Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Sebestyén Péter
áFONYALEVÉL ÉS TUNGUZ NÁTHA


A szerző Marosvásárhelyen plébános. Több biblikus gondolatokat tartalmazó kötet szerzője.

Olvastam a Sorstalanságot, megnéztem a Saul fiát, de azért a Sinistra körzet1 sem leányálom. Mi több, ugyan nem annyira vaskos, mint Pasternak Zsivago doktora, de mindenképp „úthenger-regény".

Kelet-európai szürrealizmus ez, látszólag elrugaszkodva a valóságtól. Mégis vaskos látlelet arról a léthelyzetről, amiben részünk volt negyven évig. Csak néhányat sorolok fel: hargitafürdői kaolinbánya, a szentimrei higany-büdös vagy balánbányai medve- és embervadító derítőállomások, ezek szürkeségét, vadregényes szépségét ötvöző, de azt jócskán meg is haladó, elvont, kitágított tájban és politikai rendszerben működő világok ezek.

Velőnkig hatoló irracionális világ, elképesztő szenvtelenséggel megélt, fanyar tudomásulvétele mindannak, ami nem változtatható, de amiben mégis megmaradt a Bodor Ádámban és hősében, (talán alteregójaként használt) Andrej Bodorban is bujkáló belső szabadság, függetlenség, elszántság és céltudatosság. Nem kellett szürke gúnárrá, aparatcsikká vagy a rendszer kiszolgálójává válnia, sőt tiszteletet ébresztve a lágerparancsnokban, tudását, segítségét ugyan felhasználták, de szabadon engedték, s hagyták, hogy keresse fiát.

Ebben a 15 novellára felfűzött, műfaj-és kánon-felforgató regényben keveredik fikció a valósággal, idősíkok szövik át egymást, keresztül-kasul, az elbeszélő és főhős felváltva, hol első, hol harmadik személyben tudósít, miközben a következő fejezet mindig visszautal az előbbire, s újra összefoglalja az eddig történteket.

Nehéz regény. Nyomasztó ez a szürkeség, az önmagába zárt, elembertelení-tett, diktatúrától megfojtott, szövevényesen absztrakt világ, ahol már a túlélésért való ösztön is kiveszett. Szinte hátborzongató a lesújtó, „mindegy, hogy lesz" állapot, ahogy ezek az emberek máról holnapra nem búsulnak egyeben, csak hogy legyen egy kis denaturált szesz, amit szénen átszűrve magukba csepegtetnek, ezzel is kábítva magukat, tompítva érzékeiket, hogy kibírják, amíg nem jön a tunguz nátha, s karanténba zárt vírusgócokként fel nem gyújtják őket az erdő közepén.

A körzet lakói megszokták a szörnyűségeket: a félelmet, az elzártságot, a katonai diktatúrát, a kijárási tilalmat, az étlenséget, a fertőző betegséget. A gyilkosság, kivégzés, nemi eltévelyedés, az önfelnyársalás, a félszegség vagy eszementség megszokott. Hogy dögcédula van rajtuk, hogy egy nap egyszer van vonatjárat, hogy nincs áram, élelmiszer, hogy a jegyre adott denaturált szeszből maximum berúgunk... ez mind-mind megszokható. Mi sem természetesebb annál, hogy „ez van". Senki nem harcol, nem lázad, ellenállásnak nyoma sincs, nicsenek célok, még napi munka, foglalatosság is alig. Azt hihetnénk: ilyen világ nem is létezik. Elképzelhetetlen, hogy lennének ennyire semmibe hulló, kietlen, fájdalmasan rezignált, sehova sem tartó sorsok, amelyek életútját vészjósló, csonttollú madarak és jeges sár, griffma-darak és áfonyalevelek szegélyezik. Nem több, mint puszta kitaláció. Holott aki bőrén tapasztalta az erőszakrendszer kegyetlenségét, ahhoz, hogy ilyen képet fessen a valóságról, túlzott képzelőerőre nincs is szüksége. A diktatúrák ilyen gettókká, állativá aljasodott lényekké fokozzák le az emberi közösségeket.

A Sinistra körzet nem megszépített gyermekkori Erdélyt varázsol az olvasó elé. Inkább a magyarok, románok, ruszinok, örmények, törökök, ukránok és cip-szerek kényszerű együttléte, egymásra utaltsága, egymásra gyakorolt hatása, túlélése rajzolódik ki, mintsem valamiféle romantikus, békés Erdély-kép. S mindez a Habsburg Monarchia romjain, a háborúk szabta határok, a római és a bizánci kereszténység és szokásvilág szürreális határvidékén. A gyönyörűen hömpölygő, egymásba fonódóan letisztult, átütő erejű képek, megkapó szépségű nyelvi fordulatok mentén a regényből ezt is érdemes kiolvasnunk.

Bodor Ádám könyve méltán lett érettségi tétel az anyaországi diákok tesztvizsgáján. Ez a regény egyszerre érdekfeszítő és nyomasztó, felkavaró és megdöbbentő, sodró lendületű és sokat sejtető. Olvasóját nyugtalanítja, nem egyszer félelemmel és kíváncsisággal tölti el. Leszámol az illúziókkal, valami érthetetlen cinikus humor bujkál a sorok közt, mintha azt jelezné, egy diktatúrát nem lehet másképp túlélni. Azt hiszem, nemcsak Agatha Cristie-nek, de James Bondnak is adna munkát jócskán.

Nem tudtam letenni, mert gyötrelmes szépségű, gyönyörűséges lírai megfogalmazásai vagy a szenvedés és a kegyetlen valóság olyasfajta ártatlan, együtt érző leírása ragad magával, amelyre csak kivételes tehetségű írók éreznek rá. Ilyen Bodor Ádám is. Sinistra körzete nem könnyen kibogozható talányok sora. Utolsó oldalig tartogat meglepetéseket, megfejtésre váró rejtélyt.

Egy interjúban a szerző úgy fogalmazott, hogy ő a rendszerváltás utáni években sem érezte magát szabadnak. Szerinte ugyanis „a szabadság, akárcsak a boldogság, emberi tulajdonság. Ne várjuk megérkezését a külső környezettől. Ez ott van bennünk, valahol a bordák mögött, és az a feladatunk, hogy megkeressük magunkban..." Nyolcvanadik születésnapján tisztelettel emelem kalapomat, s kívánom: Isten éltesse sokáig!

 

Jegyzet

Bodor Ádám: Sinistra körzet, Magvető Kiadó, Budapest 2013. Első kiadásának megjelenési éve: 1992.

 

Keresés a Katholikos oldalain