, magamévá teszem: „Isten megostoroz mindenkit, akit szeret." Ez engem megerősít, megvigasztal.

A halál: újjászületés

„A halál porába sújtott" istenember diadala, trónusa a kereszt. Jézus a kereszten, a legmélyebb pontból emelkedett fel a világ ormai, csúcsai fölé. A „mélypont ünnepélye" a húsvét. Az ellentétek párhuzamában a húsvét fénye a legfönségesebben, a legtisztábban ragyog, tündököl. Kell a mélypont, a sötétség, a kontraszt. Így a győzelem fénye mindent átragyog, megvilágít, magával ragad. Aztán uralkodik örökre. Jézus legyőzte a halált és felragyogtatta az élet diadalát.

A húsvéti prefáció tanítja, hogy Jézus „halálunkat halálával megtörte, és feltámadásával új életet szerzett nekünk". „A világosság fiai lettünk, és örök életre születtünk általa, a mennyország ajtaja kitárul nekünk, mert fiad halála óta a mi halálunk sem reménytelen elmúlás, és feltámadása által mindnyájan életre támadunk." Halálos sebünkre Jézus szenvedése és feltámadása a gyógyír. Megsemmisül a múlt és életünk épségét visszanyerjük Jézus által.

A húsvéti örömének csodálatosan rámutat: „Semmit se érne földi életünk, ha a megváltás ránk nem árad. A kimondhatatlan szeretet és jóság, hogy a szolgát megmentse, fiát nem kímélte." Felfoghatatlan Isten végtelen szeretete: „Száműzi vétkünket, lemossa minden bűnünket. A bűnbánóknak ártatlan szívet ad. Távol űzi a gyűlölködés átkát és meghozza a békés egyetértést."

Kell a bűnbánat, az újjászületés, aztán az ártatlan szív. Így megszabadulunk a gyűlölködéstől, és ránk köszönt a béke áldása. Ezért zengő nyelven áldjuk Jézust a szívünk és a lelkünk minden érzésével. Ő rótta le helyettünk tartozásunkat. Kérjük, hogy űzze távol lelkünkből az éj minden sötét árnyát. Kegyelme óvjon meg a világ tévelygéseitől és a bűnök árjától, mocskától. Így húsvét sugárzó fénye behatol a szívünkbe, ahol szétoszlatja a gyűlölködést és megadja a béke ajándékát. Tiszta szívvel ujjongunk győztes királyunkkal!

Mindezek megvalósulásához nagyon fontos, hogy határozott, ingatlan hittel, benső indíttatással Lisieux-i Kis Szent Terézzel el tudjuk mondani: „Nem halok meg, hanem átmegyek az életre". A győzelmet, az életet, a boldog örök életet nagyon szeretném megnyerni. Ez földi életem célja. Ha a célba jutást akarom, az oda vezető úton kell előre haladnom. Ha az örök boldogságom ára az, hogy itt a földön szenvednem kell érte, azt is vállalom. Tudom, hogy a jelen élet szenvedése semmi az eljövendő dicsőséghez viszonyítva. A kívülállók gyakran nem értik, miért szenvedéssel kell fizetni az örök boldogságért. Isten maga a szeretet és a jóság, aki szereti az embert. A szenvedést övéinek bőkezűen osztogatja. Ez nem a szeretet jele. Az a nagy baj, hogy nagyon emberi módon gondolkodunk. Csak a láthatókra irányul a figyelmünk, a láthatatlant elhanyagoljuk. A látható, a földi mulandó, véges. A láthatatlan, az eljövendő örök, vég nélküli. Részünkre és minden teremtmény számára az idő mulandó, a tér korlátolt. A mulandó idő és a korlátolt tér fogságában van mindannyiunk földi léte. E kettő kopik, szorítja létünket, míg kiszorít egy másfajta létbe. Ott megszűnik az idő és a tér. A létezés nem szűnik meg. Marad, de beömlik az örökkévalóság végtelen óceánjába.

 

 

Keresés a Katholikos oldalain