Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

rEFO500 ÉS AZ ERDÉLYI KATOLIKUSOK

 

A vallásfelekezeti szempontból is sokszínű Erdélyben, az anyaország által meghirdetett emlékévnek is köszönhetően a katolikusok számára sem ismeretlen az 500 éves reformációhoz kötődő rendezvények, megemlékezések sorozata. Egyházi, világi, de tudományos megmozdulások sora is tiszteleg a jeles évforduló előtt, amelynek kapcsán akár vegyes érzelmek is előtérbe kerülhettek az elmúlt hetekben-hónapokban. Éppen emiatt is fontosnak tartjuk, hogy józan és mértéktartó módon, nyíltan és szeretettel beszéljünk a reformáció, illetve Európa és az egyetemes egyház arculatát formáló jelentőségéről. A Refo500 programról és annak katolikusok számára érzékelhető tanulságairól Gábor Csilla professzort, szociális testvért, a kolozsvári BBTE keretében zajló Refo500 programról koordinátori minőségében kérdeztük, Zamfir Korinna professzort szervezői minőségben és mint az ökumené tanárát, elkötelezettjét a projekt, az emlékév, az együttműködés jelentőségéről, hozadékáról, az ökumené mai erdélyi állásáról faggattuk.

A mindennapok ökumenéje működőképes

Szőcs Csaba: interdiszciplináris konferenciát szervez, amelynek újabb (záró?) fejezetére éppen a lutheri reformáció elindulásának 500. évfordulója előtti napokban kerül sor Kolozsváron. Miről is szól ez a projekt? Kiket céloz meg?

Gábor Csilla: A „záró"-fejezet egy újnak a nyitása is egyben. A Refo500 nevű nemzetközi platform keretében elkezdett kutatások, együttműködések a lezáruló projekt eredményeiből kiinduló új kezdeményezések keretében folytatódnak majd: ez a RefoRC (Refo Research Consortium', egyfajta kutatási szerződés vagy szövetség, ha lehet ilyent mondani). A projekt legjobb bemutat(koz)ása talán maga a konferenciacím, amely hossza és látszólagos komplikáltsága dacára rendkívül informatív: Váltások és (disz)kontinu-itások, hagyományok és újítások a reformáció 500 éves történetében. A hosszú reformáció perspektívája a közép-keleteurópai régióban. Az emlékév kapcsán nemcsak a szembenállásokra, hanem a folyamatosságokra, továbbá a törések és kontinuitások finom dinamikájára is figyelni kívántunk, ezzel igyekeztünk lebontani katolicizmus és protestantizmus hagyományosan párhuzamos, a másikat figyelmen kívül hagyó vagy azt csak mint kontrasztot tudomásul vevő szemléletét. Arra törekedtünk, hogy egy olyan kiegyensúlyozott, közös képet alakítsunk ki, amely bármiféle triumfalizmus és apologetikus megközelítés nélkül, a 15-16. század történeti helyzeteinek figyelembevételével igyekszik árnyaltan megjeleníteni a (voltaképpen máig tartó) „hosszú reform(áció)" sokféle hagyományát azok kölcsönhatásaival és mai aktualitásaival együtt. Résztvevői természetesen főként a korszak kutatói: történészek, teológusok, egyház- és irodalomtörténészek, de ebben a keretben dolgoznak a téma iránt érdeklődő diákok is, alapképzős, magiszteri és doktori szinten egyaránt. Felekezeti különbségtétel nélkül.

Sz. Cs.: A Tudomány Erdélyi Mestere-díj tulajdonosaként hogy látja, mi az, amit ötszáz év távlatából itt, Erdélyben a reformáció értelmezéséhez hozzá lehet még tenni? Mit kellene esetleg jobban hangsúlyozni? Van-e, amit még mindig gyógyítani kell?

G. Cs.: Sok mindent hozzá lehet tenni, új eredményeket is (a forrásfeltárás soha nem tekinthető teljesnek, befejezettnek, mindig előkerülhetnek eddig ismeretlen adatok a levél- és könyvtárak mélyéről, ahogy ezt a mostani konferencia programja is sejteti). A legtöbbet mégis az értelmezés terén tehetjük: azzal, ha nem mai viszonyokat, (meghiúsult) elvárásokat vetítünk vissza a fél évezreddel ezelőtti időkre, ha sikerül eltávolodnunk az akkor történtek hagiografikus és sematikus szemléletétől, ha a letagadhatatlan eredmények elismerése mellett azt is alázatosan beismerjük: a reformáció a nyugati kereszténység tragikus szakadását jelentette. Ha figyelünk egymásra és tanulunk egymástól. Ha elhisszük - visszamenőleg és a jelenben is -, hogy a másik is az igazságot kereste, keresi... És itt, Erdélyben bizony - legyünk önkritikusak, azzal csak jót teszünk magunknak -le kell(ene) számolnunk a sok évszázados vallási tolerancia mítoszával, ama bizonyos tordai országgyűlés határozatait a maguk történeti kontextusában lenne jó érteni, és akkor elkerülhető lenne sok manapság forgalomban levő, ideológiával terhelt anakronizmus olcsó puffogtatása.

Sz. Cs.: Milyen tapasztalat ebben a munkában katolikusként, ráadásul katolikus szerzetesként részt venni? Milyen szemmel nézik mások, hogy a Refo500 egyetemi koordinátora nem protestáns felekezetű?

G. Cs.: El kell árulnom valamit: aki az egyetemünk Refo500-hoz való csatlakozásának lehetőségét először felvetette, maga is gyakorló katolikus. Ő Tóth Zsombor, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének tudományos főmunkatársa. Jómagam a minden felekezettel számoló tágasabb szemlélet képviseletének határozott szándékával vágtam bele a projektbe (nem voltam ezzel egyedül: számos nyugat-európai katolikus intézmény és egyetem is hasonló szemléletben része a platformnak), és jó két év után elégedetten állapíthatom meg, hogy a tapasztalataim összességükben pozitívak. A csapat összetétele majdnem tükrözi az erdélyi konfesszionális viszonyokat (amennyiben eltér azoktól, annak oka az emberek túlterheltsége, ami sokszor visszatartja őket újabb feladatok vállalásától); a köztünk kialakult hangulatot, az együttműködésünket ökumené és szolidaritás jellemzi. Egyébként az is visszautal a Refo nyitottságára, hogy az egyetemünk rektora, loan-Aurel Pop professzor úr az elképzelés felvázolását és rövid tájékozódást követően azonnal igent mondott a kezdeményezésre és támogatásáról biztosította azt. Katolikus egyházi részről pedig Jakubinyi György érsek úr Kovács Sándor kanonok-főesperes urat bízta meg a Refo-ügyek koordinálásával. Mindannyiuk hathatós részvételét a közös munkában itt szeretném megköszönni.

Egyetemi koordinátori szerepem afféle jellegzetes szociális testvéri módon alakult: azé a feladat és felelősség, aki kezdeményezi. Az egészen kezdeti (ám jól leplezett) csodálkozást leszámítva, mindvégig elfogadást és segítőkészséget tapasztaltam. És bár nem feltétlenül köztudott rólam, tény, hogy katolikusreformátus keverék vagyok, azaz vegyes családból származom, ami, remélem, jó irányban határozza meg a többi felekezethez való viszonyulásomat.

Sz. Cs.: A tudományos munka szempontjából milyen jövője van az ökumenikus kapcsolatoknak? Egyáltalán: van-e jelentősége a felekezeti hovatartozásnak a tudomány világában?

G. Cs.: Úgy gondolom, az ökumenikus kapcsolatoknak több szintje van. A hittani különbségek végiggondolása, a megoldások keresése erre alaposan felkészült szakteológusok dolga. Nem tagadom, örülnék, ha nem kellene közel félezer évig várni a következő közös nyilatkozatra. A mindennapok ökumenéje, az olykor-olykor előforduló kirívó eseteket nem számítva, működőképes. A(z egyháztörténészek és irodalomtörténészek munkájában pedig, ahogy azt ma végzi a szakma, alapértelmezetten benne van valamiféle ökumenikus habitus, miközben persze régi rossz beidegződések is kísértenek olykor, főként sietős, reflektálatlan értékítéletek formájában.

A kérdés második feléhez két rövid történet, az első: pályám elején főként tipikusan katolikus témák érdekeltek, mostanában előtérbe került a kora újkori felekezetközi kapcsolatok problematikája is. Be kell látnom, ez a katolikus témáimat is újszerű megvilágításba helyezi, azok mélyebb értéséhez is hozzásegít. A második: régebb a tanítványaim témaválasztásában többnyire saját konfesszionális elköteleződésük tükröződött, újabban ebből a szempontból elég nagy a szórás, keveredés a hitüket rendszeresen gyakorlók között is.

Sz. Cs.: A hitviták századainak irodalmát kutatja, annak elismert szakértője. Mit gondol, meríthet-e annak a kornak a teológiai gondolkodásából a mai igehirdető, a mai keresztény?

G. Cs.: A hitviták korával és irodalmával foglalkozni mindenekelőtt izgalmas szellemi kihívás: ha valami, akkor az egymásnak feszülő érvek összeolvasása segít hozzá minden részt vevő fél gondolkodásmódjának megértéséhez. (Azt csak zárójelben jegyzem meg, ehhez először is meg kellett birkózni és barátkozni a kor néhány dialektikai tankönyvével.) Azt is érdekes volt ismételten tapasztalni, hogy a vitapartnerek a maguk paraméterei között mennyire koherens, logikus, de egymás irányában átjárhatatlan rendszerekben gondolkodtak - emiatt nem értettek, talán nem is érthettek szót. Ezért vitatkoztak sokszor olyankor is, amikor voltaképpen egyetértettek, csak ezt éppen nem vették észre.

Irodalomtörténészként lenyűgöz a magyar nyelvű polémiákban a szaknyelv megteremtéséért folytatott 16-17. századi küzdelem: gondoljunk csak bele, ezeknek az embereknek a fejében latinul volt egyben az, amiről disputáltak; és ismételten nekirugaszkodtak a feladatnak, hogy szabatosan, egyértelműen, világosan beszéljenek magyarul arról, amihez jóformán minden egyes logikai, filozófiai, dogmatikai terminust maguknak kellett ki- és megtalálniuk.

Végül a hitvita-irodalom remek szórakoztató olvasmány is tud lenni: az egymás iránti bizalmatlanság nyelvi kifejeződései esetenként igen szellemes gorombaságok, máskor leleményes nyelvi játékok, vagy a kifinomult irónia különféle alakzatai - sokszor kellett hangosan nevetnem, miközben efféléket olvastam.

Ma nyilván illemtudóbbak vagyunk, óvakodunk az ilyesfajta beszédmódtól, és ez jó. Amit mégis érdemes tanulságként a kérdésre megfogalmazni: az igazságkeresés szenvedélyét, az alaposságot, reflektáltságot, a gondolati és fogalmi tisztaságra való törekvést mindenképpen érdemes eltanulnunk harcos kedvű eleinktől.

 

Múlt, jövő mezsgyéjén - egy konferencia tanulságaiból

Gábor Csilla: 2016 decemberében nemzetközi interdiszciplináris konferenciát szervezett a Babe§-Bolyai Tudományegyetem a RefoRC nemzetközi platformmal partnerségben a reformáció 500 éves évfordulójára készülve. Idén október 27-28-án, a tavalyinak némiképp folytatásaként került sor a Váltások és (disz)-kontinuitások, hagyományok és újítások a reformáció 500 éves történetében című tanácskozásra, a szervező intézmények köre pedig kiegészült a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetével. A tavalyi rendezvény változásokról, azok kultúráiról és kihívásairól beszélt: e hívószavak köré épített koncepciót és ezek köré rendezte az előadásokat. Az idei tanácskozás címében szintén jelen volt a változás: csakhogy most váltásként és (disz)kontinuitásként neveztük meg. És itt a zárójelnek fontos jelentése van, hiszen mindaz, amire reformáció és/vagy hitújítás címszó alatt gondolni szoktunk, az újítások és hagyományőrzések, a funkcióvesztettnek gondolt régivel való szakítások és hitelesnek tekintett kezdetekhez való visszatérések, gyakorta pedig az átvett és továbbvitt, ugyanakkor kisajátított hagyományok tarka és igen izgalmas egyvelege. A felhívásban is közzétett koncepció szerint tehát felekezeti hagyományok és újítások folyamatait kívántuk „meglesni", és erre ösztönöztük előadóinkat is; a konfesszionális és nyelvi, nemzeti hagyományok és emlékezetek kiegyensúlyozott megjelenítése mellett a regionális sajátosságok áttekintését is vártuk. Nagy örömünkre szolgált, hogy magyarországi kutatók mellett német, szlovák, ukrán kutatókat, sőt egy amerikai, Princeton-ból érkező előadót is vendégül láthattunk. A hazai részvételt illetően pedig annak örülhettünk joggal, hogy magyar és román kollégák vállalták az együttműködést többféle intézményből is, Kolozsvártól Gyulafehérvárig.

A történeti szempontokat kiegészítve a felekezetközi interakciók és kontextusok figyelembevételét is reméltük. Ezáltal korrigálni, lehetőleg lebontani kívántuk azt a mindennapi szemléletmódban természetesnek tekintett, de még a tudományos közbeszédben is meg-megjelen ő rangsorolást, amely gyakorta reflektálatlanul rendezi hierarchiába saját - olykor ugyancsak kellőképpen végig nem gondolt - előfeltevései mentén a különféle felekezeti közösségeket. Ehhez kiváló szemléleti hátszelet biztosít(ott) a hosz-szú reformáció perspektívája, amely nem mellesleg a régió Refo-partnerei további együttműködéseinek is egyik kulcsszava, és amely a reformáció fogalmát kitágítva nagyjából az 1350-1800 közötti időszakra vonatkoztatva használja; nem tekinti tehát statikusnak, még kevésbé változatlannak az 1517 előtti teológiai és egyháztörténeti (meg persze társadalmipolitikai) viszonyokat, s a reformációra sem úgy tekint, mint ami lezárult a 16-17. század fordulóján.

A konferencia után néhány héttel még csak részleges összegzések lehetségesek, hiszen a rendkívül sűrű program az előadókat mondandójuknak sokszor fájdalmas lerövidítésére, a szekcióvezetőket pedig a beszélgetések időtartamának korlátozására kényszerítette. Igazán árnyalt összképre tehát majd a kötet megjelenését követően számítunk. Azt mégis el merem mondani, hogy tematikájában és módszertanában változatos programot tudhatunk magunk mögött, történészek, teológusok, irodalmárok adták itt közösbe a tudásukat és kutatásaikat, és a figyelem változó mértékben ugyan, de különféle felekezetekre kiterjedt, és rápillantott a keleti és nyugati kereszténység határmezsgyéjén található régió sajátos viszonyaira. Nekem mindig igen tanulságos arra figyelni, ahogyan az „idegen" lát minket, és érdekel, hogy az inkább elméleti, mint történeti beállítottságú kutatók hogyan szólnak hozzá a mi témáinkhoz: e konferencia mindkét irányra szolgált tanulságos példákkal. A saját szakterületemen (idősávomban, hogy úgy mondjam) tevékenykedő történész és irodalmár kollégáktól pedig sokat tanultam, számos további ösztönzést kaptam.

Bár a konferenciafelhívás témajavaslatai között akadt olyan, amely végül nem inspirált előadást, e hiányért kárpótolt a jó színvonal és a jó hangulat - amely mind az előadások és viták, mind a kísérőprogramok légkörét jellemezte. Remélem, rendezvényünknek sikerült hozzájárulnia ahhoz, hogy a 15-19. századról, annak vallásosságával összefüggésben, új, a korábbiaknál tágasabb és elfogulatlanabb szempontrendszer mentén tudjunk gondolkodni.

 

Hiányzik a tervszerű teológiai párbeszéd

Dénes Gabriella: A Refo500 projekt indításakor az ersekseg.ro oldal beszámolója szerint ezt vetetted föl: „Erdély a 16. század óta a »tolerancia földje« mítoszában él, de ennek ellenére párhuzamosan élnek egymás mellett a felekezetek. A cél az ökumenizmus, a párbeszéd kell legyen. Ne az emlékezés legyen a fő, ne a szakadásra emlékezzünk, hanem teológiai párbeszédet folytassunk." Szerinted megvalósult/megvalósul-e az eljövendő programpontokban a párbeszéd, vagy továbbra is elbeszélünk egymás mellett, a „magunk igazát" védve? Akadályozza-e valami, hogy meghallgassuk és meg is halljuk egymást?

Zamfir Korinna: A Refo500 lehetőség (volt) az együttműködésre, akárcsak korábban a Healing of Memories projekt. A konferenciák lehetőséget adtak bizonyos szinten a múlt közös feldolgozására. A Váltások és (disz)kontinuitások, hagyományok és újítások a reformáció 500 éves történetében konferencia a „hosz-szú reformáció" fogalomra épített, amely figyelembe veszi azokat a 17-18. századi mélyreható társadalmi, vallási, kulturális változásokat, amelyek kihatottak a felekezetek együttélésére, és elindítottak egy bonyolult kölcsönhatást. A reformáció nem egy pontszerű esemény, amely radikális szakadáshoz vezetett, hanem egy hosszú folyamat, amelynek során a felekezetek a hitviták és az elhatárolódás ellenére hatással voltak egymásra, egymás írásait használták, egymástól kölcsönöztek, és kialakult egy évszádokon át tartó interakció.

Az elmúlt két év azonban nem járult hozzá a teológiai párbeszédhez. Nem indult el az a folyamat, amely Németországban már sok évtizede zajlik, s amely lehetővé tette a reformáció korabeli hitviták, vitás teológiai kérdések közös elemzését. Németországban, illetve a világegyházban katolikus és evangélikus teológusok számos közös dokumentumban mélyrehatóan vizsgálták a megigazulástant, a szentségeket, az eukarisztiát, az egyházi szolgálatot (1978, 1981, 1986, 1999), és a reformáció 500. évfordulója alkalmából közösen dolgozták fel a reformáció tanulságait (A szembenállástól a közösségig. Evangélikus-római katolikus közös megemlékezés a reformációról 2017-ben). Ezzel szemben nálunk semmi nem történt ez irányban. A teológiai párbeszéd nem létezik, sőt annak nemzetközi eredményeit sem ismerjük. Az egyik oldal a reformációban csak az igaz egyháztól való elszakadást látja, a másik oldalon bizonyos triumfalizmus és a reformáció kritikátlan magasztalása látható. Legfennebb a lövészárok-ökume-nizmust vagy a protokollökumenizmust gyakoroljuk továbbra is, de a más felekezetűekkel szembeni ellenszenv sokakban mélyen bele van gyökerezve.

D. G.: Nem ritkán találkozom olyan véleménnyel saját egyházunkban, hogy „térjenek vissza" mindazok, akik keresztények, de nem katolikusok. Van arra reális esély, hogy ez a mentalitás megváltozzék, s felfedezzük az értékeket, illetve a hiányosságokat (amelyekre Luther Márton, Kálvin János és mások rámutattak) orvosoljuk?

Z. K.: A II. vatikáni zsinaton az egyház feladta a rekatolizáció gondolatát, és őszintén elismerte a párbeszédre alapozó ökumenizmust, amely csak egymás értékeinek tiszteletben tartása mellett valósulhat meg. Ehhez nélkülözhetetlen lenne a teológiai párbeszéd, illetve az ökumenikus teológia oktatása a teológia karokon, a papok, a lelkészek ökumenikus képzése. Mert a mentalitásokat nagymértékben ma is ők alakítják. Amíg papok, lelkészek csak apologetikusan közelítenek a reformáció által felvetett kérdésekhez, amíg nem ismerik a teológiai párbeszéd reális eredményeit és ellenszenvet táplálnak a más felekezetűek iránt, nem látok esélyt a szemléletváltásra. Azt hiszem, a teológiai oktatással kellene kezdeni.

A közelmúltban a kiváló katolikus teológus, református körökben is a legjobb Kálvin-szakértőként tisztelt Gánóczy Sándor tartott előadást és szemináriumot a váradi Posticumban katolikus és protestáns tanárok és teológiai hallgatók számára Kálvinról, a pápasággal kapcsolatos álláspontjáról, illetve a szépről vallott nézeteiről. Nagyon sajnálom, hogy olyan kevesen vettünk részt. Mert Gánóczy (és az általa felidézett evangélikus Wolfhart Pannenberg) módszere, megközelítése kiváló példa arra, hogyan kellene teológiát művelni, hogyan lehetne egy mélységesen ökumenikus teológiát művelni közösen. Együtt érthettük meg Kálvin kijelentéseinek hátterét, igazi szándékát, új fényben láttuk a vitás kérdéseket. Így kellene közösen olvasni a forrásokat, és közösen reflektálni a vitatott kérdések fölött. Ha ezt tennénk, felismerhetnénk, hogy nem vagyunk annyira távol egymástól, mint ahogyan gondoljuk.

D. G.: Véleményed szerint tudunk-e élni azokkal az értékekkel, pontosabban: fel tudjuk-e mérni azokat az értékeket, amelyeket - sarkosan fogalmazok! -a reformáció „provokált ki" a katolikus egyházból?

Z. K.: Kétségtelen, hogy vannak olyan értékek, amelyeket a reformáció hatására fedeztünk fel újra: a Szentírás jelentősége a teológiában, a liturgiában és a személyes lelki életben, a népnyelv szerepe a liturgiában az elmélyült személyes bekapcsolódás és a közösségteremtés eszközeként, a papság és a péteri tiszt szolgálatjellege, az igehirdetés jelentősége, a megkereszteltek egyetemes papsága, a világiak szerepe az egyházban. Már ennek felismerése is fontos (lenne)! A zsinat sok mindent tudatosított, megvalósított, illetve korrigált abból, amit a reformátorok joggal vetettek fel a 16. században. Ha az egyház akkor ilyen lett volna, mint ma, a (szakadással járó) reformációra nem került volna sor. Jó lenne a szakadás fájlalásán túl belátni, hogy a reformáció hozzájárult a katolikus egyház megújításához.

D. G.: Ha projektkoordinátorként mérlegre teszed a Refo500 erdélyi programjait, mi az, ami pozitívum számodra és mi az, ami hiányérzettel tölt el?

Z. K.: Az együttműködés mindenképpen hasznos volt. De sajnálom, hogy mindkét oldalon kevés az önkritika, és teljesen hiányzik a tervszerű teológiai párbeszéd.

 

Keresés a Katholikos oldalain