Kedves Olvasó
Az irodalom, a művészetek olyan kérdéseket fogalmaznak
meg, amelyek a társadalomban jelen vannak,
az embereket foglalkoztatják. A művész érzékeny
ember, sokszor olyasmit is megmutat, ami
„ott van a levegőben”, de a kortársak még nem
tudják pontosan, mi is az. Az író nemegyszer dokumentumokat
forgat, felkészül egy-egy mű megírására,
érzékenysége mellett a dolgok, jelenségek
mélyére is ás. Előfordul, hogy amit a tapasztalatai
alapján megfogalmaz, első olvasásra meglepi,
megbotránkoztatja a közembert. Nem hiába tartja a
szólás: mondd meg az igazat, és betörik a fejed.
Nem egy művész kapott nagyon kemény kritikát,
egész kórus alakult a felháborodottakból, aztán
eltelt pár évtized, és amiről írt, amit megmutatott,
az immár a szélesebb közönség számára is nyilvánvaló
lett.
A művészt, akit életében sárral dobáltak,
halála után zseninek kiáltották ki.
A művészet szerepe a gyönyörködtetés mellett az
is, hogy gondolkodásra serkentsen, felrázzon, változásra
sarkalljon. Ebben a lapszámban egy
mélyen érző, kora zavaros érzelmeit, az örök
ember Isten- és emberkeresését is kifejező drámaírót,
Henrik Ibsent igyekszünk bemutatni. Annál is
inkább, mert Ibsen 1849. október 6-ai keltezéssel
Magyarországhoz címen tisztelgő verset írt:
Magyarország felől fakón nem dörög a harc zaja
már! / A csatatérről sóhajok és haldoklók jajszava
száll, / hozza az éji csöndön át a hírt, a búskomort,
a gyért, / hogy nincsen többé a magyar,
utolsó harca véget ért. […] // De a rabság éje múltán
hajnalpír fut égre újból, / s szabadságért holt
hőseid fölkelnek halottaikból, / csatlakoznak azokhoz,
kik a Visztula mentén vesztek, / s azokhoz, kik
vérpadokon német földön elvéreztek. // S midőn a
trónok ellen fölkel a fiak haragja / őszi orkánként,
s leomlik a zsarnokság ősalapja – / büszke harci
jelszavakért, magyar, neved dörgi akkor / hőseidnek
tisztelegve a győzelmes ifjú hadsor!
Bodó Márta
