Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Jakab Gábor
a SZENT LÁSZLÓ-ÉV VÉGÉN,
MÁRIA OLTALMÁBAN

 

A szerző katolikus pap, pápai káplán, lapunk korábbi főszerkesztője.

Az idei évet a magyar kormány, mint köztudott, Szent László jubileumi évnek nyilvánította két fontos történelmi dátum okán is: egyrészt trónra lépésének 940., másrészt szentté avatásának 825. évfordulója kapcsán. Ezért számtalan helyen tisztelték meg Kárpát-medence-szerte az apostoli lovagkirály emlékét. Többek között a kincses városban, Kolozsváron, ahol egy marosvásárhelyi fiatal doktorjelölt, Molnár Zsófia tartott gyönyörű előadást a középkori prédikációkban szereplő Szent László királyról.

Az előadót arra kértem, elektronikus levélben küldjön nekem az általa tanulmányozott középkori prédikációs gyűjteményből egy kifejezetten Máriáról szóló prédikációt. És küldött. Egy Teleki József nev ű ferences barát a szerzője, aki Máriát a mindannyiunk által jól ismert és kedvelt gyöngyvirághoz hasonlította. Három pontban így foglalta össze mondanivalóját: 1. „Mária mint a gyöngyvirág tündöklik makula nélkül való ártatlan szépségében. 2. Mária, mint a gyöngyvirág a méheket, híveit anyai kebeléhez vonzza. 3. Máriának, mint a gyöngyvirágnak, hathatós orvosló ereje vagyon."

Ezt a hármas tételt szeretném most hittanilag megvilágítani. Mondandómat a szentmise bevezető könyörgésével kezdem: „Mindenható örök Isten, te a szeplőtelen Szűz Máriát, fiad édesanyját testével-lelkével az örök dicsőségbe emelted. Add, hogy mindenkor az odafönt valókra törekedjünk, és egykor vele együtt részesei lehessünk dicsőségednek". Ebben a rövid könyörgésben az imádkozó egyház egyszerre szól mindkét létező világról: egyrészt a látható, tehát az anyagi evilágról, annak lakóiról, rólunk, küzdve küzdő és bízva bízó emberekről. Másrészt pedig az ún. „másik" világról, tehát a láthatatlan szellemi világról s annak lakóiról, vagyis a már végleg „hazaérkezettekről", a megdicsőült szentekről, köztük első helyen a legszentebb emberi lényről, Máriáról, a mi Nagyboldogasszonyunkról.

Az ő mennybevétele kapcsán kifejezetten a „másik", a szellemi világról esik szó, ahová ő hitünk szerint innen, erről a földről fölvétetett, illetve megdicsőíttetett, ahová végérvényesen meg/ hazaérkezett.

Erről a mennyei világról a látnok apostol, Szent János ezeket írja: „Eljött Istenünk üdvössége, ereje és országa. Eljött az ő Fölkentjének uralma". Ezt közvetlenül megelőzően ugyanott még ez is olvasható: „föltárult az Isten temploma és láthatóvá vált a szövetség ládája". Ilyen gyönyörű bibliai háttérben a napba öltözött, vagyis a megdicsőült asszony, Mária, a mi számunkra a belőlünk álló és majdan ugyancsak megdicsőülő egyháznak a szimbóluma, „lába alatt a Hold, fején pedig tizenkét csillagból álló korona". Ez a „12 csillagból álló korona" kifejezés kettős utalás: egyrészt Izrael, a választott ószövetségi zsidó nép 12 törzsére, másrészt pedig a 12 apostolra az újszövetségben, Isten újszövetségi népére. A szövegben szereplő „vörös sárkány", vagyis a Sátán, Isten ádáz ellenségeként határtalan gyűlölettel erre az asszonyra és gyermekére, illetve a mindenkori egyházra tör, de bátoríthat bennünket az ugyancsak benne rejlő bibliai üzenet, mely szerint a végső győzelem Istené lesz.

Pál apostol a Korintusban élő krisztushívőknek a dicsőséges feltámadásról, illetve a végső megdicsőülés mibenlétéről beszél. Leírása szerint Ádám, „az első ember", az emberiség nagy családjának a jogi fejeként az összes tőle leszármazottak számára a lelki halál okozója. Krisztus viszont, a második Ádám, a vele kezdődő új életnek a bűnt feloldó isteni kegyelemnek a forrása, aki majd a legvégső időkben „átadja Istennek, az Atyának az uralmat, hogy Isten legyen minden mindenben". Hogy ez az oly tragikus bűnbeesés után számunkra lehetségessé vált, köszönhető a bűn nélkül fogantatott Szűz Máriának, aki Krisztust, a Megváltót beleegyező igenjével méhébe fogadta és Betlehemben világra is hozta.

Szent Lukács arról tanít, hogyan és miképpen szövődik össze az ószövetség utolsó prófétájának, Keresztelő Jánosnak az élettörténete és megbízása Jézusnak, az újszövetség létrehozójának az élettörténetével és megbízásával. A név szerint is említett édesanyák, Erzsébet és Mária, személyes találkozásuk alkalmával prófétai módon az akkor még csak elkövetkezendő jövendőről, illetve a mi megváltottságunkról szólnak. Erzsébet köszönti Máriát mint „Urának az édesanyját", Mária pedig hálaadó énekében Isten minden ember iránti hűségéről énekel: „Irgalma nemzedékről nemzedékre száll, mindazokra, akik félik őt".

Tulajdonképpen ebben a nagyfokú isteni irgalomban reménykedünk azóta is mindennap. Abban, hogy földi életünk a halálban a Máriáéhoz hasonlóan megváltozik, de nem szűnik meg! Magasabb szinten és minőségben tovább folytatódik! Ady találóan fogalmaz: az élet él és élni akar! A mi révbe jutásunk is, akárcsak a Máriáé, Istennél lesz véglegesen, az egykor előttünk is megnyíló boldog országban, mely ország Pál apostol szerint „béke és öröm a Szentlélekben" (Róm 14,17). Pál apostollal szólva keresnünk kell ezért szüntelenül azt, ami „odafönt" van, tehát Istent, az ő országát, nehogy alkalmazhatónak bizonyuljon számunkra Jeremiás próféta következő keserű panasza: „Elhagytak engem, az élő vizek forrását, és repedezett vízvermeket ástak maguknak, amelyek nem tarthatják meg a vizet" (Jer 2,13). Ilyen „repedezett vízverem" lehet ma többek között a vagyon, a gazdagság, a pénz, a hatalom, a különféle drogok és a megannyi testi élvezet.

Nem kell messzire mennünk azért, hogy Istent megtaláljuk. Szentírási tanítás szerint ugyanis teremtettségünknél fogva „benne élünk, mozgunk és vagyunk". Ezért nem érthetjük a nagy német filozófus, Nietzsche kijelentését, miszerint meghalt az Isten! E meggondolatlan kijelentését megelőzőleg a gyötrő kérdése neki is csak az lehetett, ami Krisztusnak volt kínzó kérdése a kereszten: „Istenem, miért hagytál el engem"?! Csakhogy Krisztus nem esett kétségbe, továbblépett, kimondván a lényeges igét: Atyám, legyen meg a te akaratod, életét Isten kezébe téve le. Mekkora különbség! Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy minden látszat ellenére, minden válságos helyzetben is közelebb van Isten hozzánk, mint mi önmagunkhoz. Épeszű ember nem mondhatja tehát azt, amit Nietzsche mondott, hogy meghalt az Isten, mint ahogy azt sem mondhatja senki, kialudt a Nap! Isten számunkra az örök Nap, aki abszolút szellemi lényként nem halhat meg, ő a létnek a kiapadhatatlan forrása, mindenek fenntartója! Legfeljebb elrejtőzik időnként éppen azért, hogy az emberek kitartóan és tudatosan keressék. Szent Ágoston mondja: nyugtalan a mi szívünk, míg meg nem nyugszik tebenned, Istenünk. Ebben a meggyőződésben vetette papírra József Attila is a következő kétsoros, sokatmondó költői vallomását: „Az Isten itt állt a hátam mögött és én megkerültem érte a világot". Az „odaföntiekhez", vagyis végső fokon a személyes Istenhez vezető úton a boldogságos szűz Mária számunkra a tündöklő gyöngyvirág, a nemcsak méheket, de bennünket is vonzó virág, a lelki sebeket hathatósan gyógyítani tudó orvosság!

Alaposan fontoljunk meg egy lényeges dolgot. Ha a végtelen nagy Isten megváltásunk érdekében nem restellte Márián keresztül közeledni felénk és kapcsolatot teremteni velünk, akkor mi se szégyelljük általa keresni az Istennel való bensőséges kapcsolatot. Ennek örömét tapasztalhatjuk meg vallásos életünkben, akár élményszerű módon is, a különféle Mária-kegyhelyekre való vallásos zarándoklásaink alkalmával Csíksomlyón, Lourdes-ban vagy a százéves Fatimában. Hadd idézzem Nyssai Szent Gergely szavait: „Az igazi boldogság nem abban áll, hogy valamit megismerünk Istenről, hanem abban, hogy birtokoljuk Istent", és lám, mi éppen a Mária méhében történt megtestesülés által birtokoljuk őt a szó szoros értelmében. Ezt a titkot viszont, az istenbirtoklás titkát Jézus a hegyi beszédben a nyolc boldogság egyikében tömören így fogalmazta meg: „Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják az Istent" (Mt 5,8). Igen, a „tiszta szívűek"!! Mert, és most Szent Ágostont kell ismét idéznem: „kétségbeejtő az olyan ember, aki nem annyira a saját bűneit nézi, de annál inkább vájkál a másokéban. Szimatolja, de nem azért, hogy javítson rajta, hanem mert marni akarja. Mivel magát nem tudja tisztára mosni, azért inkább másokat igyekszik bemocskolni."

Magyar népünk viharos történelme szempontjából óriási jelentősége van számunkra a mai napnak. Szent István király 1038-ban ezen a napon ajánlotta nemzetünket és Kárpátmedencei hazánkat Mária oltalmába. Hadd idézzem szó szerint az ő felajánló imáját az ún. nagyobbik legendából: „Mennyországnak királynéja, világnak felséges Nagyasszonya, a te pártfogásodba ajánlom az egyházat a püspökökkel és a papsággal, az országot a főemberekkel és a néppel - utolsó esdeklésem szavai által. Most immár végleg búcsút mondok nekik és kezedbe ajánlom lelkemet." - E máig érvényes királyi végrendelkezés nyomán Mária ekkor lett igazából a mi égi édesanyánk, magyarok nagy-boldog-asszonya. De lehet-e teljesen és gondtalanul boldog egy anya, ameddig akár egy gyermeke is szenved?! Mária édesanyai minőségében mindig szeret és pártfogol minket. S ezt gyakorlatilag is megérezhette immár sokadszor külön-külön minden olyan hívő magyar ember, aki vallásos élete során bensőségesebb kapcsolatba kerülhetett vele. Ő igenis szereti benned s bennem mindenekelőtt azt, hogy ember vagyok és vagy, mégpedig olyan ember, mint az ő szent fia, aki mindenben hozzánk hasonlóvá lett a bűnt kivéve. Szereti benned s bennem azt, hogy Isten gyermeke vagyok s vagy, akinek szintén el van előre készítve a helye a mennyek országában. Szeret azért, mert jól ismeri a szenvedéseinket, problémáinkat és csalódásainkat. Szeret bűneink, gyarlóságaink, vétkeink ellenére is, mert ő a bűnösök szószólója. Szeret talán azért is, mert Szent István és Szent László népének tagjaiként magyarnak születtünk a nemzetek nagy családjában. Különösen is szeret az összes magyar szentre való tekintettel, akiknek sorában a legutóbbi a lengyelországi Ószandecben néhány évvel ezelőtt szentté avatott királylány, Árpád-házi Kinga.

A bajorországi hatalmas négytornyú gótikus bambergi dómban az egyik oszlopon látható egy életnagyságú lovas kőszobor, amely az ottani szájhagyomány szerint a mi Szent Istvánunkat ábrázolja. A lovon ülő fiatal koronás fő tágra nyitott szemmel messzire előre néz, s energikus kifejezésű arcán lenyűgöző csodálkozás. Minden bizonnyal a gondjaira bízott magyar nemzet sorsát kémleli, illetve ismeretlen jövőjét kutatja, már jóval azelőtt, mielőtt halálos ágyán Mária oltalmába ajánlotta volna.

Itt és most arra buzdítok mindenkit, hogy a bambergi Szent Istvánhoz hasonlóan nézzünk előre hittel és reménységgel, s ne folyton siránkozzunk a nem létező múlton. Fürkésszük mi is Istenbe vetett bizalommal a jövőt. És hozzá hasonlóan tekintsünk gyermeki ragaszkodással a nagyasszonyra, aki kegyelemmel teljes mivoltában mint gyöngyvirág tündököl katolikus vallási életünk egén, s nemcsak tündököl, de erőteljesen vonz is állandóan maga felé, lelki bajainkban pedig hathatósan orvosol, ahogy azt a középkori ferences szónok említett prédikációjában mondta.

Egy csángó asszony férje halálakor a náluk hagyományos elsiratás közben, kissé ügyetlenül fejezte ki magát, és a jelenlevőkben mosolyt fakasztóan a koporsó mellett így jajveszékelt: „Jaj, te János, te most már meg vagy élve, mert meg vagy halva. De mi lesz velünk, akik még élünk?!" A 21. század nagyon súlyos megpróbáltatásokkal és kihívásokkal teli világában kérdezhetjük mi is joggal ugyanezt: mi lesz velünk, akik még élünk?! Mi lesz belőlünk, hogyha Mária, te is elhagysz?!

Vigyázzunk, durcás gyermekként nehogy felelőtlenül elengedjük Mária anyai kezét! Ellenkezőleg! Lélekben húzódjunk egészen közel hozzá, bújjunk be az ő égi palástja alá, s ajánljuk Szent István példájára oltalmába egész mai nyugtalan világunkat. Először is ajánljuk oltalmába ártatlan lelkű kisgyermekeinket, akik mint minden újszülött kisbaba, azt az üzenetet hozták magukkal a világba, hogy Isten még nem veszítette el teljesen hitét az emberekben. Ajánljuk oltalmába ifjúságunkat, fiainkat és leányainkat, hogy egymástól világosan megkülönböztető férfi és női mivoltukat/nemiségüket megőrizve továbbra is megmaradhassanak egyértelműen Jancsiknak és Juliskáknak, mert Szabó T. Anna kortárs költő szavaival: ha már nemünk sincs, vagyunk-e? És ha vagyunk - mik vagyunk?! Ajánljuk oltalmába az édesapákat és az édesanyákat, hogy hősies kitartással és hűséggel vállalni tudják a családban rájuk háruló nem köny-nyű szülői feladatokat. Ajánljuk oltalmába a nagymamákat és a nagytatákat, idős testvéreinket, hogy Isten akaratában való megnyugvással hordozni tudják azokat a terheket, amelyeket a magukra maradottság, a magány, az egyedüllét vagy a betegség rak vállukra. Ajánljuk oltalmába a fajuk, bőrszínük, életállapotuk, nyelvük, vallásuk miatt világszerte üldözötteket, hogy elnyerhessék alapvető jogaik és emberi méltóságuk elismerését. Ajánljuk oltalmába egyházi és világi elöljáróinkat, a közhatalmat gyakorló felelős politikusokat, hogy egyéni érdekeiket, karrierizmusukat félretéve lelkiismeretesen végezzék munkájukat a rájuk bízottak javára. Ajánljuk oltalmába az összes fizikai és szellemi dolgozót: a kétkezi munkásokat éppúgy, mint a művészeket meg a tudósokat, hogy gyümölcsöző munkájuk, tudományos felfedezéseik és művészi alkotásaik által reményt tudjanak nyújtani a jócskán reményvesztett világnak. Nem utolsósorban ajánljuk oltalmába mi magunkat, hogy az élet nagy hajszájában a végső célt soha szem elől ne tévesszük, egyházunkat, hogy a történelem egyre viharosabb tengerén hajója nehogy léket kapjon, Krisztushoz és az evangéliumhoz fogyatkozó papjaival és híveivel is hű maradjon, nemzetünket, hogy „szánja már meg Isten a magyart, kit vészek hányának", és az egész békétlen világot.

A bénító pesszimizmust és a lapos optimizmust egyaránt félretéve tegyük meg a felajánlást itt és most, közösen és ünnepélyesen a Máriához fohászkodó közismert imádsággal: „Oltalmad alá menekülünk, Istennek szent anyja, könyörgésünket meg ne vesd szükségünk idején, hanem oltalmazz meg minket minden veszedelemtől, mindenkoron dicsőséges és áldott szűz, mi asszonyunk, mi közbenjárónk, mi szószólónk, engeszteld meg nekünk szent fiadat, ajánlj minket szent fiadnak, mutass be minket szent fiadnak. Ámen".

 

Keresés a Katholikos oldalain