Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Jakab Gábor

PAPI HIVATÁSOK ÉS UTÁNPÓTLÁS KÉRDÉSE A GYULAFEHÉRVÁRI FŐEGYHÁZMEGYÉBEN

 

A szerző katolikus pap, pápai káplán, lapunk korábbi főszerkesztője.

Először szóban, telefonon Potyó Ferenc általános helynöktől, majd írásban Jakubinyi érsek úrtól kaptam a megtisztelő felkérést, hogy a papi szenátus 2016. október 4-i őszi ülésén tartsak egy úgymond vitaindító előadást papi hivatások és az utánpótlás kérdése főegy-házmegyénkben címmel. Húsz percet szántak számomra előadási időkeretnek, de én kétannyit kértem.

Maga a felkérés nagyon meglepett, mert (bevallom őszintén) egyházi szóhasználat szerint én nem tartozom az úgynevezett feddhetetlen papok közé. A sürgető apropót minden bizonnyal a Papnevelő Intézet rektorának, Korom Imrének a mellbevágó nyári bejelentése adta, amit elektronikus levélben a papi listán így fogalmazott meg: Kedves Paptestvérek! Soha nem szerettem volna megírni nektek ezt a levelet! Ma reggel [július 12.] beszéltem a titkárnővel és megkérdeztem, hogy jelentkezett-e be valaki a teológiai felvételire. Nálam nem! Ez volt a rövid válasz. És, kedves paptestvérek, nálam sem! Szatmárról, Temesvárról, Váradról, a ferencesektől jeleztek és jelentkeznek, de a mi ezeréves egyházmegyénkből még senki... A papképzés nemcsak a gyulafehérvári érsek és a teológiai tanárok dolga és szívügye kellene legyen, hanem mindannyiunké.

A levél szónokinak tűnő, de lelkiismereteket vizsgáztató kérdésekkel folytatódik, majd pedig egy SOS-szerű vészjelzéssel így záródik: Kérlek és könyörgök nektek.

Elsőként reagáltam a levélre: Az egészben az a szomorú, hogy amit leírtál, kőkemény valóság. A papi hivatások „pohara" az erdélyi főegyházmegyében e pillanatban tehát - üres. Ha optimista volnék, mondhatnám talán még, hogy félig tele, vagy ha pesszimista: félig üres. Sajnos realistának kell lennem és azt mondanom: teljesen üres!. - No, most légy okos, Domokos! - folytattam levelemet. Honnan és kitől vársz távlatilag valamilyen megoldást?! Személy szerint sohase mertem volna arra gondolni, hogy Nyugathoz viszonyítva fáziseltolódással ugyan, de ez a helyzet nálunk valaha is bekövetkezik. 1955-ben 53-an jelentkeztünk a teológia első évfolyamára. Persze, hol van már a tavalyi hó! Ilyen helyzetben a közel- és távoljövőben lesz amin morfondírozni.

A lehető legnyíltabban, falazás és alakoskodás nélkül, megfelelő komolysággal és felelősségtudattal „morfondírozzunk" a bizony nem kis gondot jelentő problémán! Tizenöt évvel ezelőtt, 2001-ben, papságom negyvenedik esztendejében egy színes meghívóval jubileumi ünnepségre hívtam pap barátaimat és a három kis közösségben általam pásztorolt híveket. A fényképes meghívónak ez volt a mottója: Múltamat irgalmadba, jelenemet szeretetedbe, jövőmet türelmedbe ajánlom, Istenem. Ez állt még a meghívóban: 40 éve vagyok „fölszentelt", de változatlanul „gyarló" szolgája Istennek. Ezért ha a tovatűnt négy évtized alatt bűneimmel, hűtlenségeimmel bárkit is megboránkoztattam, megbántottam vagy emberi önérzetében, méltóságában megsértettem, őszintén elnézést és bocsánatot kérek. A hátlapon kifejezetten papi hivatásokért végzendő személyes imámat fogalmaztam meg: Jézus Krisztus, jó pásztor, te hajdan meghívtad az apostolokat és emberek halászaivá tetted őket. Hívjál ma is szolgálatodra egészséges, nemes eszmékért és eszményekért lelkesedni tudó fiatal embereket, de mert már a mi tájainkon is egyre kevesebben veszik a „vakmerő" bátorságot, hogy el is kötelezzék magukat neked, idejében világosítsd meg elméjüket a papi hivatás mibenlétének a helyes megértésére, hogy ne kelljen csalódniok évek-évtizedek teltével. Fiatalságuknál fogva ugyanis sok esetben nem tudják még - a Papnevelő Intézetbe való belépéskor -, hogy „hová mennek be", fölszentelésük után viszont már azt nem, hogy „hová jönnek ki". És aztán, Örök Főpap, az sem mindegy, hogy e két időpont között „ott bent" az intézetben, bennük és körülöttük mi történik, kik tanítják és hogyan nevelik őket. Nélkülözhetetlenül szükséges ezért számukra a te megtartó kegyelmed, hogy segítségeddel papi méltóságuk elnyerése után is elsősorban emberek, a rájuk bízottak iránt megértő és mélyen együttérző „lelkipásztorok" lehessenek, s rátalálhassanak minden helyzetben megszabadító és útmutató igazságod fényére, égből földre hozott, mindenki felé őszintén kitárulkozó és mindenkit befogadó evangéliumi szereteted melegére. E mindenképpen kemény áldozatvállalást jelentő szolgáló szeretet gyakorlására és továbbadására egyedül általad lehetnek képesek, aki mindig úgy „élsz és uralkodol", hogy egyidejűleg - a tévelygéseink ellenére is -határtalanul szeretsz minket és minden embert. Ámen.

Tizenöt év elteltével is úgy látom, hogy az általam megfogalmazott ima értelmében három életfázisban vizsgálandó a papi hivatás kérdése, mely lényegét tekintve egyrészt mélységes titok, másrészt egyfajta Don Quijote-kaland. A három életfázis: a teológia előtt, a teológia alatt, a teológia után.

Mielőtt elkezdenénk ezen időszakok egyenkénti kifejtését, tisztázzuk a hivatás fogalmát. A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint a hivatás valamely foglalkozás, pálya iránti hajlam, elhivatottság, életcél, feladat. Valójában azonban sokkal több mindezeknél - mert kiválasztottság. Charles de Faucauld-t, a katonából lett remetét idézem: a hivatást nem mi választjuk, hanem Isten, mi csak felismerjük és elfogadjuk. Ennek a helytálló megállapításnak bibliai alapja van, hiszen Jézus maga mondta: Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket (Jn 15,16). Ez a kiválasztás a legkülönfélébb módon történhet, de nem a ma divatos, állásinterjúk megszervezésével, mert akkor bizony sokan alkalmatlannak bizonyulnánk. Papi hivatásokért végzett imánknak ezért igazából így kellene kezdődnie: Uram, válassz közülünk papokat!

Egy szürke példaként hadd mondjam el saját hivatásom rövid történetét, mely a szokványostól eltérően kis kanyarok közbejöttével alakult. Gyermekkoromban, mint számos paptársam, én is rengeteget ministráltam, sőt, a család és a szomszédok „szórakoztatására" a nagy családi szentkép előtt gyakran misét is „celebráltam". Aztán az elemi osztályok elvégzése után Farkaslakáról bekerültem a székelyudvarhelyi, akkor Elméleti Vegyes Líceumnak nevezett gimnáziumba, ahol a lányok iránt felfedezésszámba menő különös érzelmeim támadtak, szerelmes lettem. Ennek következtében a minist-ránskorban elképzelt papkép lassan felszálló ködként szertefoszlott. Pluszban meg ideológiailag a darwinizmus akkor előadott eszméi is megzavartak. Plébánosom és édesanyám persze azt hitték, hogy érettségi után is (1954-ben érettségiztem) él bennem a pappá levés gyerekkori gondolata, s ezért Áron püspök 1955-ben történt börtönből való szabadulásakor előadták azon közös óhajukat, hogy jó lenne, ha elmennék teológiára.

A meggyőzés érdekében Tóth Tihamér-könyvekkel is elláttak. Pedig akkor én éppen egy frissiben a falunkba helyezett kis tanítónőbe voltam szerelmes. Akkora erkölcsi tekintély volt viszont számomra plébánosom (néhai Kovács Antal, egyébként Márton Áron püspök évfolyamtársa) és édesanyám, hogy óhajuknak engedelmeskedve elmentem Fehérvárra. Segesvárig édesanyám kísért el - a székely gyorssal.

Egyáltalán nem éreztem jól magam a számomra vadidegen környezetben, úgyhogy esténként, villanyoltás után a paplan alatt nem egyszer elsírtam magam. Igazából nem tudtam ugyanis, hová jöttem „be". Így tartott ez a kínos állapot egészen az első karácsonyig, amikor a kispapok ünnepi műsora annyira megérintett, hogy határozottan kimondtam magamban és magamnak, hogy eddig nem a saját akaratomból, de mostantól fogva saját döntésem alapján vagyok a teológia hallgatója. Ez persze nem jelentette azt, hogy ne lettek volna később is kétségeim. Harmadéves koromban el akartam jönni, de az Áron püspökkel való szokásos év eleji négyszemközti élményszerű beszélgetésnek köszönhetően (azt kérdezte tőlem mély empátiával: mondd, Gábor, mi fáj!) végül maradtam, pap lett belőlem, s immár 55 éve szolgálok gyarló szolgaként, de jó munkakedvvel az Úrnak. (Nem mellékesen édesanyám imájának köszönhetem a végig megtartó isteni kegyelmet, aki álma valóra válásáért hálából a keddi napot élete végéig, 91 éves koráig megböjtölte.) A későbbi évek-évtizedek során is tapasztalnom kellett a zsoltáros megállapításának az igazát: mély titok az ember, örvénylő titok a szíve (Zsolt 63,7), de azt is, amit Pál apostol fogalmazott meg a korintusiakhoz írt első levelében: Hűséges az Isten: ő hívott meg fiának, Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak közösségébe" (1 Kor 1,9). Meg hát még azt is, amit egészen megrendítő vallomásában Jeremiás próféta vetett papírra: Rászedtél, Uram! (Jer 20,7).

Lássuk az említett három fázist egyenként.

A teológia előtt

Nem kell bizonygatnom, hogy harminc-negyven, sőt idestova ötven éve morális szempontból gyökeresen megváltozott a világ körülöttünk. Dátum szerint az 1968-as párizsi meg nyugat-európai tabukat döntő diáklázadások óta. Nálunk, Kelet-Európában persze kis fáziseltolódással, de annál masszívabban az 1989-es fordulat óta. Valóságos szexuális forradalom söpört és söpör azóta is végig a kontinenseken, teljesen figyelmen kívül hagyva az Isten megszabta erkölcsi törvényeket. Nagyon szomorú, hogy kikerülhetetlenül ebben a teljesen abroncsok nélküli szabados világban kell felnőniük az egymást követő nemzedékeknek, aminek következtében a romlás mételye fertőzi meg már a legkisebbeket, az ártatlan gyermekeket, s úgy, ahogy növekednek, a fiatalokat, akik - és ez köztudott - tizenhárom-tizennégy-tizenöt évesen már szexuális életet élnek, teljesen beleragadva (Ferenc pápa szavaival élve) a „kanapé kényelmének" a bénultságába. Ma az anyaországban, kérem, az állami iskolákban védőgumit árusító automatákat működtetnek, mégpedig a szülők és pedagógusok óhajára. Szerintem érthető, ha ilyen világban nem vonzó a testi élvezetekről lemondást kérő, önmegtartóztatást kívánó, nőtlen papi pálya. Ugyanakkor továbbra is vonzó (az ugyancsak hivatást igénylő) orvosi vagy színészi pálya. Köszönhető ez a helyzet mindenekelőtt az internet kártékony hatásának, a televíziós csatornák éjjel-nappal sugárzott pornó jellegű adásainak. Mi tagadás, ebből a közegből jönnek megsebezve azon kevesek is, akik egyéni megfontolás és személyes döntés után a Papnevelő Intézetbe jelentkeznek.

A papi hivatások termőtalaja az ifjúság, mégpedig az adott ifjúság. Ha megsebzett, lelkileg és érzelmileg sérült az ifjúság, akkor valamilyen mértékben már eleve sérült a belőle kitermelődő papság is.

Mi a teendő? Én biztosan nem tudom. A 2000. évi főegyházmegyei zsinaton született ugyan ez ügyben is egy dokumentum, amelyet azonban így értékelt az egyik megkérdezett paptársam: „Mondtunk akkor magunknak valamit, hogy ne csináljunk semmit". Vagyis: a teendők tekintetében nagy késésben vagyunk!

Az „átkosban" Ceau§escu mondogatta gyakran: trebuie sá facem totul, „mindent" meg kell tenni! Az igazság az, hogy semmilyen téren nem lehet „mindent" megtenni, de az „amit kell" és az „amit lehet" határai között hozzáértő pedagógiával, nagyfokú türelemmel, nyíltsággal, őszinte kommunikációval lehet az adott termőtalajt javítani, lehet sebeket gyógyítani, ami persze jóval hosszabban tartó folyamat ma, mint volt korábban. Istennek legyen külön hála azért, hogy ezt a gyógyító munkát főegyházmegyénkben aránylag idejében elkezdi és végzi is egyedül a Kántoriskola, amiért én ezt az intézményt tartom ma az utánpótlás legbiztosabb bázisának! Én ugyanis az előbb felvázolt helyzetben látom legfőbb okát a fiataloknál az általános elköteleződéstől való vonakodásnak. Erről szól különben más vonatkozásban a késői házasodás és gyermekvállalás gyakorlata is. Sziénai Szent Katalin mondta: Őrült vaksága a világnak, hogy az élvezetekbe helyezi minden reményét. Ma ez van. Csakis ezzel tudom magyarázni, hogy idén különféle lelkiségi mozgalmak táborozó fiataljai, katolikus líceumi osztályok végzettjei, Böjte Csaba gyermekei közül sincs egyetlen jelentkező. Vagyis: a radikálisan megváltozott új világ, illetve a ránk szakadt szabados nyugati korszellem a legfőbb ludas, amely szerint ma minden csak szex, illetve testi élvezet! A folyamat ellen folytatott küzdelemben pusztán a „megóvásra" törekvő pedagógia sikertelen, s nehéz rátalálni a keresztény szexuálpedagógia helyes ösvényére. Nem katolikus többségű környezetből jómagam öt fiatalt irányítottam évek során a teológiára, de közülük csak egyből lett kis kitérővel pap, a többiek visszakoztak, éppen a vázoltak miatt. Mi, akik most itt vagyunk s tanácskozunk, vélekedhetünk a dolgokról úgy, ahogy éppen akarunk: a megoldás kulcsa és a „mi a teendő"? kérdésre adandó válasz nem nálunk, hanem a fiataloknál keresendő! Elodázhatatlanul szükségesnek tartom ezért az iskolákban a pályaválasztás előtt álló végzős diákok mielőbbi megkérdezését (nevük bekérése nélkül), technikailag ma ez lehetséges is, hogy: mondják el, mit gondolnak ők a papi hivatásról. A kérdés nyilván összefügg a cölibátussal. Tiszteletre méltó, ha nem akarnak megoldatlan szexuális problémáik miatt egy életen át kínlódni, mert mint Pál apostol fogalmaz: jobb megházasodni, mint érzéki vágytól égni (1 Kor 7,9).

Az elhangzottak után ne vádoljon senki egyoldalúsággal, mert még sok más oka is van a papi hivatások vészes megcsappanásának, s nemcsak Európában, az észak- és dél-amerikai országokban, de olyan katolikus többségű államokban is, mint az ázsiai Fülöp-szigetek, az európai Lengyelország. Ezen okok közül csupán érintőlegesen említek néhányat: a „család meggyengülése" (ahogy Áron püspök fogalmaz). Nincs elegendő számú gyermek. Egyik évben, amikor csak egy elsőáldozóm volt a Kerekdombon, egyik egyháztanácsosom elégedetlenkedve rám kérdezett: hogyhogy csak egy!? Úgy, hogy nincs kettő - mondám válaszul. A sok gyermekből nagyobb eséllyel lehetett egyet kiválasztani, mint hajdan történt ez a bibliai Dáviddal. Egyre kevesebb fiatal kapja meg családjában, iskolájában, egyházában a hitbe való belenevelés lehetőségét, az „alapot", amire építkezni lehetne. Nem utolsósorban ott van a lelkipásztori munka társadalmi megbecsülésének a csökkenése is. Pál apostolt idézem: gyaláznak minket, szinte salakja lettünk a világnak, mindenkinek a söpredéke (1 Kor 4,10). Meg aztán a más profilú egyetemekre való bejutásnak az aránylag könnyű lehetősége (ma már csak az nem végez egyetemet, aki nem akar, az egyház kínálata csak egy a sok közül), nem utolsósorban a sok pénzt, hatalmat és karriert ígérő életformáknak a kecsegtetése.

A teológia előtti fázisban tehát ma ez a helyzet, vagyis: nem megfelelő a talaj, ahová a hivatás magvait szórni lehetne! Tehát nem csak a példabeszédbeli útszél, a köves terület meg a tövisek az akadályok, hanem a mesterségesen felajzott hús-vér jelentette ember is! Pedig ma is nagyon sok fiatalban van igény a spiritualitásra (gondolok Andrea Bocelli világhírű vak énekes spirituáléinak a teljesen átszellemült, már-már extázisba eső, hatalmas tömegeket vonzó hallgatóságára), ahol a fiatalok meghatódottságukban nem egyszer elsírják magukat. Csakhogy ezt a fajta igényt nem tudja kielégíteni a hagyományos lelkipásztori munka. Szóval ne ringassuk magunkat illúziókba.

A teológia alatt

Itt csupán egy dologra szeretnék kitérni, nevezetesen arra, amit el is mondtam februárban Farkaslakán Kovács Gábor temetése alkalmával, s ezért az ott elhangzottakat e tekintetben megismétlem, netán tényleges vitára adva okot. Tőlem vett idézet következik: A sokat vitatott cölibátus elsősorban nem „megosztottság" kérdése, hanem áldozatvállalásé, amit tökéletesen kifejez Áron püspök kettős értelmű jelmondata. Non recuso laborem! Nőtlenségben élő katolikus papok és papnövendékek szokásos lelkigyakorlatain mindig szó esik a nőt-lenség kérdéséről, a cölibátusról. Megmondom őszintén, a megokolásokkal, az érvelésekkel és a motiválásokkal, amióta csak emlékszem, mindig elégedetlen voltam. Szent Pál szövege alapján ugyanis mindig azt próbálták a lelkigyakorlatok vezetői sulykolni, hogy erre az életállapotra azért van szükség, mert a papnak osztatlanul kell szeretnie és szolgálnia Mesterét. Mintha ezen kívül az égvilágon semmi egyéb nem osztaná meg a pap életét: a két világháború között például a reggeltől estig tartó gazdasági munka, a második világháború utáni időkben a felfelé ívelő sport, különösen is a futball, a Puskás Öcsi nevével fémjelzett magyar futball iránti féktelen rajongás, legújabban pedig nagyon sok esetben a már-már teljes internetfüggőség, a számítógép előtti nem csak órákat, de félnapokat s napokat felemésztő időtöltés, a folytonos utazás, az állandó úton levés.

Krisztus hiteles követése ma egészen más síkon nyugszik, mint a földi szeretet-kapcsolatok bármelyike.

Ezért merem szerényen állítani, hogy a Krisztus-kö vetésnek egyetlen elfogadható magyarázata van: az evangéliumi misszió érdekében önként vállalt és ténylegesen is meghozott áldozat, amire viszont házasságban élő görögkatolikus és protestáns lelkészeink is nagyon sok esetben kiváló példát adnak. Ennek az áldozathozatalnak a nagyon kifejező szimbóluma a lassan elfogyó, csonkig égő gyertya.

Persze igaz, hogy nagyon sok fiatalt a cölibátus riaszt el a papi hivatás vállalásától. Néhai Fodor Sándor, Csávossy György és Bajor Andor, hogy csak ismertebb neveket mondjak, saját bevallásuk szerint, csupán emiatt nem jelentkeztek a papságra. Igen zavaró tényező az is, hogy egyházunkban egyszerre kétféle gyakorlat létezik: a latin (ahol úgymond nincs) és a görög (ahol viszont van) papi hivatás. Az idegenkedés hátterében az is ott van, sajnos, amit a 23 éves korában a mai világból teljesen kiábrándult Georg Büchner drámaíró a Leonce és Léna című drámája végén mondat (a kolozsvári előadásban): Istentől ma makarónit kérünk, muzikális gégét és egy jó, kényelmes vallást. Kényelem és áldozatvállalás egymással összeegyeztethetetlen fogalmak. Ezért kár, hogy a „nyári egyház" kemény fizikai munkát jelentő gyakorlata a teológián megszűnt, illetve kimaradt. Néhány napja mondta egy nyugdíjas pap: „Sok szélhámos ma papnak megy, mert nem szeret dolgozni, az anyaszentegyházat fejős tehénnek tekinti, kifosztja, hogy kényelmes életet tudjon élni." Alapos megfontolásra érdemes észrevétel ez is. „Hercegi" életforma, ahogy Ferenc pápa fogalmaz.

A teológia után

Itt alapvetően azt szeretném megvizsgálandó kérdésként fölvetni, hogy vajon a főegyházmegye papjait megfelelőképpen „kísérik", támogatják-e - lelkileg, emberileg és szakmailag - a fölszentelés után, hogy sikerrel kikerülhessék az „agglegény" státusnyomasztó terhét, a társtalanság alkoholizmusba és egyéb szenvedélybetegségekbe kergető csapdáját. A lelki-szellemi továbbfejlődésnek, a szellem és a lélek folytonos ápolásának, az önképzésnek és a továbbtanulásnak a fontosságát hangsúlyozom tulajdonképpen. Ha a zsinat után van ún. „felnőtt kereszténység", akkor felnőtt papságnak még inkább lennie kell! A felszentelt pap kezébe adott abszolutórium csak egy darab papír. Az ellustulásnak, a kényelmes semmittevésnek a következtében a pap elméjét, szívét, lelkét, sőt a fülét is hamar benőheti a bozót, és műveletlen emberré válhat, aki nagyobb veszély az egyház számára, mint az ateista. (Bajor Andor előtt sorolta egy kolozsvári hölgy 1991-ben valakinek az alig beindult Keresztény Szó elleni súlyos kifogásait, mire közbevágott Andor, és megkérdezte: mondja, kérem, ki az illető, értelmiségi? Nem, hanem - egy pap!). A későbbiek során is sokat nevettünk ezen. A papi hivatásokért akkor tesszük a legtöbbet, ha karban tartjuk önmagunkat, ha nemcsak az épületeinkkel és a visszaszerzett földjeinkkel, de a közösségépítéssel is foglalkozunk. Az alulmotivált vagy egyenesen lelkileg kiégett, frusztrált papság nem vonzó a fiatalok számára, de az olyan pap sem, aki annyira pap, hogy már nem is ember. S még valami: az olyan pap, aki létbizonytalanságban kényszerül élni, előbb-utóbb tönkremegy lelkileg is és testileg is! Hogy Áron püspökünknek milyen elképzelése volt a papi életről és a lelkipásztori hivatásról, arra egy 1944. április elsejei keltezésű, terjedelmes körlevélből idézek egy részletet: A kispapok is koruk gyermekei. Nemcsak lelkek, testből és lélekből álló emberek... Nem ideálom a csak imádkozó, csak naivul panaszkodó és csak jámbor ábrándokon álmodozó pap. Minden emberi eszközt, amelyet lelkipásztori célra felhasználhatunk, be kell állítani a hit világába. Mindenre rá kell sugároznunk a hit világosságát. Mindent össze kell kapcsolni a mindeneket alkotó és teremtő Istennel, a mindeneket megváltó Krisztussal és a mindeneket megszentelő Lélekkel, mert csak így egész az igazság és az élet. És így teljes és érett a mi lelkünk élete is. Milyen szomorú, ha egy pap élete kimerül az átlagemberek középszerű életvitelében, a tartalmatlan és felszínes időtöltésben, netán a folytonos pletykálkodásban, paptársai jó hírnevének a bemocskolásában, a folytonos áskálódásban és rágalmazásban. Vianney Szent János szerint a rágalmazó pap hasonlít a hernyóhoz: a virágokon csúszik, rajtuk hagyja nyálát és beszennyezi azokat. A papnak nem lehet ez a mindennapi foglalatossága, hanem mivel Krisztus papi hatalmában és megváltói küldetésében részesült, az ószövetségi királyi, prófétai és papi hatalmának megfelelően vezetői, tanítói és megszentelő munkát kell végeznie övéi körében a rábízottak lelki és szellemi formálása érdekében. Megmutatni nekik azt, hogy milyenek, milyenek nem és milyenek kellene hogy legyenek! Ha elesik egy paptárs, ne ítélkezzünk felette irgalmatlanul, mert az illető még nem gonosz, csak gyenge, korának gyermeke. Ferenc pápa mondja: Isten stílusa nem az ítélkezés, hanem az irgalom! Irgalommal kezeljük pályát módosított, kilépett paptársainkat is, tudván és tapasztalván azt, hogy a kísértetlenség kísértése a legnagyobb kísértés. Augustinus mondja a pásztorokról szóló értekezésében: Gyarló ember ugyanis mindegyikünk. S mi más minden elöljárótok is, mint amik magatok is vagytok. Madách Imre Az ember tragédiájában így ír a nőnemű emberről: Minő csodás kevercse rossz s nemesnek a nő - méregből és mézből összeszűrve. - mégis, miért vonz? - mert a jó sajátja, míg bűne a koré, mely szülte őt. Ádámnak ez a monológja a férfiemberre is alkalmazható. Az elkövetett, de megbánt bűn mindig megbocsátható. A száz éve született, ma legnépszerűbb lengyel papköltő, Jan Twardowski így faragta ezt versbe: Hitetlen Szent Tamás, velem másként történt! Ő érintett engem, kezét bűneim sebébe tette, hogy higgyem el - szeret, ha vétkeztem is, a bűnt nem kisebbíti Isten, de megbocsátja. Szent Ágoston figyelemre méltó megjegyzését is ideírtam: Veletek vagyok keresztény, de értetek vagyok pap, püspök.

Az érseki felkérésben ez állt: ...azt ismertesse az egybegyűltekkel, ahogy a lelkipásztorok és hívek látják a papképzés mai helyzetét, rámutatva a hiányosságokra és tennivalókra egyaránt. Talán nem egészen sikerült ezt a feladatot teljesítenem, bár felkészülés közben több mint 30 embert (idős és fiatal papot, orvost, pszichológust, szerzetesnővért, szociológust, egyetemi tanárt, színházrendezőt, egyszerű hívőt) megkérdeztem, de pontosan megjelöltem azokat a stratégiai fontosságú életfázisokat, ahol a témában kutakodnia kell és lehet is mindenkinek. Egy biztos: az aratnivaló sok, a munkás kevés. Jézus pedig kategorikusan felszólít minden keresztényt: „Kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába" (Lk 10,2). Az ima valóban nagyon fontos, de nem elég. Azt is mondhatnám: önmagában „kényelmes pozíció" a „mennyei szociális ellátórendszertől" várni a megoldást, miközben önmagunk adózni nem akarunk. Tudok ugyanis olyan gyakorló keresztény édesanyáról, aki a papi hivatásokért rendszeresen és buzgón imádkozik, de három fiúgyermeke közül egyet sem szeretne papként látni.

Szögezzük le: a papszentelés szentsége, az ordináció életfontosságú a katolikus egyház számára, hiszen pap nélkül sem szentmiseáldozat (eukarisztia), sem a többi szentség nem létezik. Márpedig krisztusi felkínálás alapján: „vegyétek és egyétek!", minden egyes hívőnek joga van az eukarisztia vételére. Papok nélkül megszűnne az egyház létezni!

Mivel azonban Ovidius latin mondása szerint ignoti nulla cupido, az ismeretlen dolgokra nem vágyódik az ember, a kellőképpen nem ismert papságot is kell reklámozni. Erre való többek között a hivatások világnapja. Készült is a teológián egy ilyen célzatú film, amelyből egyértelműen viszont csak az derült ki, hogy a teológián korán kell kelni és sokat imádkozni. Téma kellene hogy legyen ilyen és hasonló reklámfilmekben sok egyéb is: az istenkeresés küzdelmes útja, a megtalálás öröme, a tanúságtétel hitelessége, az élet szeretete, az alkotó munka szépsége, a közösség jelentette élmény, illetve annak felismerése, hogy akármilyen kicsi és gyarló is az ember, ha emberi méltóságán nem akar csorbát ejteni, nem lehet másnak az elkötelezett szolgája, csak Istennek. Ezért kellene a külvilággal való személyesebb kapcsolatteremtés érdekében a teológián bevezetni az ún. nyílt napokat, a helyszínen való személyes ismerkedésnek a lehetőségét, a templomokban pedig az elsővasárnapi szentségimádás keretében a közös imádkozást - kimondottan papi hivatásokért.

 

 

Keresés a Katholikos oldalain