Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Cselényi István Gábor
a HÁZASSÁG ÉS A PAPI REND
A GÖRÖG SZERTARTÁSBAN

 

Marriage and Clergy in the Eastern Rite

Among the sacraments the Eastern Rite sees three pairs: the baptism and confirmation are signs of initiation, the confession and the unction of sicks represent the power of therapy, the marriage and the priestly ordination are sacraments of forwarding life. The eucharist is the centre of this all. Accordingly the ceremony of the wedding and the priestly ordination are very similar, cf. the beginning benediction, troparion of martyrs, epicleti prayer. Marriage gives forward the natural life, clergy gives forward the supernatural life. In the Eastern Rite these two can be connected (cf. married priests). That can also guarantee for the clergymen supply. Keywords: sacraments, initiation, marriage, priest, diacon, presbyter, bishop, wedding, priest ordination, mission, clergymen supply.

 

A szerző a római Pápai Szent Tamás Akadémia levelező tagja, ny. esztergomi görögkatolikus paróchus, egyetemi tanár, több filozófiai, teológiai mű szerzője.

Az üdvtörténet új hajtása

Kelet nem az arisztotelészi-szenttamási hülemorphizmus (anyag-forma elmélet) keretében gondolkodik. A formai elemeknek itt epifánikus, lényegfeltáró szerepe van. Különösen érvényes ez, ha a házasság és az egyházi rend szentségének feladásmódjára alkalmazzuk. Azért szólok egyszerre erről a kettőről, mert - mint látni fogjuk - ez a két szentség az élet továbbadásának eszköze, csakhogy egyik a természetes, másik a természetfölötti élet síkján.1

A görög szertartású esküvőnek többféle „megfejtése" is lehet, de legjelentősebb az üdvtörténeti megközelítés, amit átszőnek előképek és utalások. - „Föld porából teremtetted az embert" - mondja az esketés egyik papi imádsága. Az ortodox egyházban az eljegyzés és a koszorúzás két önálló szertartást jelent. A görögkatolikus gyakorlatban a templom előcsarnokában történik a szándék kinyilvánítása, a továbbiak a templomban zajlanak. Isten előbb Ábrahám családját, majd a pusztában vándorló Izrael népét választotta ki. Ennek vetülete a jegyespár és a násznép bevonulása. Az ifjú pár örökli azt az áldást, melyet valamikor az ősatyák kaptak az élet továbbadására és a hitben való kitartásra (vö. Róm 4,3). A bevonulás alatt az ószövetségi hívő boldogságeszméjét foglalja össze a szertartás a 127. zsoltár eléneklésével.

Ezután kezdődik az esküvő templomi része. A jegyesek az ambonon, az áldozás helyén állnak. Felhangzik azt eucharisztikus liturgiából ismert kezdő áldás és a békességi ektémia, majd két hosszú imádság, mely Ádámtól és Ábrahámtól kezdve egészen Szűz Máriáig az üdvtörténeti előzményeket szavakkal is felidézi. Amint Isten szövetséget kötött az ősatyákkal, majd Krisztusban az egész emberiséggel, úgy köt szövetséget az ifjú pár eljegyzés formájában Istennel is: „Ki a pogány nemzetek közül előre eljegyezted az anyaszentegyházat, a tiszta szüzet, áldd meg ezt az eljegyzést is" - mondja a pap a jegygyűrűk megáldása közben, majd jobb kezük gyűrűs ujjára húzza a hűség gyűrűjét. Hazai gyakorlatunkban ezután az eskütétel következik: „Amit Isten egybekötött, ember el ne válassza!" A keleti egyház felfogása szerint nem annyira a házasfelek „szolgáltatják ki" egymásnak a házasság szentségét (mint a nyugati rítusban), hanem az egyház papjának áldása.

Hűség, szeretet, megbecsülés, felbonthatatlanság, ezek azok az erények, melyekre a házasulók ígéretet tesznek, és ezzel vállalkoznak az evangéliumi házasságeszmény megvalósítására, mely egész életre szóló hűséget és áldozatvállalást jelent (vö. Mt 19,1-9). A mérce nagyon magas: „Férfiak, szeressétek feleségeteket, mint Krisztus is szerette anyaszentegyházát és önmagát adta érte" (Ef 5,25). A koszorúk levétele előtt felhangzik a mártírok (értsd: a tanúságtevők) tropárja: „Dicsőült szent vértanúk, kik jól harcoltatok és elnyertétek az égi koronát, könyörögjetek az Úrhoz, hogy üdvözítse a mi lelkünket". A koszorúzásnak kettős jelentősége van: a vértanúk koronája a dicsőség koronája is. A koszorúk (koronák) feltétele után a prokimen (zsoltárvers), majd az igeliturgia következik, apostoli (Efezusi levél) és evangéliumi szakasszal (Kánai menyegző). - Az ortodox gyakorlat szerint itt következett régebben az áldozás. A görögkatolikus szokás az, hogy a koronázás után a menyasszonyavatás következik. A menyasszony külön áldást kap, hogy tudatosuljon benne anyai hivatása, mely nemcsak teher, de egyúttal áldás is lesz. Végül, amint az egyház liturgiájával „visszaküldi" híveit a világba, úgy adja vissza az új házasokat a napi életnek. Az üdvtörténet most már bennük is, mint az egyház új sejtjében tovább fog bontakozni.

Az apostolok útján

A görög szertartású papszentelés Krisztus nyilvános működéséhez vezet el minket. Krisztus megtérésre való felszólításával kezdte apostoli munkáját, most a szente I endők erre utalva háromszor meghajolnak. Alapöltözékükön csupán az aszkézist kifejező övvel lépnek a küldő szentélybe, a királyi ajtó elé. Az áldozópapi rendbe lépés „küszöbén" is érvényesül a pünkösdi mozzanat: „a Szentlélek szálljon rájuk - kéri a szentelő püspök -, és a Magasságbeli ereje árnyékozza be őket!" A szentelendők belépnek a belső szentélybe, a püspök így köszönti őket: „Krisztus köztünk van és lesz!" Háromszor körüljárják az oltárt, mint ahogy Jézus is „bejárt minden várost és falut" (Mt 9,35) tanítványaival. A körmenet alatt már az esküvőről ismert vértanúk tropárja hangzik fel: A preszbitereknek tanúságtevőknek kell lenniük, ahogy Krisztus oly sokszor kérte tanítványaitól. Ezután hazai gyakorlatunkban a szentelendők hűségfogalmat tesznek megyéspüspöküknek és ünnepélyesen elmondják a hitvallást.

A szentelés központi része, a papi hatalom átadásának „formai eleme" a kézrátétel, amely az apostolok kora óta él (vö. 1Tim 4,14, 2Tim 1,6). A szentelendő az oltár előtt letérdel, mindkét kezét az oltárra helyezi, a fejét is odahajtja, és a püspök elmondja a szentelő szavakat: „Az Isteni kegyelem, mely az erőtleneket erősekké, a gyarlókat tökéletessé teszi, N. istenfélő szerpapot most áldozópappá szenteli. Imádkozzunk azért érette, hogy szálljon reá a Szentlélek. Mondjuk mindnyájan: Uram, irgalmazz!"

Majd megemlékezés következik arról, hogy a preszbiterek „az igazság igéjének hirdetői". A püspökszentelésen az apostolkollégiumot megjelenítő három püspök adja tovább a papi rend teljességét, miközben a főcelebráns mondja: „Ki hírneves Pál apostolod útján törvényként rendelted nekünk (vö. 1 Kor 12,28), hogy csoportok és fokozatok legyenek szent oltárodnál. erősítsd ezt a megválasztott méltatlan szolgádat az én bűnös kezem feltevése nyomán, Szentlelked beleköltözésével, erejével és kegyelmével."

Az újszenteltek széttárt karokkal a földre borulnak. A közösség békességi ekténiát végez, majd a szentelő püspök imádságba szövi küldetésük összetevőit. - A papi rend ruháit adják át most és az áldozat bemutatásához szükséges kellékeket. A liturgiába, Krisztus halálának és feltámadásának hirdetésébe és a Szentlélek kiáradásába minden újszentelt most a maga fokozata szerint (diakónus, áldozópap vagy püspök) kapcsolódik be, hogy szavai, tettei, hatalma és példája által az üdvtörténet tovább bontakoztassa: a diakónus már áldoztat, a pap már részt vesz az átváltoztatásban, a püspök már a tanítóhivatalt képviseli (amiben persze az is benne van, hogy egy liturgián belül nem vehető fel a papi rend hármas fokozata, hiszen a diákonust áldozás előtt, a papot a Hitvallás előtt, a püspököt a hitjelöltek liturgiájában, Szent Isten, Szent Erős himnusza előtt szentelik föl).

A Lélek fölkentjei

Mint a többi szentségek, úgy a papi rend és a házasság esetében is új összefüggések tárulnak fel. Mindenekelőtt a bérmálás és a papi rend között. Szükséges, „hogy a Szentlélek átváltoztassa Krisztus testének tagjává, valóban »papot« formáljon belőle, vagyis olyan embert, aki részesedik Krisztus művében, papságában".2 A bérmálás és a papi rend kapcsolatát igazolja az is, hogy az ősegyházban a bérmálásnak is része volt a kézrátétel (vö. ApCsel 8,4-25, 19,1-7). Minden megkeresztelt, megbérmált annak a „papi és királyi közösségnek" tagja, melyről Péter beszélt (1Pét 2,9). A királyi papság minden papi szolgálat alapja, a papi rend ennek a minden keresztényre érvényes küldetésnek sajátossá tétele, a személyes pünkösdnek (bérmálás) tovább sugárzása.

Van ilyen pneumatikus (Szentlélekre mutató) eleme a házasság szentségének is. Ezért idézi a keleti szertartás a koronát viselő ifjú párnak a megtestesülés titkát, „Izajás, örvendj, Szűz fogant méhében és Fiat szült: Emmanuelt, Istent és embert". A királlyá, királynővé való koronázás a keleti egyház szemléletében az embernek arra az eredendő méltóságára utal, hogy a Teremtő „férfinek és nőnek teremtette" (Ter 1,27). A házaspár azzal éli meg istenképmási mivoltát, hogy személyek élő közösségévé válik: „ketten lesznek egy testté", egyetlen szeretetközösséggé a Szentháromság mására, amint a pap kéri imájában: „az Atya, a Fiú és a Szentlélek, a legszentebb egyvalóságú és elevenítő Háromság egy istenségben és királyságban áldjon meg titeket". Ez a pünkösdi elem utal a házasság és a papi rend konvergenciájára is.

A szeretet kötelékei között

A papi rendet, éppúgy, mint eredetileg a házasság szentségét is, ünnepélyes eucharisztus liturgia keretében szolgáltatjuk ki. A papi rend fokozatainak gyakorlása egybefonódik az eucharisztiával, Krisztus halála, feltámadása hirdetésével, megélésével, melyben az egyház ismételten megújítja Krisztus „szolgálati és vérontás nélküli áldozatát". Az eucharisztiából forrásozik a pap lélekújító munkája. A kérdés másik része: az ősegyházban a házasság szentségét is a liturgia keretében szolgáltatták ki. Az ortodoxnál az áldozás nyoma ma is megvan az esküvőn, a görögkatolikus hagyományban pedig az esküvő az egyetlen szert artás, ami ugyanazzal a kezdőáldással indul, mint maga az eucharisztikus liturgia: „Áldott az Atya és Fiú és Szentlélek országa". A keresztény házasok az ország örömhírét élik majd meg egymás között és gyerekeik felé, s mint az egyház tagjai vesznek részt az eucharisztikus lakomán. Ha tehát az eucharisztia Szent Ágoston kifejezésével a „szeretet köteléke", ugyanezt a szeretetköteléket fedezhetjük fel mind a papi rendben nyert, mind a házasság szentségében kapott elkötelezettségben.

Az élet továbbadása

A bérmálás és az eucharisztia titkával való egybevetésből kiviláglik, hogy belső kapcsolat van a házasság és a papi rend szentsége között is. Mutatja ezt a szentelés és az esketés közti hasonlóság a görög rítusban, ahol mindkettőben szerepel a fogadalomtétel, van anamnézis, pünkösdi elem, a szertartás áldozásban végződik és mindkettőben a tanúságtevők tropárját éneklik. Így egészen egyértelmű: mind a papság, mind a házas állapot a Krisztusról való tanúskodás szentsége.

Mindemellett a keleti egyház a házasságot és a papi rendet együttesen úgy tekinti, mint az élet továbbadásának szentségeit. A papszentelésben a Krisztust megjelenítő férfi az egyházzal mint az Úr jegyesével kel egybe, hogy Szent Pállal szólva, az evangélium által életet fakasszon (vö. 1Kor 4,15). A házasság tanúságtevő életformáját férj és feleség a család biológiaiszellemi közösségén belül, a diakónusok, papok, püspökök az egyházközség, illetőleg az egyházmegye lelki-közösségikegyelmi egységében élik meg. Éppen mert a házasságot (az „általános papság" keretén belül) „papi" szolgálatnak, a papságot pedig „szent házasságnak", az „egyházzal kötött frigynek" (Schmemann) tekinti a keleti egyház, nem lát ellentmondást a nős papságban, tehát abban, hogy házas embereket szenteljenek diakónussá, majd adott esetben pappá. A feltétel csupán az, hogy erkölcsileg feddhetetlen, buzgó hívő legyen és bizonyítsa az elöljáróságra való alkalmasságát, aki ugyanis „házában nem jó gazda, hogyan is tudná gondját viselni Isten egyházának" (1Tim 3,5).

A keleti egyház szerint a pap családja a pap lelkipásztorinevelői munkájának része és próbaköve, ahol kipróbálhatja lelki módszereit, és egyben az a lelki bázis, ahonnan mindig erőt meríthet. Családja révén a görög pap mintegy beletestesül az őt környező világba, osztozik hívei gondjaiban, bajaiban. Így talán emberközelibb módon tud szólni a jórészt szintén családban élőkhöz, egyszerre lesz atyja gyermekeinek és egyházközsége tagjainak. A görög liturgia tudatában van a házasság mártírium voltának, tehát áldozatjellegének. Az evangélium azonban nem a terhek lerázására, hanem keresztként való vállalására szólít. Aki tehát a házasságot igazi keresztény lelkülettel éli meg, azt ez a szentség nem távolítja el Krisztustól, hanem éppen közelebb viszi hozzá, és így megsokszorozhatja erőit a „nagyobb családért" való munkálkodásban.

Keleten is ismert a papi rend és a nőtlenség összefonódása, az „Isten országáért vállalt szüzesség". A hagyomány szerinti megoldás az volt a keleti egyházban, hogy a papság tagjai vagy házas emberek voltak, vagy szerzetesek, akik fogadalommal is megerősítették nőtlen állapotukat: „A házasság és a szerzetesi élet két különböző és egymást kiegészítő módja annak, hogyan lehet közösségben lenni Isten szeretetével."3

Az egyházi rend legmagasabb fokát, a püspöki ordót a keleti egyház is nőtlenséghez köti. Itt már a keleti egyház is eltér a páli hagyománytól: „A püspöknek egyszer nősültnek kell lennie" (vö. 1 Tim 3,2). Tudjuk azonban, hogy a hierarchia fokozatai ekkor még nem határolódtak el annyira, tehát amit az apostol a püspökökről (episzkoposzokról) mond, sok tekintetben később inkább a preszbiterekre vonatkozott. A püspöknek egy-egy egyházmegyére kiterjedő atyai gondjai miatt a keleti egyház is kötelezőnek érzi a nőtlenséget, hogy minden adottságával azt keresse, „ami az Úré".

A papi rend és a házasság szentségének „keleti megközelítése" megerősített vallomás Istennek mindannyiunkra kiáradt szeretetéről. Az élet azt mutatja, ez a „kettős papság" kedvezőbben oldja meg a papi utánpótlás és a hivatásgondozás kérdését is.

 

Jegyzetek

1 Kelet szoros egységben látja a keresztséget és a bérmálást mint iniciációs, egyházba bevezető szentségeket, a bűnbánajjarjásj és a betegek kenetét mint gyógyító jeleket, valamint a házasságát és a papi rendet. E három „pár" hatását pedig az eucharisztia fogja egybe.

Krisztus közöttünk, Bp. 1984, 301.

Krisztus közöttünk, 315.

 

Keresés a Katholikos oldalain