Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Szőcs Katalin
fÉNY, KÍGYÓ, BÁRÁNY
Húsvéti és tavaszi jelképek

 

A szerző a Hargita megyei Gyergyóújfalu szülötte, felsőfokú tanulmányait a ia§i-i Politechnika vegyészmérnöki karán végezte 1969-ben, ott szerzett doktori fokozatot 1981-ben. Dolgozott vegyészként, kutatóként, osztály- és üzemvezetőként, kémiatanárként, egyetemi előadóként. 1996-tól az Erdélyi Múzeum-Egyesület, az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság, a Szegedi Tudományegyetem analitikai tanszéke, a Debreceni Tudományegyetem fizika-kémia tanszékének tudományos munkatársa. Az Erdélyi Szépmíves Céh alapító tagja, az EME, EMT, KAB, a Kriza János Néprajzi Társaság tagja, a Heltai Könyvtár keretében működő önismeret-népismeret kör vezetője. Házas, négy gyerek anyja.

A fényváráshoz, a tavasz várásához sok népi hagyomány kötődik. Mindegyikben szerepet kap a tűz, a víz, a fa elem. A feldíszített ágakon és tojásokon kívül a ruházat és a maskara, alakoskodók sokfélesége ismert. Az álarcos rítusoknál a lelki vezető kezében a holdat idéző fokos található. A tavasz ünnepein nagy hangsúlyt kap az ünnepi viselet. Ilyenkor színpompás a hagyományőrző falu népe, mindenki a maga népviseletébe öltözködik.

A fény csigavonala és a kígyó-jelkép

Világunk olyan, mint egy színes, mozgó fénynyaláb. A fény terjedése spirális mintázatot követ. A változás a női elvhez áll közel. A lét anyatermészetű. Az ókortól fogva a lét nőelvűsé-gének képjelét a tojásra spirálisan rátekeredett kígyó jelképezte. Régi templomaink, orgonáink megszokott díszítőeleme a kígyózó vonal vagy a kígyós ábrázolások. Megtalálhatóak a jáki templom minden oszlopán, a brassói Fekete-templomban, a szászföldi régi templomokban, fejedelmeink címerében.

Kígyózó vonalat ír le a téli és a tavaszi rítusok egyik eleme, az ággal vagy ostorral való csapkodás. Az ostorral való hangkeltést nevezik csergetésnek is. Ez egy jó varázslásra, szakrális töltetű életerő ábrázolására és gerjesztésére szolgáló szokáshalmaz. Az ostor csattogtatása a legtöbb évközi ünnephez is kapcsolódik, az újévhez, a farsangi és nyári játékokhoz. Mindig az ünneplő menet elején haladnak az ostort forgató legények. Karácsonykor megkezdődik a virgácsolás. Az új fény megjelenésekor a virgácsolás a női erő - a szakrális érzékelés -ébresztgetéséhez kapcsolódik. A virgácsot rendszerint fonott fűzfából készítik a fiúk, a díszítést a lányok végzik el, színes szalagokat kötve rá. Újévkor az ostorral csergetnek. Tavasszal az állatokat hajtják ki zöldellő ágakkal.

A kígyó teste, az ostor, a virgács és a zöld ág mozgásukban mind spirális utat követnek. A fizikából tudjuk, hogy a fény spirális utat követ. Világunkban a teremtő fényenergia minden megjelenési formája körpályát ír le, spirálisan rezgő mozgást eredményez. Az energia áramlása csak felülnézetből látszik köridomnak. Az energia mozgása a térben egy körkörösen visz-szatérő és egyesítő spirál mintázata szerint történik. A körkörös energia örvénye jellemzőiben - frekvencia, hullámhossz - az oktáv törvénye szerint alakul. Az atomfizikában ismeretes, hogy az atomrészecskék előrehaladásukban spirális utat követnek. Nem véletlen, hogy a tojások díszítésén is megjelenik a spirál, akárcsak a tojásfán.

A különböző népek regéiben a kezdeti állapot vagy az összetartó erő csigavonalasan tojásszerű alakzatot vesz fel, akár ősködről, akár ősföldről, akár őscsíráról van szó.

Az ókor tudásának megfelelően piramisba írható a természet alapelveinek érvényesítését biztosító spirális szerkezet. A kettős spirális erőtér az oktaéderes szerkezettel rendelkező molekulákban jelenik meg. A hindu bölcseletben a fő ható erő, a Fohat, forgó szélkereket indít el, csigavonalakat rajzol. A hunok segítő istenfia a fa spirális szivárványhíddán jön le a földre.

A modern fizikai mérések szerint minden anyag jellegzetessége a tér energiaáramlásában rejlik. A részecskegyorsítókban áramló elektron tudja, milyen térből, illetve milyen anyagból származik. Minden létezés a teremtő fényenergiájának a megnyilvánulása. Minden rezgés, maga az anyag is. Az anyag egy alacsonyabb frekvenciájú rezgés. A fény hullámtermészete biztosítja a létben a rugalmas összekapcsolódásokat. A lét erői találkozásukkor egymással kölcsönhatásba lépnek. Két vagy több rezgés találkozásánál egymásra hatás, illetve energiacsere jön létre. Ez az egymásra hatás lényegében információátvételt is eredményez. A kölcsönhatásból eredő metszési vonalak mértani idomokat alkotnak.

Az egységes szerkezet mögött egy azonos eredet és azonos elv áll. Az energia és az anyag csupán különböző frekvenciájú rezgések megfelelője. Minden gondolat, minden érzés, minden kívánság vagy akarat különböző frekvenciájú rezgés. Rezgéseken keresztül terjed a fény és a hang, de rezeghet bármely fizikai test, a víz is. A biológia szerint a gondolat rezgéssel jellemezhető agyhullámokat gerjeszt. A gondolatból ered minden. A fizikai anyagban megjelenő gondolat a hang erejével hallhatóvá válik.

Az ógörögök szerint a világegyetemre és a zenei hangra ugyanolyan geometriai szerkezet jellemző. A hang szerkezete, illetve a kristályok mintázata a természet törvényeit követve alakul ki. A spirális rezgések a frekvencia növekedésével a szivárvány színeit veszik fel. Világunk olyan, mint egy színes, mozgó fénynyaláb. A fehér fény tartalmazza az összes többi szín együttes erejét. A fehér lényegében dinamikus állapotot fejez ki. Az égi irány színe a fehér. A különböző népek hitregéiben a fehér fény vagy a szivárványszínű fénynyaláb az ég-föld közötti közlekedésre szolgál. A fehér színnek a hangzásban egy oktávnyi hang együttes megszólalása felel meg. A fehér szín felbontásával a szivárvány színeit kapjuk meg, erre a hetes tagozódás jellemző. A zenei hangokat is szín kíséri. Hetes jelleg kapcsolódik az erénylétra, a karácsony- és húsvétfa jelentésköréhez. A lélekmagra is hét vagy kilenc jellemző. A hun bölcselet szerint ez az embernek a változás hét szent igéjét jelenti. A hinduk az oktávokhoz kötődő hangsorokat a teremtő anya szikráinak nevezik.

A spirálisan áramló energia maga az örök örvénylő teremtőerőt képviseli. A lét energiáinak körkörös áramlásában rejlik a változás lehetősége is:

„Az örök örvénylés csigavonala mentén oltsuk be teremtményeinkbe ne csak a lét, hanem a változás hét szent igéjét is, Az egy, egyből kettő, kettő meg egy varázsigét hét alakzatban."1

A spirál mintázata a természet része. A harmonikusan növekvő spirál egy logaritmusgörbe mintázatát követi. Arányait számokkal kifejezve adja a Fibonacci-szám.

A kígyó mint állat a sorozatos megújhodásnak, a halhatatlanságnak volt a jelképe. A földi kígyó az újraöltözésnek és újra-születésnek szimbóluma. A kígyó jelképnek sokféle jelentése van, mint magának a fának, az élet fájának. Ezt a kettőt együtt ábrázolták mint a lét erőit. A fa lefelé volt fordítva, gyökerei az égből eredtek a kígyózó vonal mentén. A hindu bölcseletben a létezés fájának gyökerei felfelé és ágai lefelé nőnek (Bhagavat Gita XV.). Kígyó kapcsolódik a babiloni éden fájához, a hinduk banánfájához, amely alatt Krisna ült. A görögöknél sárkány vigyázta a Hesperidák kertjét, a kínaiaknál a kígyó őrizte a halhatatlanság kertjét. A hindu Visnu a bölcsesség kígyóján lovagol. Az egyiptomi fáraók isteni származásuk jelképeként viselték koronájukon a szent ureuszkígyót. A görög mitológiában a Nap a kígyók vagy hosszú farkú sárkányok által vontatott hintón kocsikázik. Héra is kígyót dob az újszülöttek felé. A pápua indek ősszülőjét, Nit, illetve Hannát kígyóval ábrázolják.

Anyaföldből keletkezett az élet. A teremtésmondákban a kígyót mindig a teremtéssel, a földanyával, a faanyával, a vízzel hozzák kapcsolatba. A kígyó vagy a sárkány az ősanyafa, az életfa kísérője. Olykor a sárkánykígyó a hitregékben legyőzendő gonoszként jelenik meg. Az istenanyák kezében jelenti az életet mozgató érzelmi oldal fontosságát. Az istennői oldal a termékenységgel kapcsolatos, az ókor termékenységi vallása hozzá kapcsolódott. A bőség istennőjét csigavonalas szaruval ábrázolják a keleti népek. Kígyóbőr című mesénkben a gazdagság és bőség a kígyóhoz kapcsolódik, és a jó királyfi változik át segítő kígyóvá vagy madárrá.2

Gondolataink tisztítása és jóra használása tudatosodással oldható meg. Az erénylétrán a tudat spirálján lehet felfelé haladni. Az ostor mozgása a kígyózó energia útját mintázza le, teremtőerőt jelenít meg. Nem véletlen, hogy a kígyózó mintázat vagy az ostorral való csattogtatás különösen a teremtéssel kapcsolatos rítusokhoz tartozik. Az ostor néphagyományunk egyik gyakori és kedvelt eszköze. A tavaszváró ünnepeknél használják, de megtalálható karácsonykor a virgácsolásnál és a nyári ünnepeknél is. A farsangi népi játékoknál a télbúcsúztató és szalmabábu-égető - a régi elhalása - menet elején nélkülözhetetlen az ostorcsattogtatás. A menetet mindig az ostorcsattogtató legények vezetik be a faluba.

A virgács mozgása szintén a kígyózó energia útját mintázza le. A virgácsot fűzfából vagy erősebb nádból fonják. Régi hitregék és termékenységi mítoszok lehetnek az alapjai a korbácso-lás és kihajtott faágakkal való megcsapkodás termékenységnövelő szokáshitének. A barka és a virágos ág ugyanis nemcsak otthonaink díszítésére szolgál. Úgy tartjuk, hogy a megszentelt barka áldást hoz a házra, akárcsak az állatok kihajtása zöld vagy virágos ággal. A tavaszi határkerülőhöz nemcsak ima járul, hanem frissen kihajtott búza és virág van a kezünkben, amikor imádkozunk a jó termésért. A fa vagy a virág, mint a növényi világ képviselője, növekedésében balspirált követ. Ez a női jellegű erő a szeretet erejét képviseli. A nép áldást tulajdonít ezeknek a szokásoknak.

Ilyen gondolat vezeti az embert, amikor a menyasszony kapuját, házát díszíti, és elkészíti az új pár csokrát. A falu díszkapuját zöld ággal és spirálban feltekeredő virágokkal ékesítik fel, ezt csak nagy alkalmakkor a jó- és szépvárás jegyében készítik. Gyerekmondókánk aranykapuként emlegeti, amely alatt áldásos átbújni.

A pásztoroknál szokás, hogy tavasszal kizöldült ágakkal hajtsák ki az állatokat a karámból ostor helyett. Szent Györgykor szokásos a zöldágas határkerülés, ugyancsak jótékony hatáskeltés céljából. A Szent György napi vagy a május eleji ünnepet régebb „zöldfarsangnak" nevezték, de ma is szokás a lányos kapukat májusfával feldíszíteni. Úrnapjáig ma is szokás a zöld ágas vagy zöld fákkal való díszítés.

Lakásainkba örömet varázsolnak a virágcsokrok vagy virágfüzérek. A magyar lakodalmas asztalokon is megtalálhatók az áldáshozóként értelmezhető virágos vagy tésztafélékkel feldíszített ágak. A lányos, lakodalmas háznál az udvarra vagy kapusasra fákat szoktak feldíszíteni. A menyasszony elbúcsúzik a fáktól, mielőtt az esküvőre indulna, a mennyasszony búcsúját ágsiratónak nevezik.

A tavasz az újjáéledés és teremtés évszaka. Néphagyományunk megőrizte azt az ősi törekvést, hogy az ember egyre újabb próbatételek legyőzésével megújítsa a teremtést. Az életfa szimbolikája lelki fejlődésünkkel, illetve testi egészségünkkel kapcsolatos. Az egész és az egészség egy gyökerű. Egészségünk belső harmóniánktól, lelkiállapotunktól függ. Belső életerőnk áramlása, akárcsak a fa ágai, a spirál mintázata szerint történik. Életerőnk rezgései a körülöttünk lévő energiamezővel egységben áramlanak. A természetben a spirál az arányos növekedés formája. Ez egy logaritmikus görbe szerint történik, amely geometriai alakzatokkal leírható. A fa ágainak és leveleinek megjelenési helye egy tökéletes spirált alkot felfelé. A spirál a húsvétfa és a tojások egyik díszítőeleme.

A víz

A húsvéti locsolás az ősi vízzel való áldásnak a hagyományos gyakorlatához fűződik. Nemcsak a Kárpát-medencében, hanem a hunok nyomvonalán is több népi szokás kötődik a húsvéti vízhez. Húsvét hajnalán a patakból való mosdás fiatalító hatású. Több helyen úgy tartják, hogy áldó hatású a folyókból vagy kutakból húsvétkor kimerített víz. Ez a víz gyógyító és fiatalító erővel bír. A vizet szombat éjszaka vagy pirkadatkor kell kimeríteni és szótlanul bevinni a házba. A vízben rejlő áldó hatást az emberi hang sem zavarhatja meg. Az állatokat is beterelték húsvét reggelén a folyóba, hogy egészségesek maradjanak.

A hunok tavasszal mindig megtisztították a kutakat, forrásokat. Ezekhez közel helyezték el a rítusokhoz tartozó szent oszlopaikat.3

A vízszentelést húsvétkor végzik a templomban. Gyergyóújfaluban gyerekkoromban a szentelt vízzel meghintették az udvart, az állatokat, még a beteg homlokát is azzal kenték be. Húsvét reggelén a templomból vittük mi, gyerekek haza a szentelt vizet. Németországban és Svájcban ma is szokás a kutak és források feldíszítése húsvét idejére. Gyakori a virággal és a fenyőágakkal való díszítés is.

A húsvéti locsolás az ősi vízzel való áldásnak a hagyományos gyakorlatához fűződik. Kárpát-medence-szerte ma is szokás húsvétkor a lányok locsolása. A locsolást vízzel vagy rózsavízzel végzik. A megfelelő rózsavíz jó érzést kelt, szellemünket nyitottabbá teszi, akárcsak a virágok harmonikus alakja és színei. Nemcsak a Kárpát-medencében, hanem a hunok nyomvonalán is több népi szokás kötődik a húsvéti vízhez. Húsvét hajnalán a patakból való mosdás fiatalító hatású. Több helyen úgy tartják, hogy áldó hatású a húsvétkor kimerített víz a folyókból vagy kutakból. Ez a víz gyógyító és fiatalító erővel bír. A vizet szombat éjszakáján vagy pirkadatkor kell kimeríteni és szótlanul bevinni a házba. A vízben rejlő áldó hatást az emberi hang sem zavarhatja meg. Az állatokat is beterelték húsvét reggelén a folyóba, hogy egészségesek maradjanak.

A tűz

A tavaszi ünnepek másik velejárója a tűz. Ugyanakkor a fény révén magába rejti a Mindenható erőt és annak megtestesülését az élő fizikai anyagban. A tavaszi napéjegyenlőség és a húsvét a tűzjegyű Kos hónapjában van. A tűzelem a vágyat, a szenvedélyt jelképezi. Ez a teremtő energia egyben pusztító is. Meleget ad, de ha túl közel megyünk hozzá, megéget. A tűz az átalakító erő, a cselekvés hője.

A tüzet tetraéderen kívül ábrázolják még körrel, oroszlánnal, körbeírt férfiarccal, kehelyből kitörő fénycsóvával. Az újrakezdés és a teremtés a tűzelemhez kapcsolódik. A régi magyar új év tavasszal kezdődött. A kínai zodiákus év kezdetén van a mi Gyertyaszentelő Boldogasszony-ünnepünk, amely egymagában fényt, virrasztást, imát jelent, február másodikára esik. Őseink tavaszkezdete a keltákkal és a koptokkal együtt a tavaszi napéjegyenlőség idején volt.

A tűz több kultúrában igen nagy hatalommal bíró jelkép. Minden szent rítus velejárója a tűz. A hitregék szerint a tűz az égből származik, amelyet nehezen tudtak lehozni. A görögöknél Prométheusz, az indiánoknál egy égi küldött, a szibériai rokonainknál a holló hozta le a tüzet az embereknek. A dogonok szerint a napból egy darabot loptak le és abból lett a tűz. A babiloni főnixmadár is a tűzből születik. Az egyiptomi Sekmeth tűzisten veszélyesen tud perzselni.

A fény fiaként tartották számon a Napistent és a segítő istenfiút is. Az egyiptomi Atum istenfiú „önmaga keletkezik Nut anyja ölén". Így vall Atum magáról: „Én vagyok a láng, a láng fia". A Smaragdtáblákon a sötétben születik meg a „fények fénye".

A teremtésmítoszokban a tojáson kívül legtöbbször szerepel az istenanya, akitől az ember a tüzet kapta. A tűz ókori őrzői szintén nők voltak. Az ember a tüzet az istenanyától kapta körülbelül 15 000 éve, augusztus hónapban. A régi korok embere ennek emlékére ebben a hónapban hosszú ünnepségeket tartott, vetélkedőkkel és leányvásárral egybekötve. Augusztust régen az Aranyasszony,4 illetve Boldogasszony hónapjának nevezték.

Eleink tűzszertartásokat tartottak, mi ma tábortüzekkel vagy ökörsütéssel ünnepelünk. A szent tűz felett az Ég-istenatyának lóáldozatokat mutattak be „harmadfű fehér csikóból". A régi magyar hagyományban az új házat tűzzel és vízzel is megáldották. A tűzelem nemcsak a napfordulókkor kapott jelentős szerepet. A tűzszentelés máig is fennmaradt hagyománya ősi gyökerekre, tudásra vall. Nem véletlen, hogy a tűzszentelést az egyházi szertartásoknál húsvétkor végzik, a feltámadási mise és körmenet előtt. Régen szokás volt nálunk is a tűzre szánt fák áldása.5 A meggyújtásra szánt fát külön ki kellett választani, és a meggyújtott tűzre egy ideig vigyázni. A rábaközi tudók hagyománya szerint hét, illetve kilenc fából gyújtották meg az ünnepi tüzet.

A természeti erők megszentelése

A tavaszi határkerülés az új terület, illetve az új év teremtési munkáját szenteli meg. A körmenet, körbejárás, a körtánc a régi felszentelési rítusok utórezgése. Az ember a teremtő körének járásával lényegében a teremtés szent munkáját folytatja. Írásos emlékek vannak arról, hogy az egyiptomi papok, neofiták járták a körmenetet, kezükben tartva Hermész könyvét. Az egyiptomi

Duat Könyvének tartalmában is szerepel a teremtő köre, illetve a földi megjelenítése. A könyv szövegét III. Tutmózisz fáraó (i. e. 2425-1479) sírkamrájára írták. Arra inti a fáraót, hogy készítse el a földön a Duat rejtett körének a másolatát, mely védelemként szolgálhat.

A földi síkon a négy égtáj és a föld, víz, tűz és levegő szellemerői tartják egyensúlyban a világot. Ez a gondolat állhatott a régi szertartási szokások mögött. A máig élő Kárpát-medencei körmenetek hagyományában megjelenik a négy égtáj, a négy evangéliumból való felolvasás. A római egyházban a körmenet szakrális erejének fontossága Űrnapján kerül előtérbe. A hivatalos szertartásokba az úrnapi körmenet a 13. században került. A körmenet és a négy égtáj megáldásának rítusa az ókortól átmentődött napjainkig. Körmenetet tartunk a tavaszi határkerülésnél, a húsvéti éjszakai feltámadásnál, búzaszentelésnél. A körmenet során négy megálló, ún. stáció van, amikor a menet megáll és imádkozik. Mind a határkerülésnél, mind a búzaszen-telésnél a megállások a négy égtájjal függnek össze. A búza-szentelésnél az is fennmaradt, hogy a nép az illető égtáj felé fordul. Nem véletlen, hogy a tavasszal végzett határszentelő, búzaszentelő körmeneteknél a kiindulás vagy az első megállás a keleti irányhoz kapcsolódik. A régi bölcselet szerint a térelemnek megfelelő égi erőkhöz napfelkeltekor kelet felé fordulva és tavasszal könnyebb hozzáférni. A megállás a kelet felé fordulással kezdődik, utána jön a déli, az őszi, majd az északi irányba való fordulás és a megfelelő ima. Minden égtájnál más-más evangéliumból olvasnak fel. Az égtájaknak megfelelő őserők és az evangélisták jelrendszere közös gyökerű. A keleti égtájhoz rendelődik maga a madárral jelölt szellemi erőnek megfelelő levegőelem. A keletre való fordulásnál Szent Máté evangéliumából olvasnak fel. A kolozsvári Szent Mihály-templom szentélyének faragott oszlopain keletre Szent Máté szárnyas alakja látható. A körmenetben továbbhaladva következik a déli irányba való fordulás, illetve az oroszlánnal képjelezett Szent Márk evangéliumából való felolvasás. A déli irányhoz a tűzelem rendelődik és az ennek megfelelő oroszlán. A Szent Mihály-templom szentélyének belső déli falán az oroszlános Szent Márk evangélista képjele díszlik. A körmenet harmadik stációjánál a nyugati irányba való fordulás következik és Szent János evangéliumából való felolvasás. János, illetve a neki megfelelő madár a nyugathoz rendelődő földjegyhez sorolódik be a Szent Mihály-templom szentélyének oszlopán is. Az utolsó stáció az északi irány és a Szent Lukács evangéliumából való olvasás. Az északi irányhoz, a negyedik stációhoz a vízelem rendelődik, amelynek képjele a holdsarló, bikafej vagy az ötös csillag. Szent Lukács képjele a holdsarlót mintázó bikafej. Nem véletlen, hogy a karácsonyi és húsvéti éjszakai szertartásnál épp Lukács evangéliumát olvassák. Mindenik nagy ünnepnél Szent Lukács evangéliumából olvasnak fel. Lukácshoz a bikafej, illetve a holdsarló kapcsolódik. A holdsarló anyaföldünk, anya-világegyetemünk jele is. Koronázási leplünk részletén talán szintén erről lehet szó: világunknak mind a négy sarkán holdsarló jelenik meg. Ugyanez a mintázat megtalálható a húsvéti tojásokon, a népi festett tányérokon, többek között a szilágylompérti templom kazettáján. A holdsarló, illetve a vízelem istennői jelleget közvetít felénk. Ugyanakkor ez az idő az éjszakához tartozik, mert a sötétnek, az érzelmeknek, az éjszakának a hold a jele. Az ősegyházban a közös imát és a fő szakrális rítust este tartották.

A római Misszálé szerint a rómaiak is tartottak búzaszentelő körmenetet. Régen ott Robigus mezei istenség tiszteletére járták. Utána valószínűleg megszűnt ez a hagyomány. A Misszálé szerint a mai körmenetet az északi irányban kezdik el Lukács evangéliumából való felolvasással.6 Az északi irány az éjszakai szertartáshoz rendelődik, a vízelem jegyében leledzik. Régen húsvét éjszakáján szentelték meg az elemeket.

A régi magyar leírásokban, imaszövegekben a körmenet szertartásánál előírták a keletre, illetve az égtájak felé való fordulást.7 A később leírt rítusokban olykor felcserélődik János Mátéval.8 Ez nem véletlen, hisz János foglalkozik a kezdettel, a teremtéssel. Ugyanakkor mindkettő a nagyobb szellemi erővel rendelkező égtájhoz tartozik, a kelethez és a nyugathoz.

Régen és ma is húsvét éjszakáján szentelik meg az elemeket. Ezen őserők együttese a tavaszi teremtés ünnepéhez tartozott és tartozik ma is. Szent Ambrus leírja, hogyan szentelték meg őket az ő idejében, a 3. században. Ezt a szakrális rítust ma is elvégzik a húsvét éjjeli liturgián. A tüzet kovakővel csiholták és gyújtották meg a hét fából előkészített máglyán. A tűz megáldása után ezzel meggyújtották a gyertyákat. A vizet a keresztkútba tették. Ott történt a vízszentelés vagy a kútszen-telés. Ennek során a pap kezét a vízbe merítette, és a vizet négy részre osztotta négy irányban. Utána ugyancsak kereszt alakban rálehelt háromszor a vízre Isten áldásának jeléül, hogy az a víz felett szétáradjon. Ez egyben levegőszentelés is. A gyertyát a víz fölé, a kút közepére helyezte, mintegy jelezve az ötödik égtájat a piramis szabály szerint. A meggyújtott húsvéti gyertyát háromszor vízbe mártotta és ezt mondta: „Szálljon le a kút teljébe a Szentlélek ereje". Majd beállította a kútba a gyertyát, és a vizet kereszt alakban megáldotta. Ez a szenteltvíz, mellyel meghinti és megáldja a híveket.9

Az egyházi rítusokban az elemi erők szentelése nemcsak húsvétkor szokás, hanem új templom vagy terület felavatásánál is. Templomszenteléskor a püspök megkeni szent olajjal az oltár négy sarkát és a közepét is. Kezében gyertyát tart az égi irány és a tűz szentségének megfelelően.

Az elemek a személyiségünkhöz is kapcsolódnak. Az öt ősprincípium keveréke adja jellemünk alapját. Az öt elemet és azok erőterét Platón szabályos geometriai testeknek látta. A platóni geometria az elemeknek megfelelő őserőket körbe írható szabályos mértani alakzatokkal ábrázolja. Az őserői elemek nemcsak a természetben található ismerős elemekhez kapcsolódnak, hanem a fizikai világon túli fogalmakat is jelentenek. A tűz jelenti a Nap életet adó energiáját, testünk melegét, de jelenti érzelmeink hőjét, a földelem testünk szilárdságát, a csontozatot. Ugyanakkor ennek az elemnek az energiája adja lényünk megalapozottságát, magabiztosságunk érzését. A vízelem nemcsak testnedveinket biztosítja, hanem érzelmeink egyensúlyát, illetve érzékelésünket is elősegíti. Érzelmeink bolygója maga a Föld, amely mindent magába fogad és kiegyensúlyoz. A levegőelem biztosítja a lelkünk testbe való ágyazását, a lélegzetünket, ugyanakkor rugalmasságunkat, nyitottságunkat és fejlődőképességünket, a térelem pedig testünk-szellemünk terét és a tudatosságunkat.

Az égi bárány és az istenfiú

Az egymástól távol eső különböző népek teremtésmondáiban a születendő új mindig a Nap újranövekedésének idején jön elő. A földi természetben a Nap újbóli növekedése indítja el az új minőség megjelenésének mozzanatát. Nálunk hagyományos, hogy a karácsonyi, újévi és farsangi ünnepeinken kecske vagy kos álarcosok vezetik a menetet és jókívánságokat regölnek.

A tavaszt a bárány hónapja jelzi. Az égi bárány a lelkek vezetője. Az ókor szemlélete szerint a bak jegyében születettek a mindenkori segítő istenfiúk.

A tavaszi napéjegyenlőségkor már elegendő fény van ahhoz, hogy az újrateremtés elindulhasson. A tavaszi újraéledést a bárány, a kos jelzi, és annak hónapja jeleníti meg. A tavaszi napéjegyenlőség idejéhez teremtő energiák kapcsolódnak. Ilyenkor férünk könnyebben hozzá világunk megszentelt teréhez.

Ősrégi kapcsolat van a tavasz, a tűz- és vízszentelés, a húsvét és a bárány között. A tavaszi újjáéledés szakrális elemei az égi bárányhoz kapcsolódnak. Jellegzetes húsvéti eledel a báránypecsenye.

A tavaszi szakrális elemek közötti kapcsolat jóval a kereszténység előtti korból való. Az ókor szemléletében az égi bárány az érzékfeletti világgal függ össze. Az egyiptomi falrajzokon a mennyben az égi bárkán a bárány, illetve a kos- vagy kecskefejű lény vezeti a lelkeket. A görögöknél is a lelkek az égi bárkán utaznak. Maga a napisten is a bárkában van. Az egyiptomi Halottaskönyvben a világot fenntartó Ré napisten utazik a bárkában. Ugyancsak a hold-bárkán utazik a szentnek tartott Amon is. Horusz napisten a Hold-bárkán fogan meg Ízisz méhében. Ozirisz holtteste Hold-bárkán vízen úszik az Erika-fához. Az aranygyapjúért Argó nevű bárkáján megy a jószavú laszón. A bárka egy hajó alakú kocsi, mely az égi vizeken úszik. A Hold bárkája átvitt értelemben a szellemi világra, vagyis az ember szellemére utal. A görögöknél az égi bárkán Kharón viszi a holtak lelkét a folyón át.

A falfestményeken az égi bárka maga a holdsarló, a világot szülő Nut istennő pedig a mennybolt. Ahogy a mi Tündér Ilonánk is maga a Tejút, ahová az égig érő fán lehet feljutni. Az égbolton kifeszülő Nut istennő teste csillagokkal és égi bárkákkal van kirakva. Az anyai jellegű áramlásban a holdbárka tartja fenn az embereket vagy azok lelkeit. A hold a víz elemi erőihez rendelődik. A vízelem érzelmeink istenanyjának megfelelő energiát jelöl. A jelképrendszerben a hold a sötét oldalt képviseli. Ez maga a menny, a mennybolt.

Az óegyiptomi ábrázolásmód szerint a nap éjszaka kosvagy kecskealakban a hold csónakján megy a Tejúton. A tojás és „az Isten báránya" szintén az Amon-himnuszban jelenik meg. A bárány a kos jegyhez tartozik. A kos is tűzelem, akár az oroszlán. Kos és kocsi szavunk közös tőből származik. A Nílus forrásának istene is kos volt, neve Hnum vagy Amon. Ő az igazi Honom, amely maga a menny. A menny maga az őseredet, amely tojás alakú vagy tojásból kelt ki. Az ógörög Rimonhoz is a tojás és az aranygyapjú társul.

A kos istenként való ábrázolását megtaláljuk mind az egyiptomi, mind az ógörög kultúrában. A 10 000 éves szaharai sziklarajzokon és az egyiptomi falrajzokon a kos vagy kecske a szarvai között tartja a napot vagy a tojást. A nap vagy a tojás a bennünk lévő fénycsíra. Az egyiptomi fejdísznél holdsarló öleli körbe és védi a napot. A holdsarlónak megfelelő sötét oldalnál található lelkünk lakhelye. Érzelmeinkhez kapcsolódik lelki fényünk. A napkirályhoz szeretet által jutunk közelebb.

A sötétnek megfelelő holdbárkával jelölt menny Amon lelkének lakhelye. Ő az ókor égi báránya. A kosfej szintén Amon jellemzője. Testrészeink közül a kos jegy az ember fejéhez rendelődik. A kos jegye tavasszal, március végétől április végéig tart. A teremtés és az újjászületés ideje. E jegy idején fontos a hold állása. A húsvéti ünnep ideje a tavaszi napéjegyenlőség utáni holdállástól függ.

Az éjszakai égbolttal kapcsolatos a Hold és a Tejút is. Az ókori egyiptomiak a mennyet női alakkal ábrázolták. A régi hit szerint a Napot a Tejút istennő szüli. A Hold, a Tejút, a menny mind a sötéttel, az ősi istennővel kapcsolatos. A Tejutat népünk több elnevezéssel illeti: Tündérek útja, Hadak útja, Isten útja, Isten barázdája, Lelkek útja. Keleti rokonaink vadludak ösvényének vagy Ég Anyjának nevezik. A Tejút másik neve a Hajnal hasadéka, ami arra utal, hogy a régi hit szerint a Napot Tejút istennő szülte. A Tejút alsó elágazó részénél van a nyilas csillagkép a bak mellett. Ott van a nyílás, amelyen a világok között át lehet járni: a Tejút hasadéka, ahol az istenfiú világra jön. A máig őrzött hagyomány lehet az eredete annak, hogy az istenfiút égi báránynak nevezzük.

A világ népeinek hitregéiben a bárány és az istenfiú gyakran megtalálható. Nemcsak a teremtési mítoszokhoz kapcsolódik, hanem az évenkénti megújulás ünnepeihez is. A bárány a tavaszi megújulás jelképe. A régi elhalása és az új megjelenése szintén a tavaszhoz kapcsolódik. A tavaszi napéjegyenlőséggel kezd a Nap erőben lenni. Ezért nem véletlen, hogy a napistenhez kapcsolódik az elmúlás és újjászületés ünnepe is. Ezeken az ünnepeken mindenhol szokás volt a bárányhús evése. A legrégebbi hitregék Mezopotámiához kapcsolódnak. Az elsiratás és az öröm jelen van a mezopotámiai Adon napisten tiszteletére tartott rítusokban. A babiloniaknál Dumuzi-Tammuz volt az elhaló és feltámadó napisten. Később ez a szokás átterjedt Európa több régiójába is. A görög Adónisz ünnepe szintén a tavaszi napéjegyenlőségkor volt. Űgy tartották, hogy a tavasz Adónisz feltámadásának ünnepe. Az asszír időkben a tavasz Marduk ünnepe lett.

A szibériai népcsoportoknál - baskír, kirgiz, manysi - a bárány vagy a fiatal juh a beavatási szertartásokhoz tartozik. A beavatás egy tanulási folyamat lezárása. A cél az önismeret és a hit gyakorlása. A beavatást a sámán végzi. Minden beava-tandóhoz egy bárány kapcsolódik, amelynek a vadonba való szabaddá engedése szimbolikus. Az egyén szelleme megérett a felnőtté váláshoz és a világba való kiengedéshez. Legyőzte félelmeit és szabad.

Az ókor népei a kecskefiút feláldozták. A mezopotámiai agyagtáblákból tudjuk, hogy az ókorban a tavaszi újév ünnepén bárányt vágtak le áldozatul és az Eufráteszbe dobták. A sumer és a chanti regösénekekben időnként szerepel a feláldozott bárány.10 A szibériai beavatások báránya a vadonba való szabaddá engedése által felajánlott áldozattá válhat.

Nálunk húsvéti szokás a bárányhús evése. Ez a régi áldozat utórezgése. A kereszténységben Jézus az „isteni bárány". Őt áldozták fel húsvétkor.

Keresztelő Szent János nevezte Jézust először „Isten bárányának". Sokatmondó, hogy Jézus elfogadta és vállalta ezt a megnevezést. Egy akol és egy pásztor: ez a kor fejlődésének tendenciája. Mindenki Krisztusé, aki szeretni tud, aki megérezte, hogy a jó cselekedet a legszebb imádság. Jézust égi báránynak nevezzük, énekeljük: „A kereszt oltárán Jézus, égi bárány Atyjának feláldoztatott." (142. ének)

 

Irodalom

Antal M.: A gyímesvölgyi csángómagyarok hiedelmei. General Press, Budapest 2002.

Arrhenius S.: A világegyetem élete. Franklin Társulat, Budapest 1914.

Balázs Lajos: A vágy rítusai - rítusstratégiák. Scientia, Kolozsvár 2006.

Baráth T.: Magyarok őstörténete. Somogyi Zoltán kiadása, 1988.

Benedek Elek: A táltos kecske. Ion Creangă, Bukarest 1978.

Berze-Nagy. J.: Égig érő fa. Pécs 1961.

Bíró L.: Kerek Isten fája. Szerzői kiadás, Budapest 2001.

Daczó Árpád: Csíksomlyó titka. Csíkszereda 2000.

Dante: Isteni Színjáték. Bukarest 1985.

Eliade Mircea: Az eredet bűvöletében. Cartaphilus, Budapest 2002. Eliade Mircea: Vallási hiedelmek és eszmék története. Osiris, Budapest 2006.

Erdélyi imádságoskönyv. Gyulafehérvári Egyházmegye, 1948. Erdélyi Zsuzsanna: Hegyet hágék, lőtőt lépék. Kalligram, Pozsony 1999.

Falvay Károly: Boldogasszony. Tertia, Budapest 2001. Faragó J.-Olosz K.: Régi erdélyi népballadák. Kriterion, Kolozsvár 2006.

Faragó József: Balladák földjén. Bukarest 1977.

Finnugor és szamojéd regék és mondák. II. Budapest 1984.

Gazda Klára: Közösségi és tárgykultúra - művészeti hagyomány. KJNT,

Kolozsvár 2008. Graves Robert: Görög mítoszok. Budapest 1985. Hoppál M.-Jankovics M.-Nagy A.-Szemadám Gy.: Jelképtár. Helikon, Gyula 2000.

Ipolyi Arnold: Magyar mythológia. Heckenast Gusztáv kiadója, Pest 1854.

Jankovics Marcell: A fa mitológiája. Csokonai, Debrecen 1998. Jankovics Marcell: A Nap könyve. Csokonai, Debrecen 1996. Jordan M.: Din miturile lumii. Enciclopedie tematică. Humanitas, Bukarest 2002.

Jung C. G.: Az ember és szimbólumai. Göncöl Kiadó, 1993.

Kádár J.: Népi történetek, hiedelmek és szokások. Pro-Armenia,

Szamosújvár 2000. Kerényi Károly: Görög mitológia. Gondolat, Budapest 1977. László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete. Magyar Élet, Budapest 1944.

Márton V.: A sumer kultúra története. Miskolci Bölcsész Egyesület, 2000 Máté I.: Yotengrit. I-II. Palatia Kiadó, Győr 2004-2005. Mello de, Anthony: A madár dala. A szív ébredése. Korda Kiadó, Kecskemét 1999.

Misszálé, magyar-latin. Szent István Társulat, Budapest 1933. Mitológiai enciklopédia, Budapest 1988. Pál J.-Újvári E.: Szimbólumtár. Balassi, Budapest 2001. Preorátor. Gyulafehérvári Egyházmegye, Gyulafehérvár 2003. Pozsony Ferenc: Erdélyi népszokások. KJNT-BBTE, Kolozsvár 2006. Tánczos Vilmos: Csapdosó angyal. Pro-Print, Csíkszereda 1999. Tánczos Vilmos: Folklórszimbólumok. KJNT-BBTE, Kolozsvár 2006. Trencsényi-Waldapfel Imre: Mitológia. Budapest 1960. Vértes E.: Szibériai nyelvrokonaink hitvilága. Budapest 1990.

 

Jegyzetek

1 Máté I.: Yotengrit. I-II. Palatia Kiadó, Győr 2004-2005.

2 Ld. Benedek Elek: A táltos kecske. Ion Creangă, Bukarest 1978.

3 Máté I.: Yotengrit.

4 Paál Z.: Arvisura. Püski, Budapest 2000.

5 Ipolyi A.: Magyar mythológia. Heckenast Gusztáv kiadója, Pest 1854.

Misszálé, magyar-latin. Szent István Társulat, Budapest 1933.

Erdélyi imádságoskönyv. Gyulafehérvári Egyházmegye 1948.

Preorátor. Gyulafehérvári Egyházmegye, Gyulafehérvár 2003.

Erdélyi imádságoskönyv. Gyulafehérvári Egyházmegye, 1948.

10 Bíró L.: Kerek Isten fája. Szerzői kiadás, Budapest 2001.

 

 

 

Keresés a Katholikos oldalain