Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Denisa Bodeanu
öT ÉV, HAT HÓNAP ÉS 16 NAP…
Márton Áron püspök hányattatása a román kommunista börtönökben

 

A szerző (sz. 1977, Bálte^ti, Prahova) a kolozsvári Babe§-Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Karát 2002-ben, a Kortárs történelem, orális történelem magiszteri programot 2003-ban végezte, 2009-ben védte meg doktori disszertációját. A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) tanácsadója.

Márton Áron püspök letartóztatása és kivizsgálása (1949-1951)

A kommunista rezsimek életbe ültetése a Szovjetunió befolyása alá került közép- és kelet-európai országokban a II. világháború végén egy, a szovjet elvekből és módszerekből inspirált vallásellenes politika kidolgozásával volt egybekötve.1 Ennek számos következménye közül egyik a gyulafehérvári római katolikus püspök, Márton Áron letartóztatása 1949. június 21-én, azzal a céllal, hogy az erdélyi katolikus egyházat megfosszák az ellenállás „lelkétől", és így a kommunista rezsimnek engedelmeskedő felekezetté alakítsák.

Amint az ma jól ismert, Márton Áront titkárával, Ferencz Benjaminnal együtt a tövisi vasútállomás felé tartó úton tartóztatták le. Innen a püspök vonattal akart Bukarestbe utazni, ahol a tervek szerint megbeszélése lett volna a kultuszminiszterrel a római katolikus egyház működésére és szervezetére vonatkozó statútumtervezetről. Márton Áront és Ferencz Benjamint először a Securitate nagyszebeni központjába vitték. Éjfélkor a püspököt Bukarestbe szállították át egy olyan kocsival, amelyben egy sofőr és három securitatés tiszt ült (a sofőr és egy ezredes elöl foglalt helyet, míg a püspököt a hátsó ülésen két tiszt közé szorították be).2 Bukarestben Márton Áront a Belügyminisztériumban börtönözték be, ahol két évig tartották fogva és kivizsgálás alatt, „ott lent a pincében".3 Kezdetben a kivizsgálás kisebb intenzitású volt, s a püspöknek a kommunista hatalommal szembeni magatartására fókuszált, benne látták a legfőbb akadályt a romániai római katolikus egyház „nacionalizálása" útjában.

Ugyanakkor a kommunista hatalom intézményei nem tudtak egy vallási kritériumokra alapozó kirakatpert indítani, mert annak nem kívánt következményei lettek volna a rezsim imázsára vonatkozóan mind bel-, mind külföldön. A volt magyar miniszter, Rajk László pere és az 1949 őszén született elítélése kínálta a már nem remélt lehetőséget, hogy ráhúzzák a püspökre a román állam és a rezsim „népi demokráciája" elleni úgynevezett „összeesküvésben" való részvétel vádját.

Ilyen körülmények között Márton Áron ügyének a kivizsgálása új lendületet kapott 1949 november végén - december elején. Ettől kezdve a kihallgatási jegyzőkönyvek és a fellelhető vallomások, amelyek a püspök dossziéjában, a bukaresti Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács irattárának bűnügyi iratok fondjában találhatóak, kezdenek kizárólag a püspöknek a többi 1949 őszén - 1951 telén letartóztatott személyhez fűződő kapcsolatáról, ezeknek a különböző magyarországi politikusokhoz fűződő kapcsolatáról, illetve a román állam és a kommunista rezsim ellen elkövetett akciókról szólni. A püspök utolsó vallomása 1950. május 10-éről származik.

A bűnügyi iratok fondjában található dossziéban nem találtam egyetlen olyan dokumentumot sem, amely arra adna választ, hogy mi történt Márton Áronnal 1950 tavaszától 1951 júliusáig, amikor aztán kezdetét vette a pere. Nagy a valószínűsége annak, hogy ebben az időszakban nem tett több vallomást, főleg mert bizonyítékaink vannak arra nézve, hogy ugyanez történt egy másik, ugyanazzal a váddal fogva tartott személlyel (Korparich Edével) is.4

A kivizsgálás alatt Márton Áron státusához méltón viselkedett, nagy bátorsággal beszélt a kommunista ideológiával és rezsimmel szembeni attitűdjéről és az erdélyi magyarság kérelmeiről, elutasítva a felhozott vádakat, ezek ellen s védelmére helytálló bizonyítékokat hozott, arra ügyelve, hogy ne tegyen meggondolatlan vallomásokat, olyanokat, melyek a többi fogvatartottat érinthette volna, illetve amelyek újabb személyek letartóztatásához vezethettek volna.

Nagy érdeklődést kiváltó kérdés - amelyet itt most tisztázunk - annak a módja, hogyan folyt a kivizsgálás, illetve hogy a püspököt a kivizsgálás során fizikailag bántalmazták-e annak érdekében, hogy azt vallja, amit a nyomozók hallani akartak. A börtönmemoárokból és a volt politikai foglyokkal készült interjúkból tudjuk, hogy a verés mindennapos volt a kommunista Gulagban (különösen a kivizsgálások alatt), és a letartóztatás előtti társadalmi státusz senkit nem mentesített a brutális bánásmódtól.

A levéltárakból nem derül ki semmi erről a témáról, kivételek csak azok a különleges esetek, amikor a kommunista vezetőknek érdekükben állt, hogy elrendeljék a foglyokon elkövetett visszaélések kinyomozását azzal a szándékkal, hogy politikai ellenfeleiket eltávolítsák. Kevés azon beadványok száma is, amelyeket politikai foglyok állítottak össze, s amelyeket a dossziékban elhelyeztek, és kevés a tárgyalások alatt a vádlottak azon panaszainak száma, amelyek az elszenvedett kínzásokról szólnak.

Ilyen körülmények között a történészek, akik azt tűzik ki célul, hogy rekonstruálják a kivizsgálások körülményeit, amelyeknek a különböző személyeket alávetették, meg kell erősíteniük a kevés levéltári anyagot a Gulag túlélőinek publikált visszaemlékezéseivel vagy a volt politikai foglyok által adott interjúkkal. Azzal is számolnia kell a történésznek, hogy ezeket az információkat gondosan ki kell hámoznia a szövegkörnyezetből, hisz ezek pontossága nagyban függ a személy memóriájától és jóhiszeműségétől. Csakis ilyen pontos elemzés nyomán lehet pontot tenni olyan legendák végére, amelyeket évtizedek alatt hoztak létre vagy amelyek információk hiányában alakultak ki és mentek át a köztudatba, illetve amelyek a Gulag túlélőinek abból az igyekezetéből fakad, hogy pótolják a konkrét adatok hiányát azzal, hogy történelmi valóságként mutatják be a fikciót.

A közelmúltig alaptalan spekulációk születtek5 azzal kapcsolatban is, hogy milyen bánásmódban részesült Márton Áron a börtönben. Ma már lehetőségünk van mindezt megcáfolni azon adatok alapján, amelyeket a volt Securitate irattárában végzett kutatások felszínre hoztak. Márton Áron dossziéiban, a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács Irattárában a tájékoztató iratok fondban néhány olyan sztenogramot találtam, amelyek a püspök látogatóival folytatott beszélgetéseket tartalmazzák, s amelyekben a börtönhöz köthető aspektusról is szó esik. Például Fuchs Gábor pappal 1964. május 16-án folytatott beszélgetésében a püspök visszaemlékezik a Belügyminisztériumban lefolytatott kivizsgálásra, s elmondja, miként döntött úgy, hogy lemond a cigarettázásról a zaklatások miatt: „A Belügyminisztériumban, ameddig ott voltam, egy ideig kaptam [cigarettát], persze, utasításra, de gyufát nem adtak, tüzet mindig az őrtől kellett kérjek. Az őr pedig játszadozott, amikor akart, adott tüzet, amikor nem, nem. Én úgy fogtam fel, hogy ezt utasításra tette, s arra gondoltam, miért engedjem, hogy bosszantson, arra gondoltam, nem cigarettázom többet. Másnap, amikor hozták a cigaretta-fejadagomat, nem fogadtam el. Hivatott az ügyész, megkérdezte, miért nem fogadtam el a cigarettát, s cigarettával kínált. Azt mondtam neki, hogy nem cigarettázom. Elvitt az ezredeshez, az is megkínált cigarettával, neki is azt mondtam: Köszönöm, nem cigarettázom. Azt mondta, félreértés volt. Azt mondtam, hogy nem cigarettázom. Ott nem cigarettáztam."6

Ennél többet mond a kérdésben annak az 1971. június 13-án folytatott beszélgetésnek a sztenogramja, amelyet a püspök egy volt politikai fogollyal és annak feleségével folytatott, akik a Hunyad megyei

Csernakeresztúron laktak. A feleség és Márton Áron akkor találkoztak először, a családfő a püspök régi ismerőse volt, így szólította: „társam a szenvedésben".7 Többek között a kommunista börtönökben eltöltött időről beszéltek, s ekkor a püspök megjegyezte: „Engem sosem vertek".8 Annak köszönhetően, hogy ezt a kijelentést közvetlen környezetében tette, olyan személyeknek, akikben megbízott, úgy tartjuk, ez áll legközelebb a valósághoz, s bármilyen felvetés, amely a fogsága idején történt fizikai agresszióra vonatkozik, tárgytalan.

A tárgyalás és az ítélet (1951)

1951. július 11-én az Állambiztonsági Osztály (Securitate) egy átiratot küldött a Bukaresti Katonai Törvényszék Ügyészségének, amelyben megemlítette, hogy átad egy 450 lapot tartalmazó dossziét, amely azokat a kivizsgálásokat tartalmazza, melyeknek alávetették Márton Áront, Korparich Edét, Szász Pált, Lakatos Istvánt, Kurkó Gyárfást, Teleki A. Ádámot, Venczel Józsefet, Bodor Bertalant, s ugyanakkor megjegyzi, hogy „az illető k a zsilávai börtönben vannak fogva tartva az önök rendelkezése értelmében".9

1951. július 20-án Alexandru Troneci kapitány, a Bukaresti Katonai Törvényszéki Ügyészség főügyésze összeállította „a tárgyalást előkészítő vádemelő iratot" azon nyolc személy ügyében, akiket fogva tartottak. 1951. július 23-án Troneci ügyész kitöltötte a 8435. számú elfogatóparancsot, amelyben elrendelte Márton Áron püspök „elfogatását és a zsilávai börtönben való fogva tartását".10

Meglepő módon az Állambiztonsági Osztály 1951. július 25-én összeállította a 404915-ös számú átiratot a zsilávai börtönnek címezve, amelyben megjegyzi: „Küldjük megbízottainkon keresztül az alább felsoroltakat, hogy börtönözzék őket be [...] a Bukaresti Katonai Törvényszék utasítására",11 annak ellenére, hogy 14 nappal korábban a Bukaresti Katonai Bíróság Ügyészsége közölte, hogy a nyolc személyt a „Márton Áron csoportból" már a zsilávai börtönben találjuk.12

Mint észrevehető, a CNSAS Irattárában található dokumentumok nem eléggé pontosak ahhoz, hogy megállapítsuk a pontos dátumot, amikor a püspököt és a többieket, akikkel együtt zajlott a pere, mikor szállították át a Belügyminisztériumból a zsilávai börtönbe. Az egyetlen biztos tény, hogy 1951 júliusában jutottak oda.

Bár csak a tárgyalás alatt tartották Márton Áront a zsilávai börtönben, az ottani fogva tartási körülmények nagyon mélyen megérintették. Később azt nyilatkozta, hogy a zsilávai börtön „egy szörnyű hely": „Ma is eszembe jut, milyen helyzetben voltak ott a szegény emberek".13 A Zsiláván töltött hetekről több részletet tudunk meg abból a sztenogramból, amelyet a püspöknek Kovács Balázs pappal történt 1962. május 16-i beszélgetéséről készítettek. Ekkor Márton Áron a következőket mondta: „A fekvőhely egyik sarkában helyezkedtem el, s ott ültem. Este 10 órakor feküdtünk, reggel 5 órakor keltünk, ezután nem volt szabad lefeküdnünk. Mivel nem volt szabad lefeküdni, egész nap álltam, estére a lábaim eldagadtak a bokámtól felfelé a lábam közepéig. Ott nagyon merev helyzet volt, nem is kérdeztem az orvost egészen az utolsó pillanatig, amikor a tárgyalásra vittek, a tárgyalás előtt az orvos teljes vizsgálatot tartott. Akkor mondtam neki, hogy nagyon dagadnak a lábaim, akkor románul azt mondta, hogy »az álló helyzettől« van. S valóban, ez addig tartott, míg Zsiláván voltam, de Nagyenyeden, amikor sétáltunk is az udvaron, akkor volt a zöldségek betakarításának időszaka, mi takarítottuk össze, több zöldséget ettem, nem dagadt a lábam többet. Estig néha megdagadtak a bokáim, de a lábam nem."14

Márton Áron, Korparich Ede, Szász Pál, Lakatos István, Kurkó Gyárfás, Teleki A. Ádám, Venczel József és Bodor Bertalan ügyét 1951. július 23-án küldték tárgyalásra a 940-es számú rendelettel, melyet Alexandru Gavrilescu tábornok, a II. katonai régió vezére írt alá.15 Tárgyalásuk 1951. július 30-án reggel kezdődött, a bírók testülete a Bukaresti Katonai Törvényszék I-es szekciójából voltak, Paul Finichi őrnagy-bíró elnökölt.16 Mivel a vádlottak nem ismerték eléggé a román nyelvet, magyar tolmácsot neveztek ki, aki a teljes tárgyaláson asszisztált.17

A püspököt Korparich Ede és Teleki A. Ádám után hallgatták ki 1951. július 30-án délután, válaszai pedig hasonlók voltak az 1949-1950 közötti kivizsgálások idején adottakhoz.18 Ezzel fejezte be: „Nem ismerem el a vádiratban ellenem felhozott vádakat, és kérem, a mai nyilatkozatom alapján vizsgálják [sic!] azt újra."19

Mivel a kihallgatások során néhány vádlott nyilatkozata között ellentmondások és eltérések bukkantak fel, a Bíróság szembesítette Korparich Edét, Márton Áront, Kurkó Gyárfást és Teleki A. Ádámot, a következtetéseket pedig a dossziéhoz csatolt jegyzőkönyvbe foglalták.20 Ezek után Alexandru Troneci ügyész felolvasta a vádiratot.21 Miután meghallgatták a vádlottak hivatalból kinevezett védőit (akik inkább az ügyész segédjének, mintsem a védőnek a szerepét játszották), a bírói testület elnöke, Paul Finichi őrnagy lezártnak nyilvánította a tárgyalást azzal az indokkal, hogy „a Bíróságnak időre van szüksége a dosszié összes iratának és nyilatkozatának az áttanulmá-nyozásához".22 Az ítélet kihirdetését 1951. augusztus 2-ára halasztották, de azon a dátumon újból halasztás történt, augusztus 6-ra, a bírók ezt azzal indokolták, hogy nem sikerült a dosszié összes iratát áttanulmányozniuk.23

Végül 1951. augusztus 6-án a bukaresti Katonai Bíróság I. szekciója kihirdette az 1165-ös ítéletet, amellyel Márton Áront, Korparich Edét, Szász Pált, Lakatos Istvánt, Kurkó Gyárfást, Teleki A. Ádámot, Venczel Józsefet és Bodor Bertalant elítélte.24 Márton Áront „egyhangú szavazattal, a Büntető Törvénykönyv 227 cikkely, 2. szakasz, II. tétel, 184. cikkely, 186. cikkely, 101. cikkely, 463. cikkely, 304 C.J.M., D.L. NO. 212/948, a BT 25. cikkelye [...] alapján 10 év nehéz börtönre és 5 év civil jogok felfüggesztésére" ítélték, illetve „életfogytiglan tartó kényszermunkára a BT 186. cikkelye értelmében hazaárulásért", és „20 év kényszermunkára és civil jogainak 10 évre való felfüggesztésére hazaárulásért a BT 186. cikkelye értelmében."25 A Büntető Törvénykönyv 101-es artikulusa értelmében a püspöknek csak a legnehezebb büntetést kellett letöltenie, azaz az életfogytiglan tartó kényszermunkát és a 10 év civil jogoktól való megfosztást az 1949. június 21-től tartó előzetes beleszámításával.26 A határozat ugyanakkor előírta a teljes vagyonelkobzást és 10 000 lej perköltség megtérítését.27

Az ítéletet a püspöknek és a vele együtt elítélt hét személynek a zsilávai börtönben a katonai ügyész, Aledandru Tronici százados jelenlétében olvasták fel 1951. augusztus 7-én 12 óra 45 perckor.28 Valószínűleg ugyanekkor rendezték a fellebbezési formalitásokat is.

Így a 254-es számú bűnügyi dossziéban, a CNSAS irattárában létezik egy formanyomtatvány 1951. augusztus 7-ei keltezéssel, mely a Bukaresti Katonai Törvényszék I. szekciója elnökéhez van címezve, s melyben a következők állnak: „Alulírottak, a Bukaresti Kat. Törv. I. szekciója 1951. augusztus 6-án kelt, az 1421/951. számú dosszié 1165-es számú határozatában foglalt büntetéssel elítéltek törvényes határidőn belül fellebbezünk a fenti ítélet ellen, s arra kérjük, adjon ki utasítást, hogy a dossziét továbbítsák a Legfelső Katonai Semmítő- és Ítélőszékhez megoldásra. A fellebbezés indokait külön beadványban fogjuk csatolni választott vagy hivatalból kinevezett védőügyvédeinken keresztül. Éljen a Román Népköztársaság!" A dokumentum alsó részében jelenik meg a nyolc kérelmező aláírása és egy saját kezű megjegyzés, amelynek keltezése 1951. augusztus 7. Eszerint: „A beadvány a fellebbezés indokaival az első tárgyalás hivatalból kinevezett ügyvédein keresztül történik!"29 A megjegyzés és az elítéltek aláírásai ugyanazzal az íróeszközzel készültek, ami arra enged következtetni, hogy ezeket 1951. augusztus 7-én írták a zsilávai börtönben, mindjárt az ítélet felolvasása után.

Márton Áron esetében a beadványt a fellebbezés indokaival írógépen írta meg az ügyvéd, a püspök helyett is ő írta alá, s ezt 1951. szeptember 21-én iktatta a bukaresti Legfelső Katonai Semmítő- és Ítélőszék. A beadvány teljes egészében az ügyvéd nézőpontját tükrözi, aki nem tett egyebet, mint egyszerű formalitást hajtott végre, megkésve, maximálisan figyelve arra, hogy jogi formalitás legyen, s annak ne legyen semmilyen valós következménye. A gyakorlatban ebben az ügyvéd által összeállított beadványban elismerik a püspök ellen felhozott vádakat, s enyhébb ítéletet kérnek. Ez a hozzáállás abban az időben eleve kudarcra volt ítélve: „Elismertem a Törvényszék előtt az ellenem felhozott vádak javát, s rámutattam arra, hogy kinek kedvezett az efféle magatartás. Teljes életemet egy olyan különleges etnikai származású nemzet körében éltem le, melyet hosz-szú ideig foglalkoztatott a nemzetiségi kérdés, számosan a sovinizmusig túlozták a hazafias érzéseket, nem mértem fel magatartásom súlyosságát, amikor kezdeményeztem a Béketárgyalásra készült beadvány aláírását, tettem ezt abban a hitben, hogy ott majd véget vetnek a magyar népet őrlő problémának. Beláttam kezdeményezésünk hiábavalóságát, amikor láttam, mekkora egyetértésnek örvend ez a probléma a demokratikus kormányok körében, erre bizonyíték, hogy 1947 után semmilyen eljárást nem foganatosítottam. Ami a másik attitűdöt érinti a politikai koncepciókkal kapcsolatban, arra magyarázat a vallási meggyőződésem. Minden cselekedetem csak [sic!] ezen attitűd körül forgott. Ezen helyzetben maximális büntetést kapva arra kérem a tisztelt Ítélőszéket, hogy vizsgálja felül, hogy nem lehetséges-e [...] büntetésem csökkentése, hogy az betöltse nevelő szerepét, megadva a lehetőséget arra, hogy a büntetés letöltése után bizonyságot tegyek arról, hogy a valóságot másképpen értelmezzem és a társadalomnak még javára válhassak."30

Meggyőződésünk, hogy a püspök sosem látta ezt a beadványt, mert röviddel az ítélet kihirdetése után átszállították a zsilávaiból a nagyenyedi börtönbe, a dokumentumot pedig ezek után állították össze, mert a Legfelső Katonai Semmítő-és Ítélőszékhez csak 1951. szeptember 21-én jutott el. Mindenesetre a beadványnak semmilyen hatása nem lett. Ahogyan várható volt, az 1951. szeptember 27-én kelt 3640-es számú ítélet, melyet az 1951. október 12-ei nyilvános tárgyaláson hirdettek ki, a Legfelső Katonai Semmítő-és Ítélőszék elutasította Márton Áron és a többi vádlott fellebbezését, s megtartotta az eredeti ítéletet.31

Szabadulása után Márton Áron ismerőseivel néha beszélt a tárgyalásról. Például 1962. március 24-én a Mihai és

Maria Cámpeanu házaspárral folytatott beszélgetésben (melyet az állambiztonság tisztjei lehallgattak és átírtak) a püspök a következőket mondta: „Amikor tudomásomra hozták az ítéletet, nem tudom, ki volt az, aki tudomásomra hozta - a bíró vagy ki -, azzal vigasztalt, hogy csak a leghosszabb ítéletet kell letöltenem. [...] Ahogy ők mondták, egy csoportot hoztam létre, s ennek vezére voltam. Voltak ott mindenféle emberek: kommunisták, szociáldemokraták, grófok, bankigazgatók, egyetemi tanárok, protestánsak, katolikusok, s én voltam a vezető, tudod? (kacagnak). Egy nagyobb csoportot akartak, de nem sikerült nekik. Két évig le voltam tartóztatva [sic!], s csak két év múlva mondták ki az ítéletet."32

A következő év tavaszán, pontosabban 1963. április 24-én este Márton Áron nyilvánvaló sajnálkozással mesélte a Securitate által be nem azonosított személynek, hogy letartóztatása után a hatóságok eladták a javait: „Ezt a könyvtárat azután gyűjtöttem össze, miután visszajöttem. [...] A személyes javaimat eladták. Volt olyan antik bútor, melyet a püspökségnek vásároltam, de amely sajnos nem volt a püspökség leltárába írva, így azt is elvitték. Azt sajnálom. Három nagy, szép szekrény volt. Egy szép könyvtár volt, eladták. Eladták a ruháimat, a télikabátomat. Valami adóbehajtó vette meg a télikabátomat."33

Még ha nem is hangzatosak, de fontosak ezek a rövid hivatkozások a tárgyalásra s arra, mi történt Márton Áron javaival az elítélése után, mert a püspök szemszögéből látjuk a dolgokat, hozzá közeli, bizalmas embereknek nyilatkozik, röviddel az események után, s ez igazságtartalmuk további biztosítéka.

Márton Áron a kommunista Gulagon (1951-1955)

Márton Áronnak a kommunista börtönökben töltött időszakát nem elégségesen tükrözik a CNSAS irattárának bűnügyi fondjában található dossziéjában levő dokumentumok. Arra a következtetésre jutottam, hogy ebből a dossziéból nem csupán olyan dokumentumok hiányoznak, melyek arra vonatkoznak, hogy milyen cellákban tartották, hogyan viselkedett a börtönben, milyen esetleges betegségekkel küzdött, milyen büntetéseknek volt alávetve, hanem néhány olyan közönséges lap is, amely az egyik börtönből a másikba való átvivésére vonatkozik. Ilyen körülmények között különösen nehéz lett volna, hogy csak a bűnügyi fond felhasználásával mutassuk be, mi történt a püspökkel 1951-1955 között, ugyanis az újszerű és meghatározó információkat a megfigyelési és követési dossziéjában találtam meg. Ennek ellenére a két dosszié információinak egybevetésével sem rendelkezünk elég adattal ahhoz, hogy bőségesen tudjuk tárgyalni Márton Áron élete ezen megrázó epizódját.

Az bizonyos, hogy röviddel az ítélet kihirdetése után, büntetése letöltése végett Márton Áront áthelyezték a zsilávai börtönből a nagyenyedibe. A nagyenyedi börtön alkalmazottai által kiállított dokumentum szerint Márton Áron 1951. augusztus 14-én érkezett meg ide.34 1962-ben a Cámpeanu házaspárral folytatott beszélgetésben a püspök elmesélte az utat is Bukaresttől Nagyenyedig: „Egy rabszállító kocsiban hoztak, csak én voltam láncra verve, a többiek nem. Augusztus volt, folyt rólunk az izzadság. Nagy nehezen érkeztünk meg Nagyenyedre. Ott nagy sikerem volt, én voltam az egyetlen politikai elítélt, a többiek mind csavargók, zsebtolvajok voltak, ilyen emberek között voltam. Ennek a közösségnek volt egy főnöke, egy magas ember, amikor ez rájuk ordított, csend lett, még a légy zümmögését is hallani lehetett. Egy sarkot sajátított ki magának, ott ült, mintha trónon ült volna. Mindenki tisztelte. Egyszer ott ült s cigarettázott. Felkelt, hozzám lépett s adott egy cigarettát. [...] Akkor nagy cigarettahiány volt. Ez volt a legnagyobb sikerem, megtiszteltetés volt számomra (kacagnak). Az illetőt »kapitánynak« hívták. Egyszer megkérdezte az egyiket, »ez miért van láncokra verve?«. Egyedül voltam ott ilyen, az illető ezt válaszolta: »mert vezér« (kacagnak)."35

Ugyanezeket mondta el a püspök Fuchs Gábornak is 1964. május 16-án: „Az ítélet kihirdetése után, mely csak két évre rá történt, nagy sikerem volt a rabszállító kocsiban. Rémült emberek voltak ott, s rettentő augusztusi hőség. Ötvenen voltunk, anyaszült meztelenre vetkeztetve, s folyt rólunk a víz. [. ] Elképzeled, hogy Petrozsény felé vittek, s mennyit mentünk, ameddig Bukarestből Nagyenyedre értünk. Politikai elítéltek és tekergők, közbűnözők voltak vegyesen, ezek jól érezték magukat, veszekedtek, verekedtek. Csak nekem volt bilincs a kezemen, a mellkasom fölött. Csak így tudtam enni. Még a nadrágomat is mások gombolták be. [...] Igen. Emiatt nagy tekintélyem volt. Hamar észrevettem, hogy ezeknek a betörőknek volt egy vezérük, mert ha rájuk szólt, azonnal elhallgattak. Egy magas, szép ember volt, látszott rajta, hogy ő a bandavezér. Egyszer hozzám jött, lehajolt s adott egy cigarettát. Ez volt a legnagyobb sikerem (kacagnak). Így vittek Nagyenyedre, közöttünk volt Szász Pál, Venczel Jóska, Lakatos Pista, Kurkó Gyárfás, Bethlen Ádám, mindannyiunkat együtt vittek, velünk volt Korpavics [sic!] is. A nagyenyedi állomásról gyalog vittek a börtönig. [...] Vagy tíz izmos, pisztolyos ember volt velünk, s mi, a szerencsétlenek alig húztuk a lábunkat."36

A nagyenyedi börtönben Márton Áron csak kevés ideig volt, 1951 szeptemberében áthelyezték a máramarosszigeti börtönbe.37 Az 1989 utáni román emlékirodalomban és történetírásban „elitbörtönnek" is nevezett máramarosszigeti fegyház volt az a hely, ahol 1950-1955 között a két világháború közötti politikai, vallási, kulturális és katonai élet nagy egyéniségeit a megsemmisítési rendszernek vetették alá. A kevés és az emberi test számára fontos vitaminokban és ásványi anyagokban szegény étrend (a fogvatartottak napi adagja soha nem volt több, mint napi 1300 kalória, sőt néha 700 alattira csökkent), a cellák hidege, a fizikai bántalmazások és az orvosi ellátás hiánya számos ide bezárt politikai rab életét követelte.38

Amint várható, mivel a máramarosszigeti börtönben volt Márton Áron a legtöbbet, dossziéjában erről az időszakról van a legtöbb információ. Ebben az esetben is a követési és lehallgatási dosszié nagyobb hasznunkra volt, ha az ebben található dokumentumokat nézzük, a 254. számú bűnügyi dossziéban csupán néhány dokumentumot leltem, melyek a püspöknek a nagyenyedi börtönből a máramarosszigetibe való áthelyezéséről szólnak. A lehallgatási és követési dosz-sziéban viszont több olyan sztenogramot találtam, melyek Márton Áron beszélgetéseit tartalmazzák, amelyeket azokkal folytatott, akik 1959-1963 között meglátogatták. A beszélgetések során érintette a szigeti börtönben töltött éveket is. Így a gyulafehérvári Nicolae Igna doktorral - aki 1959. január 1-jén látogatta meg -folytatott beszélgetésben a püspök ezt mondta: „Én például, amikor Szigeten voltam, s minden vasárnap jött az orvos, elpanaszoltam neki: Doktor úr, nézzen rám, tönkreteszem magam, az összes ételt kihányom - a kollégája éppen foglalt volt, mert mindig valaki jött vele. Ezt mondta: Figyeljen rám, uram, én itt nem adhatok magának semmit, megértette? Azt feleltem, hogy igen. Jóhiszemű volt, látszott rajta."39 1962. május 16-án a Kovács Balázs pappal folytatott beszélgetésben a püspök újból előhozta a börtönéveket, s arról beszélt, hogy mennyit szenvedett az éhségtől, ameddig Szigeten volt. Ez a tény felmerül mindazoknak a visszaemlékezésében, akik túlélték az itteni börtönéveket: „Amikor ideges voltam s veszekedtem velük, azt mondtam, hogy csak levet adtál, olyan lármát csapott az őr! Jött a fegyőr és ezt mondta: Te kifogásolni mersz valamit? Ezek így beszéltek. Ha az ember kapott egy marék borsót, akkor örvendett. [...] Éveket töltöttem el úgy, hogy kenyérről álmodtam, amikor meg felébredtem, nem volt kenyér."40

A következő évben április 18-án Márton Áront meglátogatta egy nő (valószínűleg egy volt apáca), akinek több érdekességet mondott el: „Engem is [...] elvittek Szigetre. Ott sokat szenvedtem az éhségtől. Ott mégis valamit dolgoztam is, fát vágtam, összesöpörtem az udvart, felsúroltam. Az első napokban nem ismertem a helyzetet, nem tudtam, hogy a társaim velem beszélnek. Az utam a pinceablak mellett vezetett el, az ablakból mindig szólt hozzám valaki, tényeket közölt, hogy ott vannak a püspökök, ott van Turkovics,41 Pacha püspök. Amikor engem odavittek, ők már ott voltak, de nem tudtam, mert más cellákban voltak. Egyszer az a hang azt mondta, hogy a szociális testvérek, s azt hittem, ott vannak a szociális testvérek. Azt hittem, ott vannak a szociális testvérek, s sokáig azzal a gondolattal éltem. Később, amikor Sándor Imre nagypréposttal egy helyre kerültem, mondtam, úgy látszik, itt létezik egy másik börtön is, mert itt vannak a szociális testvérek. Utólag gondoltam arra, hogy nem azt mondta: itt vannak, hanem hogy velük együtt ítélték el a szociális testvéreket is. [...] Igen, vagy ki tudja, hol vannak. Akkor megdermedtem, arra gondolva, hogy a szociális testvérekre is kezet emeltek."42

Ebből az alkalomból Márton Áron megemlítette, hogy két évig ugyanabban a cellában volt Waltner Józseffel, Boros Béla, Pacha Ágoston és Schubert József püspökökkel. Utóbbitól tanult románul és németül: „Foglalkoztatott a nyelv elsajátítása. Minden nap egy órát foglalkozott velem."43

Ugyancsak a lehallgatási dossziéban találtam egy alá nem írt jelentést, melyet 1954. május 18-án állítottak össze, benne a püspök pár életrajzi adatával, akkori helyzetének rövid elemzésével. Ebben, miután arról van szó, hogy Szigetre hozták, „1950-től [sic!] hat hónapot egyedül volt a cellában, majd más papokkal", s a következőket pontosítják: „Nagyon tisztességtudó és nagyon fegyelmezett. Egyfajta megelégedést mutat a börtönben való bánásmód miatt, s főképp nagyon elégedett az étellel, melyet kap, figyelembe véve, hogy ezelőtt egy évvel milyen ételt adtak neki. Arcra jól néz ki, gyomorbetegségre panaszkodik. Nagyon hálás a Securitate szerveivel szemben [sic!], ahogyan bántak vele a vizsgálatok alatt: korrektül, emberségesen stb. Beismeri, hogy ő volt azoknak az akcióknak a kezdeményezője, amelyekkel vádolták a tárgyalás alatt. Azt viszont nem ismeri el, hogy megszervezte volna a rezsim megdöntését - amint ezzel a tárgyaláson vádolták -, de rámutat, hogy az összes közül ő a legvétkesebb. Nem tűnik csüggedtnek, egyetlen vágya az lenne, hogy kapja meg olvasásra azokat a könyveit, amelyeket a Belügynél még birtokolt, továbbá hogy kommunikálhasson a családjával, s kaphasson tőlük valami fehérneműt. Arról számol be, hogy számára a legrosszabb ebben a börtönben az övéitől való teljes elszigeteltsége. A cellában most már könnyebben tölti el az időt, mert 12-en vannak, s mind papok. A cellában kicsit hallgatagnak és visszahú-zódottnak tűnik. Csodálja a Vatikánt. De mivel eléggé beteges, csak könnyebb munkákat végez: vizet pumpál, a takarításban segít stb. Eddig semmilyen ellenséges vagy fegyelmezetlen indulat nem volt észrevehető rajta. Nem ismert [sic!] a cellában tanúsított attitűdje, sem beszélgetései."44

A dokumentum összeállítását valószínűleg a kommunista vezetők bukaresti beszélgetéseinek kontextusában kell látni, amelynek témája a romániai katolikus egyház összetett helyzete volt, miután a rezsimnek nem sikerült a nemzeti egyház megalakulását kikényszeríteni.

1954. január 7-én, Alexandru Cisar püspök halálával az országban már csak három felszentelt püspök maradt: Fiedler István, 83 éves, beteg, Pacha Ágoston, 84 éves, súlyos beteg, akit hitlerista barát magatartással vádoltak, s Márton Áron, 58 éves, aki egyhangúan elismert, nagy presztízsnek örvendett.45

Ebben a helyzetben a román hatóságok felvetették a gyulafehérvári püspök börtönből való szabadon bocsátásának gondolatát, benne látva a legjobb megoldást a vallási élet jó működésének biztosítására és a papok közötti fegyelem visszaállítására. 1954 januárjában a Cisar Alexandru temetésére Gyulafehérvárról érkezett három képviselőt (Kovács Béla, Cziza Ferdinánd és Pakocs Károly) hívatták a Kultuszminisztériumba, ahol azt sugallták nekik, hogy állítsanak össze egy beadványt, amelyben kérjék Márton Áron szabadon bocsátását.46

A híresztelés nagyon gyorsan elterjedt a papság körében, mert 1954. február 11-én a dévai „Bujor" besúgó azt írta, hogy a csernakeresztúri pap, aki két nappal azelőtt látogatta meg, már tudta a hírt, s azt kérdezte: „Vajon most, ha ezt szabadon engedik, akkor elismeri a papság, vagy a káosz még nagyobb lesz?"47 A kérdést végül is a Román Munkáspárt Központi Bizottságának Politikai Bizottsága 1954. május 25-ei ülésén tárgyalták. Emil Bodnáras arról számolt be a jelenlevőknek, hogy „Cisar püspök halálával az országban a kormány által elismert két püspökségnek nincs tituláris megyéspüspöke, s a katolikus egyház kánonjainak értelmében a létezők közül egyetlen katolikus papot sem lehet erre a tisztségre javasolni csak egyértelmű csalással [.,.]."48 Bodnáras arra figyelmeztette a jelenlevőket, hogy elismert püspök híján a Vatikán olyan megoldáshoz folyamodhat, mely „újabb konfliktusokat idézhet elő",49 s azt javasolta, kegyelmezzenek meg Pacha Ágostonnak azzal a céllal, hogy felhasználják arra, „hogy továbbadja egy papnak a szente-lési hatalmat".50 Cinikusan azzal érvelt, hogy ez amúgy is „nagyon beteg", ha nem engedik szabadon, „meghal a börtönben, s egy újabb vértanút csinálunk, ennek semmi értelme".51 Másfelől Bodnáras azt javasolta, hogy Márton Áront hozassák Bukarestbe, „hogy fel tudják mérni a magatartását" egy lehetséges, feltételezett szabadlábra helyezés esetére.52

A Román Munkáspárt (PRM) főtitkára, Gheorghe-Gheorghiu Dej támogatta Pacha Ágoston szabadon bocsátásának az ötletét, de egészségügyi állapotára való tekintettel „mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy Márton Áronnal megegyezésre lehessen jutni, de ezt semmi szín alatt nem a Belügyminisztérium szervein keresztül kell elérni", hanem olyanokon keresztül, akik „tudnak vele beszélni".53 Márton Áron „különlegesebb típus, erősebb ember, mint Cisar vagy a többiek. [...] Hozzák Bukarestbe, de ne a Belügyminisztériumba, hanem egy házba, mondják neki, hogy azért hozták, hogy kezeljék, hisz beteg, vessék alá orvosi vizsgálatnak",54 mondta a kommunista vezér.

Következésképpen Pacha Ágostonhoz képest, aki kegyelmet kapott s 1954. június 1-jén szabadult, Márton Áront 1954. május 27-én a máramarosszigeti börtönből Bukarestbe szállították, ahol 1955 elejéig fogva tartották. Pontos adatokat az útvonalról és helyzetéről ugyancsak a követési dossziéjában találunk. 1964. április 13-án az Erőss Józseffel folytatott beszélgetésben Márton Áron ezeket mondta: „Engem Szigetről 1954-ben, Urunk mennybemenetelekor55 Bukarestbe vittek. Engem vittek el először a cellából, később megtudtam, hogy Pacha püspököt is ugyanabból a cellából elvitték, de nem tudtunk egymásról. Ő tudta, hogy engem elhoztak, de én nem tudtam, hogy őt is elvitték. Bukarestbe vittek, s ott tartottak, ameddig kicsit jobban lettem, nagyon sovány voltam."56

1957. április 27-én Gyulafehérváron, az irodájában, Petz Györggyel folytatott beszélgetésében Márton Áron elmondja, hogy először Szigetről a Belügyminisztériumba szállították, de onnan nagyon gyorsan továbbvitték, mert ellenőrzésbe jött egy tiszt, aki megállapította, hogy ott nincsenek elég jó körülmények ahhoz, hogy felépüljön.57 Ezért küldték a Malmaisonba, ahol egyedül lakott egy nagy szobában, orvosi ellátást kapott, sétálhatott a börtön udvarán, viszonylag jó ételt kapott és könyveket olvasni.58 „Pont csütörtökön hoztak ki, s azonnal Bukarestbe hoztak és egy évig ismét bezártak. Egyedül zártak egy cellába, két tiszt kísért, akik Bukarestből jöttek Szigetre. Az irodában volt egy kicsi tiszt is, akit Szigeten ismertem meg. Ő ellenőrzött, adott valami gyógyszert. Akkor autóba tettek, szemüveg volt a szememen, de a városon kívül szemüveg nélkül voltam. Későn érkeztünk meg, csak egy tiszt volt velem, egyik ült mellettem, a másik a sofőr mellett. Elég hosszú idő után, nem tudom, ha Dés felé mentünk-e, egy másik autó haladt el mellettünk, s a társaim (a tisztek) intettek, így észrevettem, hogy az az autó is a Belügyhöz tartozik. Később tudtam meg, hogy még vagy négyet hoztak ki egy másik autóval. Engem a Belügyre vittek, egy cellába zártak, másnap kiengedtek, jött a tiszt, a kísérő, és azt mondta: Itt nincs elég levegő. Kocsiba ültetett, számoltam, hogy hova megy velem, de nem tudtam meg, szemüveggel voltam, s egy létrán vittek ki, felfelé másztam. Betett egy szobába, s levette a szemüveget, akkor láttam, hogy egy elég nagy szoba. A tiszt megkérdezte, hogy jobb-e itt. Azt válaszoltam: Igen, jobb. Jött az orvos és azt mondta: Most itt van, ez egyfajta kórház, kopogtasson az ajtón, ha valamit kér, az őr majd kiszolgálja. És otthagyott. Egy másik nap orvosi ellenőrzés volt, jött három orvos, s elkezdtek beadni egy sor injekciót, nem mondták, miért, 12 injekció volt. Egyedül voltam, sétáltam, elvették az összes ruhámat, csak egy ingemet hagyták meg. Elég jó élelmet kaptam, reggel kávét tejjel, este és délben elég jó ételt, s egy ideig csak orvosok jöttek hozzám, néha tisztek. Egy idő után unatkoztam, mondtam az orvosnak, én pap vagyok, jól vagyok, de szükségem van imádságos könyvekre és más könyvekre. Az orvos azt mondta, ne tőle, hanem a parancsnoktól kérjek. Akkor próbálkoztam a parancsnoknál, s egy idő után megkaptam azt, amit kértem, a B[ibliá]-t. Később kértem egy német lexikont, azt is kaptam. Aztán tudtam meg, hogy a Marmezon59-ban vagyok [...] kitartottam amellett, hogy szükségem van sétára, levegőre, akkor kivittek a levegőre, de csak szemüveggel, s csak az udvaron vették le rólam."

Ameddig Márton Áront a Malmaison-ban tartották, a román állam magas rangú tisztségviselői látogattak el hozzá, beleértve dr. Petru Grozát, a miniszterelnököt. Érdekes, hogy a CNSAS irattárában levő Márton Áron-dossziéban nem találunk részleteket a Petru Grozával való találkozásairól, csupán elszórva a püspök szabadulása utáni beszélgetéseiben, amelyeket irodájában, a püspökségen folytatott. Viszont Petru Groza követési és lehallgatási dossziéjában, a CNSAS irattárában két tetemes szte-nogramot találtunk kettejük 1954 július 5-ei és 17-ei beszélgetéseiről.60 Dr. Petru Groza jól tudott magyarul, a beszélgetések magyarul zajlottak, erre azért is lehetett szükség, hogy a dialógus folytonos legyen s elkerüljék az esetleges nézeteltéréseket, amelyek abból adódhattak volna, hogy a püspök nem beszélte tökéletesen a román nyelvet. Bizonyára volt még egy, a két rögzítettet megelőző találkozójuk is, mert az 1954. július 5-ei beszélgetésük első felében Márton Áron ezt mondja: „Elgondolkoztam azon, amit beszélgettünk", és a sztenogramokon a II. és III. kézjegy van.61 A dokumentum szinte mindegyik lapján találunk lapszéljegyzeteket és aláhúzásokat tollal, grafitceruzával vagy színesceruzával, egyes kutatók ezt Gheorghe-Gheorghiu Dejnek tulajdonítják.

A július 5-ei beszélgetés után a püspök fogvatartási körülményei látványosan megjavultak. Pontosabban megkapta a kért vallásos könyveket, az őrök pedig naponta kétszer vezették ki az udvarra, sétára, reggel és este.62

1954. július 17-én Petru Groza újból meglátogatta a Malmaisonban Márton Áront, hogy tudtára adja, beszélt „az illetékes hatóságokkal arról, mit lehet tenni s mit nem lehet a problémánkban", és „olyan megoldást kell találni, mely mindkét fél számára elfogadható".63 Márton Áron tartózkodó volt, egyszer azt is mondta, hogy inkább maradna börtönben. Reakciója valószínűleg azzal magyarázható, hogy nem akarta a kommunista szervek előtt azt a látszatot kelteni, hogy türelmetlen, mindenáron el szeretné foglalni püspöki székét, mert ez sebezhetőnek mutatta volna, s ezt a kormány ki is használta volna annak érdekében, hogy a szabadlábra helyezése fejében bizonyos ígéreteket csikarjon ki tőle.

A CNSAS irattárában eddig feltárt dokumentumok nem engednek betekintést abba, mi történt a püspökkel 1954. július 18. és 1955 januárja között. Vannak jelek arra, hogy voltak más beszélgetések is a kommunista hatóságokkal, de nem ismerjük ezek tartalmát, sem azt, hogy milyen hatást váltottak ki ezek a hatalom csúcsán levőkben.

A püspök szabadlábra helyezése

Annak ellenére, hogy Márton Áron nem ment bele semmilyen kompromisz-szumba, a kommunista hatóságok úgy döntöttek 1955 januárjában, hogy szabadon engedik. Pontos adatokat erre vonatkozóan az 1955. január 8-án kelt 78-as számú átiratban találunk, melyet az Igazságügyi Minisztérium Katonai Bíróságok Igazgatósága küldött a Bukaresti Katonai Bíróságnak, s amelyben a következőket olvassuk: „A Román Népköztársaság Nagy Nemzetgyűlésének Elnöki Tanácsa az 1955. január 3-án kelt átiratában felfüggesztette a büntetés letöltését, így szabadon engedve a nevezett Márton Áront, Gyulafehérvár, Karl Marx utca, akit életfogytiglani kényszermunkára ítélt ez a törvényszék az 1951. augusztus 6-ai 1165-ös számú ítélettel, melyet a Legfelső Katonai Semmítő- és Ítélőszék az 1951. október 12-én kelt 3640-es számú ítélettel fenntartott. Tegyenek lépéseket a változtatások véghezvitelének érdekében."64

Érdekes, hogy az átirat megszületésekor a püspököt már kihozták a börtönből, és 1955. január 6-ának reggelén a Bukaresti Római Katolikus Érsekség székhelyére küldték. Ekkor már nem volt rab, de nem is volt teljesen szabad, még nem engedték meg neki, hogy visz-szatérjen Gyulafehérvárra, s ott elkezdje tevékenységét. A kommunista vezérek úgy határoztak, hogy még három hónapig Bukarestben tartják annak reményében, hogy sikerül valamiképpen rávenni, hogy együttműködjön az állam képviselőivel.

Amint azt ma már jól tudjuk, a hatóságok erőfeszítései ellenére sem történt ez meg, a püspök haláláig sziklaszilárd65 maradt, így biztosítva a római katolikus egyház életben maradását a kommunista Romániában.

 

Románból fordította Fábián Róbert-Donát

 

Jegyzetek

1 Andrea Ricardi: Secolul martiriului. Creştinii ín veacul XX [A vértanúság százada. Keresztények a 20. században]. Editura Enciclopedică, Bucureşti [Bukarest] 2004, 202.

2 A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács Irattára (a következőkben: CNSAS), Tájékoztató iratok fondja, 261991. sz. dosszié, 114 köt., 146-147. lapok.

Ibidem, 55. köt., 36 lap.

Idem, Bűnügyi iratok fondja, 254. sz. dosz-szié, 3 köt., 190. lap.

5 Például egy, a kommunista rezsim megszűnte után született műben egy volt politikai fogoly, Cicerone loniţoiu, azt állította, hogy Márton Áront „verték a kivizsgálások alatt és az ítélet megszületése után is az összes börtönben, ahol csak megfordult". Cicerone loniţoiu: Victimele terorii comuniste. Arestaţi, torturaţi, întemniţaţi, ucişi, Dicţionar M. [A kommunista terror áldozatai. Őrizetbe vettek, megkínzottak, bebörtönzöttek, megöltek, Szótár- M]. Maşina de Scris Kiadó, Bucureşti [Bukarest] 2004, 126.

6 CNSAS, Tájékoztató iratok fondja, 209511. sz. dosszié, 18. kötet, 133. lap. A beszélgetést titokban, lehallgató készülékkel vették fel a Securitate tisztjei.

Ibidem, 42. kötet, 81. lap. Valószínűsíthető, hogy ugyanabba a csoportba tartozott.

Ibidem, 78. lap.

Idem, Bűnügyi iratok fondja, 254. sz. dosz-szié, 2. köt., 1. lap.

10 Ibidem, 10. köt., 39. lap.

11 Ibidem, 8. köt., 414. lap.

12 Ibidem, 2. köt, 1. lap.

13 Idem, Tájékoztató iratok fondja, 261991. sz. dosszié, 55. köt., 36. lap.

14 Ibidem, 82. köt., 231. lap.

15 (Regiunea II. Militar) Idem, Bűnügyi iratok fondja, 254. sz. dosszié, 2. köt., 11. lap.

16 (maior de justitie) Ibidem, 65. lap.

17 Ibidem.

18 Ibidem, 36-39. lapok.

19 Ibidem, 39. lap.

20 Ibidem, 65. lap.

21 Ibidem, 66. lap.

22 Ibidem.

23 Ibidem.

24 Ibidem, 65-75. lapok.

25 Ibidem, 61. lap.

26 Ibidem.

27 Ibidem.

28 Ibidem, 63. lap.

29 Ibidem.

30 Ibidem, 92. lap.

31 Ibidem, 77. lap.

32 Idem, Tájékoztató iratok fondja, 261991. sz. dosszié, 55. köt., 36. lap.

33 Ibidem, vol. 28, f. 117.

34 Idem, Bűnügyi iratok fondja, 254. sz. dosz-szié, 10. köt., 30. lap.

35 Idem, Tájékoztató iratok fondja, 261991. sz. dosszié, 55. köt., 36-37. lapok.

36 Idem, 209511. sz. dosszié, 18. kötet, 141142. lapok.

37 Idem, Bűnügyi iratok fondja, 254. sz. dosz-szié, 10. kötet, 28. lap.

38 Andrei Muraru (coord.): Dicţionarul Penitenciarelor din România Comunistă (1945-1967) [A kommunista Románia börtöneinek szótára (1945-1967)]. Editura Polirom [kiadó], Iaşi [Jászvásár] 2008, 465-467.

39 CNSAS, Tájékoztató iratok fondja, 261991. sz. dosszié, 47. köt., 234. lap.

40 Ibidem, 82. köt, 232. lap.

41 A lehallgatásról az átiratot készítő Securitate tisztjének hibájáról van szó. Több mint valószínű, hogy Márton Áron Anton Durcovici püspököt emlegette, akit 1951. szeptember 17-én hoztak Máramarosszigetre. Ibidem, 28. köt., 167. lap.

42 Ibidem, 169. lap.

43 Ibidem, 170. lap. A Máramarosszigeten töltött időszakról hasonló információk lelhetők fel a Cservény Albin kolozsvári professzorral 1963. április 8-án folytatott beszélgetésben is. Ibidem, 27. kötet, 8-11. lapok.

44 Ibidem, 2. kötet, 340-343. lapok.

45 Ibidem, 209511. sz. dosszié, 11. kötet, 1. lap.

46 Ibidem, 2. lap.

47 Ibidem.

48 Adrian Nicolae Petcu: Aspecte ale represiunii antireligioase în anii '50. Dosarul 15.563 [A vallásellenes megtorlás aspektusai az '50-es években. 15.563-as dosszié]. Pro memoria, 2006/5. sz., 231.

49 Ibidem, 231-232.

50 Ibidem, 232.

51 Ibidem.

52 Ibidem.

53 Ibidem, 235.

54 Ibidem.

55 Vallási ünnep, Urunk mennybemenetelét (a román eretetiben: Ispas, ford. megj.) a húsvét utáni 40. napon ünnepeljük. 1954-ben a húsvétot a katolikusok április 18-án, Urunk mennybemenetelét pedig május 27-én ünnepelték. A vizsgált dokumentumokban viszont a szabadon bocsátás másik feltehető dátumára is bukkantam. „Vall" informátor, aki beszélt a püspökkel január 6-án, miután szabadon engedték, egy 1955. január 17-ei jelentésében azt állítja, hogy a püspök azt mondta: „1954 áprilisától van Bukarestben". CNSAS, Tájékoztató iratok fondja, 261991. sz. dosszié, 144. köt., 19. lap.

56 Ibidem, 69. köt., 117. lap.

57 Ibidem, vol. 147, f. 279. A Belügyminisztériumban a politikai foglyokat az alagsor 1-es és 2-es cellájában tartották s a felsőbb emeleten vizsgálták ki. Andrei Muraru (coord.): i. m. 179.

58 ACNSAS, Tájékoztató iratok fondja, 26199.1 sz. dosszié, 147. köt., 279. lap.

59 A Malmaison börtön Bukarestben volt a Calea Plevneien. Előbb mint katonai kivizsgálási központ és börtön működött, 1948-tól a Securitate kivizsgáló központja és raktárja lett. Andrei Muraru (coord.): i. m., 177-179.

60 A sztenogramokat teljes egészében publikálták. Lásd: Csendes László: Párbeszéd a börtönben. Gheorghe Gheorghiu-Dej második kormányának viszonyulása a római katolikus egyházhoz, in: Marton József - Diósi Dávid -Bodó Márta (szerk.): Tanulmányok Márton Áron püspökké szentelésének 75. évfordulójára, SZIT-Verbum, Budapest-Kolozsvár 2014, 123-166.

61 CNSAS, Tájékoztató iratok fondja, 10717. sz. dosszié, 7. köt, 12. Lap.

62 Ibidem, 18. lap.

63 Ibidem.

64 Idem, Bűnügyi iratok fondja, 254. sz. dosz-szié, 3. köt, 142. lap.

65 A szószerkezet a püspöknek Lejtner Ioannal (Jánossal) folytatott 1968. június 22-ei beszélgetésében tűnik fel. Márton Áron egy nappal korábbi, magyarországi vendégével folytatott beszélgetésére utal, aki elmondta neki, hogy egy nyugati kiadványban ezzel a jelzővel illették. Idem, Tájékoztató iratok fondja, 261991. sz. dosszié, 59. köt., 27. lap.

 

 

Keresés a Katholikos oldalain