Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Seres Attila
eGY ELFELEDETT BARÁTSÁG: MÁRTON ÁRON ÉS TADEUSZ STAPINSKI LENGYEL DIPLOMATA

 

A szerző 1975-ben született Szekszárdon. 1999-ben végzett az ELTE Történelem és Orosz Filológia szakán. 1999-2003 között a Magyar Országos Levéltár referense, 20032011 között az MTA Történettudományi Intézete tudományos munkatársa. 2011-2012-ben a Moszkvai Magyar Kulturális Központ tudományos igazgatóhelyettese, 2012-2015-ben a Moszkvai Magyar Levéltári Intézet vezetője. 2015-től ismét az MTA BTK Történettudományi Intézete tudományos munkatársa.

A magyar-lengyel barátság eszméje párhuzamosan és egymással szoros kölcsönhatásban több emberöltő óta jelen van a magyar és a lengyel nemzet kollektív emlékezetében. Ez a pozitív töltetű és mindkét ország társadalma részéről nagy becsben tartott történelmi és kulturális örökség újabb táptalajra talált a két világháború közötti időszakban, az 1933. évi Báthory-emlékév manifesztá-ciójával, illetve 1939-1940-ben, a közös államhatár létrejöttekor, majd a Lengyelország megszállását követő magyar kormányzati és társadalmi mentőakcióknak köszönhetően. A magyar-lengyel történelmi kapcsolatoknak a 16-17. századi erdélyi fejedelmek révén1 a 20. század Erdélyében szintén eleven emlékezete lehetett. A katolikus, szinte teljesen egy-felekezetű, európai viszonylatban is mély vallásosságáról ismert lengyel nép egyedülállóan erősen kötődött és ragaszkodott tradicionális egyházához. Mindezek fényében felvetődik a kérdés, hogy Márton Áron, akiről közismert, hogy nemcsak jó politikai és gazdasági érzékkel, illetve kiváló szervezési képességekkel megáldott, „adminisztrátor típusú" pap, egyházi vezető volt, hanem egyben a hitét mélyen megélő és gyakorló, a nemzete iránt elkötelezett „imádságos" lelkész és püspök is, milyen emóciókat táplált a lengyelek iránt. Noha Márton Áron - eddigi tudomásunk szerint - semmilyen, a híveknek, a tanítványainak vagy a nyilvánosságnak szánt írásában nem nyilatkozik erről a kérdésről, feltételezhető volt, hogy csakúgy, mint más egyházi és világi értelmiségi kortársai, valamilyen módon definiálta a lengyelekhez fűződő viszonyát.

Lengyel diplomáciai misszió Kolozsváron az 1930-as években

Az első világháborút lezáró versailles-i békerendszer helyreállította Lengyelországnak a 18. századi felosztások során elvesztett állami szuverenitását és területi egységét. Ugyancsak a világháborút követő hatalmi rendezés tette lehetővé Románia számára területi állományának jelentős mértékű növelését, mellyel megalakulása óta a külpolitikai programjában megfogalmazott legfontosabb nemzeti cél, Erdély megszerzése is megvalósult. Az akkor kialakuló új európai status quo megtartása és megerősítése emiatt mindkét ország közvetlen érdeke volt. Politikai és katonai együttműködésük alapját a Bukarestben, 1921. március 3-án megkötött szövetségi szerződés képezte, melynek értelmében kimondták egymás kölcsönös megsegítését egy keleti irányból érkező agresszió esetére. Bár az egyezmény érvénye nem terjedt túl a Szovjet-Oroszországtól a polgárháború és az 1919-1920. évi lengyelszovjet háború időszakában elfoglalt Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia, illetve Besszarábia védelmén, a keleti szerzeményeik miatt érzett fenyegetettség mégis prioritássá tette számukra az egymással való kooperációt.

A lengyel-szovjet háborút lezáró 1921. március 18-i rigai békeszerződés stabilizálta a „lengyel-román katonai blokk" keleti határait és Lengyelország végső földrajzi kiterjedését.2 Ennek következtében a két állam Kelet-Közép-Európa két legnépesebb országává vált, de éppen ebből következett, hogy egyikük sem tudta megvalósítani az etnikailag homogén nemzetállam eszményét. A kisebbségek aránya a két országban majdnem azonos volt, Lengyelországban 31,1 százalék, Nagy-Romániában pedig 28,1 százalék.3 A lakosság harmada tehát itt is, ott is különféle kisebbségi közösségekhez tartozott, a nemzetállam megteremtésének mámorában úszó lengyel és román politikai vezetés országa belső nemzetiségi problémáit pedig egymástól függetlenül hasonló módszerekkel próbálta kezelni. Annak ellenére, hogy például az 1921. évi lengyel alkotmány garantálta a nemzetiségek jogait, a törvényhozás az önálló állam megalakulásától kezdve igyekezett szűkíteni azokat. 1934 szeptemberében Lengyelország egyoldalúan felmondta az 1919 júniusában aláírt Kisebbségvédelmi Egyezményt, az 1935. évi új alkotmány pedig a nemzeti jogegyenlőség eléréséhez feltételül szabta az állam iránti lojalitást, illetve harcot hirdetett az állami integritást veszélyeztető nemzetiségi szervezetek ellen.4

A két ország kapcsolatainak szorosságát eklatánsan mutatja a lengyel diplomáciai hálózat kiterjedtsége és rangja Romániában. Az első világháború után megnyitott bukaresti követséghez, illetve a bukaresti, a kisinyovi és a csernovici konzulátusokhoz csatlakozott később a kolozsvári konzuli kirendeltség is. A bukaresti lengyel követséget 1938-ban nagykövetségi rangra emelték. A lengyel külképviseletek illetékességi körzeteik révén lefedték az egész királyi Románia területét, s annak meglehetősen eltérő fejlettségű és történelmi múlttal rendelkező régióiban más-más feladatkörrel és rendeltetéssel bírtak. A kolozsvári lengyel konzuli kirendeltséget 1936. január 1-jén állították fel. A romániai lengyel diplomáciai képviseletek szervezeti hierarchiájában közvetlenül a bukaresti konzulátus felügyelete alá tartozott, annak volt kihelyezett hivatala. Bár illetékességi körzete kiterjedt az összes, Magyarországtól Romániához csatolt egykori vármegyére, mégis egyszemélyes ügynökség formájában működött, mivel alapításakor - a lengyel külügyminisztérium indoklása szerint - nem volt meg a szükséges anyagi fedezet egy konzulátusi szintű hivatali apparátus kiépítéséhez és tevékenységének biztosításához. A kolozsvári lengyel diplomaták a bukaresti konzulátus beosztottjai voltak, a kirendeltség élére vicekonzuli rangban nevezték ki őket. Ennek megfelelően jelentéseiket a bukaresti konzulátusra írták, ahonnan szükség esetén a követségre (nagykövetségre), a külügyminisztériumba vagy egyéb állami és katonai igazgatási szervekhez továbbították azokat.5 A képviselet fennállása idején három diplomatát akkreditáltak Kolozsvárra, közülük az első kettő kiválóan ismerte a romániai politikai viszonyokat. Az első korábban a csernovici konzulátuson attaséként tevékenykedő Jan Andrej Buzek volt, aki 1937. január 30-ig töltötte be tisztségét a konzuli kirendeltség élén. Őt követte Tadeusz Stapinski 1940 júniusáig. A második bécsi döntés értelmében időközben magyar fennhatóság alá került Kolozsváron lévő lengyel misszió hivatalosan 1940. november 5-ig, a romániai lengyel külképviseletek végleges bezárásának időpontjáig működött.6

A konzuli kirendeltség létrehozását elsősorban Erdély területének nagysága, illetve más romániai régiókétól eltérő belső struktúrája, sajátos nemzetiségi viszonyai indokolták. A lengyel diplomáciai vezetés világosan felismerte, hogy Erdély Romániával történő egyesítésével nem valósult meg a hatalmas terület teljes gazdasági, politikai és társadalmi integrációja a román egységállam keretei között. A román külpolitika meghatározott irányultságában érdekelt lengyel diplomácia érzékenyen reagált a román belpolitikai életnek a külpolitikai orientációt is befolyásoló változásaira. Közismert volt, hogy az erdélyi román vezető réteg sajátos regionális öntudattal bír, s a regionális vonások még az erdélyi románság politikai érdekeit intézményes formában képviselni hivatott Román Nemzeti Párt 1926. évi átalakulása után is megmaradtak a román belpolitikában. A lengyel diplomácia ezért megbízható információkat akart szerezni Románia nyugati országrészének központjából, a helyi erőviszonyok alakulásáról és az erdélyi románság hangulatváltozásairól.

Az erdélyi magyarság magas számaránya, továbbá történelmileg kialakult társadalmi és gazdasági pozíciói miatt a korszakban jelentős befolyással bírt Erdélyben. A magyarság kisebbségi helyzetéből fakadó problémák és az azok kezelésében alkalmazott repressziós eszközök állandó feszültséget jelentettek a román belpolitikai életben. Az 1930-as évek meghatározó lengyel külügyminisztere, Józef Beck külpolitikai kurzusának egyik legfontosabb eleme, a két nagy szomszéd, Németország és a Szovjetunió törekvéseinek ellensúlyozására egy „tengerek közötti tengely" létrehozása volt, amelyben kulcsszerepet játszott a magyar és román érdekek összehangolása. A kolozsvári lengyel képviselet egyik fő feladata éppen abban rejlett, hogy tevékenységével a helyszínen segítse elő a magyar-román ellentétek elsimítását, a problémák politikai, megegyezéses úton történő rendezését. Varsó azt a szerepet vállalta magára, hogy egyengeti a magyar kisebbségi vezetők útját a román politikai elittel történő kiegyezésig, mert ezzel megteremtheti a magyar és román állam közeledésének feltételeit is. A lengyel diplomácia azonban Erdély és a magyar kisebbség tekintetében többet nem vállalt, nem kívánt olyan politikai megoldást támogatni, amely területi engedményeket is tartalmazott volna, mivel az precedensértékű lehetett saját kisebbségei és anyaországaik számára. Az öntudatos lengyelországi németség affinitásai miatt ugyanez hatványozottan vonatkozott az erdélyi németekre is, akiket szintén a többségi nemzettel való megegyezés felé próbáltak orientálni.

A diplomáciai képviselet propagandafeladatokat és konzuli ügyeket is ellátott. Kolozsvár központi fekvésénél és regionális igazgatási-gazdasági szerepkörénél fogva „Erdély fővárosának" számított nemcsak a magyar közgondolkodásban, hanem a társadalmi és gazdasági vezető pozíciók elfoglalására törekvő erdélyi románság stratégiai célkitűzéseiben is. Ennek folytán fejlődött a két világháború közötti időszakban a korábban is belső politikai és szellemi centrumnak tekintett város regionális diplomáciai központtá, ahol tizenhárom állam tartott fenn különböző szintű képviseletet.7 A lengyel missziónak működése során ellensúlyoznia kellett főként a helyi német és csehszlovák konzulátus esetlegesen lengyel érdekekkel ellentétes tevékenységét.8 A mindennapi politikai információk megszerzése és a lengyel politikai célok elérése érdekében a lengyel diplomaták igyekeztek jó kapcsolatokat kialakítani mind a helyi román elit képviselőivel, mind a magyar és a német kisebbségi vezetőkkel. Indokolttá tette a lengyel diplomácia hadállásának kiépítését Kolozsváron a néhány erdélyi iparosodottabb városban (Tordán és Medgyesen), főleg a Hunyad megyei bányavidéken, Lupény környékén koncentrálódó, pár ezer fős lengyel diaszpóra és helyzetének folyamatos nyomon követése. Az 1930. évi román népszámlálás során 3357 lengyel nemzetiségű személyt írtak össze Erdélyben, amelynek közel fele, 1496 fő Hunyad és Krassó-Szörény megyék bányavidékén élt.9 Érdemes megjegyezni, hogy ezek a lengyel katolikus szórványok éppen azon egyházmegye, nevezetesen az erdélyi püspökség juriszdikciója alá tartoztak, amelynek elöljárója (apostoli kormányzója, majd püspöke) Márton Áron lett 1938-1939-től.

Márton Áron a kolozsvári lengyel konzuli kirendeltség látóterében

Melyek voltak azok a tényezők, amelyek a kolozsvári lengyel konzuli kirendeltség és Márton Áron közötti kontaktus megteremtését motiválták? A legfontosabb mozzanat, amit megemlíthetünk, Márton Áron személyiségében és látványosnak mondható egyházi karrierjében rejlik. Márton Áron 1936 márciusában kapott ideiglenes megbízást a kolozsvári Szent Mihály plébánia vezetésére. Felfelé ívelő egyházi pályafutását jól jellemezte, hogy 1938 augusztusában a Szent Mihály plébánia képviselő testülete plébánossá választotta őt, ezzel együtt Adolf Vorbuchner püspök kolozs-dobokai főesperessé nevezte ki. Az 1930-as évek második felére már több egyházi tisztsége és társadalomszervező tevékenysége révén országos hírnévre is szert tett, s viszonylag fiatalon nemcsak a helyi, kolozsvári közélet egyik megkerülhetetlen reprezentánsává, hanem az egész erdélyi magyar katolicizmus egyik karizmatikus vezetőjévé vált.10 Nem lehetett ezért véletlen, hogy a kolozsvári lengyel diplomáciai képviselet is felfigyelt rá, olyan kiemelkedő közéleti szereplőnek tartották, aki mind belpolitikai, mind kisebbségpolitikai viszonylatban autentikus információkat tud szolgáltatni. Különösen fontosnak mutatkoztak azok a meglátások, amelyeket Márton Áron az egyházpolitika aktuális erőviszonyairól, a román államrezon és a katolikus egyház párharcáról közvetíthetett, ugyanis, mint kolozsvári tevékenysége bebizonyította, az első védvonalban harcolt. Az erdélyi magyar egyházakra a magyar állami támasz kiesésével, szervezettségüknél fogva fokozottabb szerep hárult a magyar közösségek összetartásában.

Márton Áron és a lengyel diplomaták egymásra találása, ennek fényében, az előbbi részéről is megmagyarázható. A magyar plébános, későbbi püspök valószínűleg azért fordult kitüntetett figyelemmel a kolozsvári konzuli karon belül éppen a lengyel diplomaták felé, mert azok egy olyan nemzetet képviseltek, amely mély vallásosságáról és ezen belül erős katolicizmusáról volt közismert. A jelentésekből kiderül továbbá, hogy Márton Áron tisztában volt azokkal a lengyel politikai elképzelésekkel, amelyek a magyar kisebbség és a román többség érdekeinek összehangolását tűzték ki célul.11 Úgy tűnik, hogy Márton Áron a kisebbségi magyar felekezeteket sújtó román egyházpolitikával szemben valamiféle „érzelmi szövetségest" remélt a lengyel diplomáciában. Ezt támasztja alá az is, hogy minden bizonnyal éppen ő volt az, aki először kapcsolatba lépett a lengyel diplomácia első kolozsvári rezidensével, Jan Andrej Buzekkel, a kapcsolatfelvételt ő kezdeményezte 1936. április 24-én. Ennek apropóját az adta, hogy a Szentszék azokban a napokban nevezte ki a betegeskedő Mailáth Gusztáv Károly püspök mellé segédpüspöki címmel és a püspöki cím öröklési jogával (cum jure successionis) Vorbuchner Adolf nagyszebeni plébánost. Mindamellett, hogy Márton Áron meglehetősen plasztikus leírást adott az újonnan dezignált segédpüspök karakteréről és egyházi pályafutásáról, tudatni kívánta, hogy a román állam részéről milyen erődemonstráció övezte a segédpüspöki kinevezést. Bukarest ugyanis komoly erőfeszítéseket tett a Vatikánban annak érdekében, hogy a betegeskedő Mailáth mellé, illetve majdan a helyére ne magyar nemzetiségű jelölt kerüljön. A döntést végül Márton Áron úgy értékelte, hogy Vorbuchner identitása bizonytalan, nem kötődik egyértelműen sem a németséghez, sem a magyarsághoz, ezért az ő jelölése egyfajta kompromisszumnak is tekinthető a pápai állam és Bukarest között.12

A kolozsvári lengyel konzuli kirendeltség Varsóban, a Legújabbkori Történelmi Levéltár (Archiwum Akt Nowych) iratanyagában egyelőre nem bukkantunk Buzek által jegyzett egyéb jelentésekre, amelyek esetlegesen Márton Áronnal folytatott további beszélgetésekről tudósítanának. Ennek ellenére biztosak vagyunk benne, hogy nem ez volt az egyetlen találkozó kettejük között. Buzek ugyanis 1936 szeptemberében egy negyvenoldalas összefoglaló jelentést készített az erdélyi magyar kisebbség helyzetéről. Ehhez egy kétoldalas mellékletet csatolt, amelyben felsorolta, hogy kik voltak az informátorai, s ezek között találhatjuk Márton Áron nevét is, akit a lengyel diplomata német kifejezéssel élve „Stadtpfarrer"-nek titulált.13 Mint a korábbi ismertetésünkből kiderül, ez a jelentés olyan adatokat és információkat is tartalmazott, amelyeket Márton Áron nem mondott el az április 24-i, a diplomáciai jelentés tanúsága szerint kizárólag Vorbuchner segédpüspöki kinevezésének kérdésére szorítkozó eszmecseréjükön.

Érdekes az is, hogy a kolozsvári lengyel konzuli ügynökség élén történő váltás után Márton Áron hogyan kerül kapcsolatba a második vicekonzullal, Tadeusz Stapinskivel. A kolozsvári lengyel konzuli kirendeltség utókorra maradt irathagyatékában eddig mindössze egyetlen utalást találtunk arra, hogy a lengyel diplomata viszonylag hosszú kolozsvári működése során (1937. január 31-től 1940. júniusig) beszélgetést folytatott volna Márton Áronnal. Erre 1937. április 1-jén került sor, s az erről szóló jelentés tanúsága szerint Márton Áron kereste fel a diplomatát. Ám a dokumentumból az is egyértelműen kiderül, hogy ez már viszontlátogatás volt, tehát valójában Stapinski volt az, aki a konzuli ügynökség élén történt személyi változást követően elsőként kezdeményezte a kapcsolatfelvételt. A külszolgálat idején bevett gyakorlat, hogy az egyes diplomáciai posztokon, az előd és utódja közötti átadás-átvétel része az informátorokra vonatkozó adatok (név, elérhetőség, jellemrajz stb.) átadása is. Mondhatnánk, hogy a diplomáciai munka hatékonysága szempontjából az átadás-átvétel legfontosabb része ez, s nem is annyira az aktuális ügyviteli teendők ismertetése vagy lezárása. Nyilván ennek tudható be, hogy Stapinski új diplomáciai megbízatásának megkezdése után vizitet tett az egyik legbefolyásosabb magyar kisebbségi és egyházi vezetőnek tekintett Márton Áronnál.

Az 1937. április 1-jei beszélgetést Márton Áron azért kezdeményezte, hogy ismertethesse a magyar kisebbség helyzetét. Elmondta, hogy az azt megelőző hónapokban jelentősen kiéleződött a magyarellenes kurzus Erdélyben. Ezt Márton Áron szerint nemcsak az mutatta meg, hogy a közhasznú vállalatoknál magyarok nagy tömegeit bocsátották el állásukból, s a magánvállalatokra nyomást gyakorolnak annak érdekében, hogy alkalmazzanak románokat, hanem a premontreiek ingatlanainak elkobzása, vagy az is, ami a székelyek által lakott megyékben történik. A Székelyföldön üldözik és zaklatják a magyar magániskolákat, a gyerekeket gazdasági és adminisztratív úton arra kényszerítik, hogy kizárólag román nyelven oktató román állami iskolákba járjanak. Márton Áron közölte, hogy a székelyek már eleget szenvedtek, ezért annál fájdalmasabban megérzik ennek a repressziónak a következményeit. Továbbá kifejtette, hogy a román egyetemi ifjúságot a románosítási akciók és a magyarok elleni támadások egyik legnagyobb rejtett motorjának tartja, amit a román fiatalok által a szünidő alatt elkövetett atrocitásokkal illusztrált.

Érdekes mozzanata volt még ennek a beszélgetésnek, hogy Márton Áron kérte a lengyel diplomatát, utazzon el Székelyföldre, hogy a saját szemével győződhessen meg az ottani viszonyokról. Stapinski a konzuli kirendeltséggel kapcsolatos szervezési problémákra hivatkozva udvariasan közölte, hogy ennek nem tud eleget tenni. Nyilvánvaló azonban, hogy az elutasítás hátterében nem szervezési problémák álltak. A jelentésben utal egy miniszteri instrukcióra is, amelynek tartalma általunk nem ismert, de a szövegkörnyezetből sejthető, hogy ez a normatíva körültekintést írt elő az állomáshelyen azon személyekkel való kapcsolattartásban, akik nem az állam vagy a kormányzat reprezentánsai voltak. Stapinski tehát nem exponálhatta magát ennyire nyíltan egy kisebbségi vezető mellett. Erről árulkodik az is, hogy pro domo jelleggel világossá tette: Erdély etnikai viszonyainak megismerése végett szeretné bejárni a régió magyarok által lakott megyéit is, de nem tartaná helyesnek, ha a konzuli illetékességi körzet bejárása és a Márton Áronnal fenntartott kapcsolata között korreláció lenne.14

Arra, hogy nem ez volt az egyetlen találkozó kettejük között, egyértelműen következtethetünk abból a jelentésből, amit Stapinski Márton Áron apostoli kormányzói kinevezéséről küldött Bukarestbe. Ebben konkrétan leírja, hogy a magyar plébános személye jól ismert előtte, Márton Áron volt az, aki gyakorta kereste a társaságát, hogy általános politikai kérdésekről beszélgessenek, s ezek keretében tájékoztatta őt a magyar kisebbség aktuális helyzetét illetően. A dokumentum különlegessége, hogy abban a lengyel diplomata nyíltan vall a Márton Áronhoz fűződő szorosabb emberi viszonyáról: leírja, úgy véli, hogy barátság alakult ki kettejük között.15 Ez meglehetősen szokatlan egy hivatali diplomáciai jelentésben. El kell azonban mondanunk, hogy Stapinski 1895. szeptember 23-án született, tehát szűk egy évvel volt idősebb az 1896. augusztus 28-án született Márton Áronnál, ami nem jelentett generációs távolságot kettejük között, sőt, éppen ellenkezőleg, az azonos korosztályhoz tartozás inkább megkönnyíthette a lazább, közvetlenebb kapcsolat létrejöttét és fenntartását.

Mint említettük, a kolozsvári lengyel konzuli kirendeltség hivatalosan 1940 októberéig fennállt, 1939 őszétől, Lengyelország német és szovjet lerohanását követően már nem fejtett ki érdemi politikai tevékenységet. Azok után, hogy a náci Németország és a Szovjetunió okkupálta a lengyel területeket, Lengyelország szuverenitása megszűnt, a korábbi, államiságot is szimbolizáló külföldi képviseleti rendszert nem lehetett a korábbi keretek között fenntartani. A lengyel kormány tagjain kívül nagyszámú polgári menekült is érkezett a megszállt lengyel területekről Romániába, egy részük éppen Kolozsváron telepedett le, ahol ennek nyomán egy körülbelül százfős lengyel kolónia is kialakult.16 A menekültek között volt Józef Derdak korábbi kotói plébános is, akit Márton Áron a lupényi plébánián helyezett el szolgálatra, az ottani lengyel közösség pasztorációjára. Derdak 1940. szeptember 1-jén érkezett Lupényba, s az erről tudósító Fábián János helyi katolikus plébános megemlítette azt is, hogy várják a lengyel konzult vagy annak megbízottját, hogy a Derdak státuszával és a helyi lengyel iskola működésével kapcsolatos kérdéseket rendezze.17 Mindez, illetve az a tény is, hogy az erre vonatkozó levélváltásban kifejezetten utalás történik Tadeusz Stapinski iniciatívájára, egyértelműen arra enged következtetni, hogy a lengyel pap lupényi elhelyezésének kérdésében lehetett valamilyen előzetes szóbeli megállapodás Márton Áron és Stapinski között. A kettejük közötti kapcsolat tehát a gyökeresen megváltozott viszonyok, vagyis Márton Áron püspöki kinevezése és Gyulafehérvárra költözése, illetve a kolozsvári lengyel konzuli kirendeltség munkájának de facto ellehetetlenülése ellenére is fennmaradt.

Minderről teljes bizonyságot azonban csak egy másik iratból nyerhettünk. Márton Áron jóval később, egy egészen más történelmi időszakban, 1966-ban, levélben kereste fel a bukaresti lengyel nagykövetséget, s arról értesítette a misz-sziót, hogy Stapinski személyes holmiját a háború óta ő őrzi. Ebből a levélből részben kihámozható, hogyan alakult a lengyel diplomata sorsa, illetve kettejük kapcsolata a háború alatt és után. Eszerint Stapinski a második bécsi döntést követően áttelepedett Nagyenyedre, majd rövid idő múlva végleg elhagyta Románia területét. Mielőtt elutazott volna, Márton Áronra bízta személyes ingóságait öt ládába csomagolva, azzal a meghagyással, hogy ha nem jelentkezne értük, akkor a püspök értesítse egyik rokonát levélben. A levelet maga Stapinski írta meg, s a lezárt borítékon feltüntette a rokona nevét és címét. Ez a levél azonban, Márton Áron állítása szerint, időközben elkallódott, s a lengyel diplomata sem tért vissza többé Erdélybe. Figyelmet érdemel azonban, hogy még a háború utolsó évében is küldött püspökbarátjának egy képeslapot az afrikai frontról, de ezt követően már nem adott életjelt magáról.18 A bukaresti lengyel nagykövetség arra kérte Márton Áront, hogy készítsen egy tételes listát a ládákban lévő holmikról. Ő azonban, arra hivatkozva, hogy az egyes ládákban lévő rendet nem kívánja megbontani, csak az elsőt bontatta fel, s az annak tartalmáról készített lajstromot küldte el Bukarestbe. Eszerint a láda főleg ruhaneműt, nadrágot, katonai formaruhát és sapkát, öltönyt, kesztyűt stb., illetve más értékeket, szőnyegeket, festményeket, tusrajzokat, vázát tartalma-zott.19 Márton Áron döntése, mely szerint a többi ládát nem nyittatta fel, emberileg teljesen érthető, hiszen ezek az értékek mementót jelenthettek számára is, nem lehetett könnyű annyi év után ismét szembesülni egy barát és egy barátságot megszakító háborús időszak emlékével.

Márton Áron eleinte valóban csupán „megbízható informátorként" került a romániai lengyel diplomáciai szolgálat, a diplomáciai hírszerzés látókörébe. Mindamellett, hogy ez a kapcsolati keret egy barátság megszületéséhez is elvezetett, semmi kivetnivalót vagy pejoratív jelentéstartalmat nem találunk abban, hogy Márton Áron, a saját kezdeményezésére, információt szolgáltatott adott esetben a lengyel diplomáciai szerveknek a magyar kisebbség életéről, a magyar kisebbségi felekezetek helyzetéről. Ez volt ugyanis az egyik csatornája annak, hogy a diplomáciai testületek a magyar nemzeti közösséggel szemben követett román kurzusról a hivatalos kormányzati interpretáción túl kisebbségi szemüvegen keresztül is információhoz jussanak, és ezáltal megismerhessék a sajátosan magyar álláspontot, a magyar sérelmeket és érdekeket is.

 

Jegyzetek

1 Erre ld. pl.: Gebei Sándor: Tanulmányok az erdélyi-lengyel kapcsolatok történetéből (1617. század). Eger 2001.

2 Erre részletesen ld.: Historia diplomacji polskiej (Polowa X-XX w.). Tom IV (19181939). Red.: Piotr tossowski. Warszawa 1995.

3 Joseph Rothschild: Románia története a két világháború között. Szeged 1995. 5-7. Uő: Lengyelország története a két világháború között. Szeged 1995. 14-15.

4 A két világháború közti lengyel nemzetiségpolitikára ld.: Szokolay Katalin: Lengyelország története. Bp. 1997, 164-166.

5 A kolozsvári lengyel konzuli kirendeltség feladatkörét ismertető szolgálati feljegyzés. Kolozsvár, 1938. máj. 16. Archywum Akt Nowych (AaN), Agencja Konsularna R. P. w Cluj, Sygn. 2, Str. 47-55.

6 A lengyel diplomaták életrajzait ld.: Rocznik sfuzby zagranicznej Rzeczypospolitej Polskiej wedlug stanu na 1 czerwca 1939 r. Warszawa 1939.

7 A kolozsvári konzuli testületek működésére vonatkozólag csak részadatok állnak rendelkezésünkre. Ld. pl.: Ablonczy Balázs: A zsidó, a mágnás meg a revízió. Francia konzulok, diplomaták és az erdélyi magyar kisebbség 1920-1940. Pro Minoritate, 2000. 2. sz. 163176. Seres Attila: Magyar kisebbség és lengyel diplomácia Erdélyben a '30-as évek végén. Pro Minoritate, 2000. 3-4. sz. 206-218.

8 A kolozsvári lengyel konzuli kirendeltség feladatkörét ismertető szolgálati feljegyzés. Kolozsvár, 1938. máj., 16. Loc. cit.

9 Erre ld.: Varga E. Árpád: Fejezetek a jelenkori Erdély népesedéstörténetéből. Tanulmányok. Bp. 1998. 358-364.

10 Noha a Szentszék egy hónappal Adolf Vorbuchner halála után, 1938. szeptember 14-én erdélyi apostoli kormányzóvá, majd december 24-én püspökké dezignálta, s ettől kezdve az egyházkormányzati teendők Gyulafehérvárhoz kötötték, nem szakadt el véglegesen a kincses várostól. Jól bizonyítja ezt, hogy 1939. február 12-én a felszentelésére is plébániatemplomában, a kolozsvári Szent Mihály-templomban került sor. A kolozsvári éveire részletesen ld.: P. Szőke János: Márton Áron. Nyíregyháza 1990, 127-137., Domokos Pál Péter: Rendületlenül. Márton Áron Erdély püspöke. Bp. 1989, 129-136. Virt László: Nyitott szívvel. Márton Áron erdélyi püspök élete és eszméi. Bp. 2002, 33-69.

11 Stapi nski jelentése Adam Mikucki bukaresti lengyel konzulnak Márton Áron apostoli kormányzói kinevezéséről. Kolozsvár, 1938. szept. 21. AAN, Agencja Konsularna R. P. w Cluj, Sygn. 2, Str. 108-109.

12 Buzek jelentése Mikuckinak. Kolozsvár, 1936. ápr. 24. AAN, Agencja Konsularna R. P. w Cluj, Sygn. 1, Str. 18-19.

13 Buzek jelentése Mikuckinak. Kolozsvár, 1936. szept. 22. Ibid. Str. 72-73.

14 Stapinski jelentése Mikuckinak. Kolozsvár, 1937. ápr. 2. AAN, Agencja Konsularna R. P. w Cluj, Sygn. 1, Str. 138-140.

15 Stapinski jelentése Mikuckinak Márton Áron apostoli kormányzói kinevezéséről. Kolozsvár, 1938. szept. 21. Loc. cit.

16 Erre ld. pl.: Kazimiera Ittakowiczówna: Kolozsvári emlékek. Korunk, 1972. 12. sz. 1840-1848. Edmund Roesler: Egy lengyel művész a magyarokról. In: Szenyán Erzsébet - Kapronczay Károly (szerk.): Menekültrap-szódia. Lengyelek Magyarországon 19391945. Bp. 2000, 381-383.

17 Stanislaw Skudczyk bukaresti lelkész levele Márton Áronnak. Bukarest, 1940. augusztus 10. Továbbá: Fábián János lupényi plébános levele Márton Áronnak. Lupény, 1940. október 5. GYÉL, I. 1/a. (Püspöki hivatal iktatott iratai), 1852. dob., 35. csop., 2403/1940. sz.

18 Stapinski sorsáról még annyit tudunk, hogy a háború befejezésével az Egyesült Államokba emigrált, ahol 1945-1946-ban emigráns lengyel lapok kiadásában és szerkesztésében vállalt vezető szerepet. Ld.: Polska sfuzba zagraniczna po 1 wresnia 1939 r. Widawnictwo stowaryszenia pracowników polskiej stuzby zagranicznej, Londyn, 1954. 239.

19 Márton Áron levele a bukaresti lengyel nagykövetségnek. Gyulafehérvár, 1966. február 26. A bukaresti lengyel nagykövetség levele Márton Áronnak. Bukarest, 1966. március 21. Márton Áron levele a bukaresti lengyel nagykövetségnek. Gyulafehérvár, 1966. március 29. GYÉL, I. 13/e. (Vegyes iratok), 7. dob.

 

 

Keresés a Katholikos oldalain