Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Bodó Márta
mÁRTON ÁRON, AZ IFJÚSÁG ÉS A NÉP NEVELŐJE

 

The educational programme of Bishop Áron Márton and his relation to the young generation

As a young priest, Áron Márton explored the educational system and build up his own programme on education. As Transylvania-for-merly part of the Hapsburg Monarchy-became part of Romania, the Hungarian-speaking population was a minority, and so was the Catholic religion. Áron Márton had been the pastor of the students in Kolozsvár/Cluj for a few years (1932-36), but he did a tremendous work. He educated a generation, worked together with lay people long before Vatican II. The young people whom he trusted later became responsible intellectuals. Some of them were trusted friends of the bishop. The article presents the educational system of Bishop Áron Márton.

Key words: education, Márton Áron, Transylvania, Catholic, intellectual

 

A szerző a kolozsvári BBTE magyar-angol szakán tanári diplomát, a budapesti Pázmány Péter Hittudományi Akadémián teológiai abszolutóriumot szerzett. A BBTE RK Teológia Karán pasztorálpszichológiai magiszterit végzett 2009-ben, doktori dolgozatát 2007-ben védte meg. 2003-tól a Vasárnap és Keresztény Szó szerkesztője, majd felelős szerkesztő, jelenleg főszerkesztő. Az itt közölt írás 2015 augusztusáben előadásként hagzott el Csíkszentdomokoson.

Márton Áron gondolkodásában szinte a kezdettől kész egy teljes, átfogó pedagógiai program, amelyet tapasztalatai alapján és saját, elmélyült gondolkodásának kohójában alakított ki. „Az ifjúsági prézes, a népszövetségi igazgató és a kolozsvári plébános egyazon tervet munkál s azonos gondolatokat hirdet" - írta Venczel József. Mindez egyetlen gondolatsorra vezethető vissza, arra a rendszerre, amelyet „munkája küszöbén, 1933 nyarán vagy még előbb kialakított és a maga számára rögzített. A népnevelés célja kettős. Mint a nevelés általában, a népnevelés is az egész embert tekinti, egyéni és társadalmi vonatkozásban veszi és akarja tökéletesebbé tenni. Célja tehát: népünk tömegénél gyarapítani az egyéni és a társadalmi műveltséget."1 Az évek során ez a pedagógiai program alakult, csiszolódott, egyre világosabb körvonalakat öltött. Neve lehet a szimbolikus értelmet nyert kiszélesített iskola:2a nemzeti megmaradás, a vallási gyökerekbe kapaszkodó folytonos növekedés fóruma, amely elképzelése szerint a népnevelés eszköze.

A népnevelési program kialakulásának előzményei

1924. július 6-án szentelte pappá Gyulafehérváron Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök, július 13-án mutatta be első szentmiséjét szülőfalujában, ahol maga a főpásztor is jelen volt. Első kápláni kinevezése 1924 júliusától Gyergyóditróba szólt, majd 1925. július 1-jétől Gyergyószentmiklósra, kiegészítve a gyergyószentmiklósi Állami Főgimnáziumba szóló hittanári kinevezésével 1926. augusztus 1-jétől. 1928. július 1-jétől hittanár (a Katolikus Főgimnáziumban) és szubrégens (igazgatóhelyettes) a fiúnevelő intézetben Marosvásárhelyen. Ezt 1929. július 1-jén verestoronyi plébánosi kinevezés követte, amikor is tanulmányi felügyelő a szebeni Teréz árvaházban. 1930. október 1-jétől gyulafehérvári püspöki udvari káplán és levéltáros, 1932. szeptember 1-jétől püspöki titkár Mailáth püspök mellett, de már október 1-jén a fiatalok kérésére ifjúsági lelkipásztor, akadémiai hitszónok, a Kolozsváron tanuló egyetemista és főiskolás fiatalok lelkipásztora. Főpásztora Rómában is bemutatta a tehetséges ifjút, s a pápa áldását adta az ifjúság körében végzendő munkájára.3

Kolozsvári egyetemi lelkészi teendőit nem csak a fiatalok lelki irányításában látta. Szellemi front kialakítását is feladatának tartotta az értelmiségi pályára készülő fiatalok számára. Összefogva oktatóikat, a hivatását már gyakorló katolikus értelmiséget, vállvetve velük, köztük dolgozott. 1933. október 1-jétől György Lajossal, a Lyceum-könyvtár igazgatójával lapot indított Erdélyi Iskola címen, 1934-től az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség Egyetemi és Főiskolai Szakosztályát vezette, ugyanazon év március 13-án Kézdivásárhelyen az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség közgyűlése igazgatójává választotta. Tevékeny és fáradhatatlan volt mindegyik beosztásában. A Népszövetség keretében előbb az orvosi, majd a pedagógiai szakosztályt hívta életre. 1936-ban előbb ideiglenes, később végleges megbízást kapott a kolozsvári Szent Mihály plébánia vezetésére, ahol összekuszált anyagi helyzetet kellett tisztáznia és rendeznie. 1937 januárjában címzetes kanonoki címmel tüntették ki, megrendezte a Népszövetség marosvásárhelyi találkozóját, ahol aztán igazgatói szerepköréről lemondott. 1938. augusztus 14-én a kolozsvári Szent Mihály egyházközség plébánosává választotta, Vorbuchner Adolf püspök pedig ezt követően kinevezte plébánosnak, kolozs-dobokai kerületi főesperesnek, székesegyházi kanonoknak. De még jóformán el se kezdte működését, szeptember 10-én Bécsben meghalt Vorbuchner Adolf püspök, s szeptember 14-én a Szentszék Márton Áront nevezte ki az egyházmegye apostoli kormányzójává. Kolozsvári plé-bánosi munkakörét megtartva szeptember 22-én az egyházmegye ideiglenes vezetését is átvette. Közben szeptember 29-én Zomora Dániel nagyprépost ünnepélyesen beiktatta Márton Áront kolozs-

vári hivatalába - Szent Mihály ünnepére esett a beiktatás, napjául a templom búcsúünnepét választották, ugyanakkor Szent Mihály az egyházmegye védőszentje is. Munkában teltek a következő hónapok: a kolozsvári napi ügyek, az örökölt gondok, a Gajdátsy Béla irodaigazgató segítségével végzett egyházmegyei tennivalók mind rá vártak. Így érkezett el a december: 1938. december 22-én táviratban hívatta magához Andrea Cassulo bukaresti nuncius, az ügyről, amiért hívta, mindenki a december 24-i hivatalos híradásból értesült: XI. Piusz pápa Márton Áront választotta Vorbuchner Adolf örökébe az erdélyi, gyulafehérvári püspöki székbe. A kinevezett püspök még aznap Gyulafehérvárra utazott, bemutatta a káptalan előtt a kinevezési okmányt, karácsony napján szentmisét mutatott be, majd estére visszaérkezett állomáshelyére, Kolozsvárra, ahol hivatali kötelességei szerint akkor még plébánosi feladatát kellett ellátnia.

Az egyetemi lelkész

Márton Áron az 1931-32-es tanév elején, októberben érkezett Kolozsvárra, Venczel Józsefnek (aki akkoriban az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség Egyetemi és Főiskolai Szakosztályának főtitkára, később elnöke volt) a meghívására. Vitadélutánra hívta a gyulafehérvári püspöki titkárt, előadása pedig a városban tanuló magyar fiatalok körében osztatlan sikert aratott. Venczel József ezen felbuzdulva, György Lajossal szövetkezve kérést terjesztett Mailáth püspök elé: „A jelenlegi kolozsvári katolikus egyetemi hallgatóság számára a korszerű kérdések és világnézeti eszmék keresztény képviseletére egy, a főiskolai ifjúságot vezető egyéniségre van szükség, melyre minden tekintetben az eszmék és irányzatok harcában a legkorszerűbbnek és legalkalmasabbnak Márton Áron gyulafehérvári püspöki titkárt tartjuk. Ezért kérjük az Egyházmegyei Hatóságot, szíveskedjék az Ő személyében főiskolai vezetőt, prézest kinevezni."4 Mailáth püspök Kolozsvárra engedte Márton Áront, és ő (egy kisebb félreértést követően, amit a Státus segítségével hamar tisztáztak) a korábban tisztségéről lemondott Patay József helyére lépett, átvette az Egyetemi és Főiskolai Szakosztály egyházi vezetését. „A tisztikar tudatában van annak, hogy az egyesületi élet első alapfeltétele a progresszív fejlődés, az egyesület kitűzött célja felé való biztos haladás. Ezért az egyesület célja, hogy összegyűjtse a Kolozsváron tanuló római katolikus főiskolai hallgatókat, hogy beléjük oltsa az ezeréves faji öntudat erdélyi kiteljesülése mellett a kétezer éves kultúrákat teremtő és fenntartó keresztény katolicizmus meggyőződését" - fogalmazott Venczel József az 1931. november 27-én tartott közgyűlésen.5

Márton Áron Kolozsváron ismert és keresett szónok lett. Beszédeit az Egyetemi templomban nagy számban hallgatták Kolozsvár értelmiségi családjai, más vallásúak is, vasárnaponként zsúfolásig megtelt a piarista templom. Ezt illusztrálja egy korabeli újságcikk: A Hírnök ferences lap 1936-os híradása szerint „nagyon jó gondolat volt Márton Árontól, a népszerű hitszónoktól, hogy február 28-án erről a tárgyról előadást tartott. A spiritizmus ma divat. [...] A főgimnázium díszterme régen nem látott akkora közönséget, amekkora erre az előadásra összegyűlt. Ez is annak bizonysága - a hitszónok népszerűsége mellett - hogy a spiritizmus a társadalmi érdeklődést csakugyan nagy mértékben lefoglalja." Ugyanebből az évből való egy másik, hasonló híradás: „Márton Áron, a közismert és jeles hitszónok a Szociális Misszió Szervezet kezdeményezésére március 30-tól április 5-ig vallásbölcseleti konferenciákat tartott férfiak részére. A kegyesrendi templomot esténként tekintélyes számú férfiközönség töltötte meg. A szónok nagyvonalú témákat magyarázott sorozatos előadásaiban."

Nagyobb írás, beszámoló is olvasható a Katolikus Népszövetség tizedik összejöveteléről A Hírnökben P. Boros Fortunát tollából, aki Ünnepi és hétköznapi katolikusok című írásában ismerteti a Marosvásárhelyen tartott nagygyűlés témáit. Nem véletlen, hogy a főszervező Márton Áron az 1936-os témául a Krisztus és a falu címűt javasolta (miután az előző, általa szervezett nagygyűlés a család témáját járta körül): a kolozsvári egyetemista és főiskolás fiatalokkal való együttműködése, az azok körében nagy szakszerűséggel és lelkesedéssel végzett falumunka is ott rejlik a választás mögött. Egyetemi lelkészként Márton Áron a katolikus egyetemistákat az egyház szociális gondolatának megismertetésével és a falumunkába való bekapcsolással nevelte értelmiségi feladatukra. A marosvásárhelyi nagygyűlésről A Hírnök írja: „A falunak meg kell ismernie és meg kell szeretnie azt a gondoskodást, amit a katolikus értelmiség az ő érdekében, de alapjában az egyetemes katolikus gondolat érdekében kifejteni akar. A katolikus akció nem trónol a falu fölött, hanem vele és benne él, nem gyámkodik felette, hanem egészséges, ős értékeit megbecsülve, testvérként nyújt kezet feléje. A falu nem kísérleti nyúl a katolikus értelmiség kezében, hanem finom és hajlékony anyag, melyből végtelen lehetőség nyílik a legremekebb szoborábrázolásokra. Mi tisztában vagyunk vele, hogy akik Krisztust a falura akarják vinni, azok ugyanezt vallják a katolikus akció szerepe és hivatása felől. S hogy a falu hajlamos a jóra, a szépre, Krisztusra, azzal mutatta meg, hogy szép számban vett részt a katolikus nagygyűlésen."6

Márton Áron ifjúsággal való kapcsolata és munkája elsődleges alapja a bizalom: megértette az ifjúság kritikáját, amelyet az előttük járó nemzedék irányában gyakorolt. Az ifjúság „nyilatkozataiban lehetnek és vannak elszólások - írta 1932-ben -, főképp a múltat illetően kegyeletsértően hangzó vagy merész kijelentések, tanulságos, önérzetes és bizakodó mondások, de ezek egyrészt a temperamentum velejárói, másrészt pedig az a magyarázatuk, hogy az eléje zuhant tények hatása alatt kénytelen jövő sorsával halálos komolyan szembenézni. Nem jelenti azt, hogy önmagát egyedül elégségesnek tartja s visszalöki a segítőkezet. [...] Azt kell mondanunk, hogy a nagyobb igények türelemmel munkált és kivárt beváltására, az öntudatosabb vallási élet kifejlődésére is az ifjúság mai lelki adottságaiban megvan az ígéret. [...] Már sejti a katolicizmus hatalmas kultúrérté-keit, a kétezer esztendő óta művészetet és lelkiséget adó egyház providenciális szerepét, a birtokában lévő, szociális megújhodásra alkalmas és képes örökfriss erőket. Őszinte akarata, hogy a jövő rendszerének kikezdésekor igaz érték legyen a társadalmi épület anya-ga."7 Bízott az ifjak felelősségtudatában, erejében, képességében és akaratában.

Bizalma bizalmat szült, megadta a fiataloknak szükséges önbizalmat. Ez pedig tetteket szült: az erősödő kolozsvári egyetemi fiatalság, az úgynevezett „ifjú katolikus mozgalom" megmutatta magát, Veress Ernő az által szerkesztett Erdélyi Tudósítóban 1932 tavaszán teret adott próbálkozásaiknak, így született pünkösdre az ún. ifjúsági szám, amelynek ifjúságot képviselő szerkesztője Venczel József, akit Márton Áron segít, irányít.

Nevelői hozzáállásáról 1938-ban Venczel József így ír: „meggyőződéses munkáját egyeseken kezdi, vezetőséget nevel annak a főiskolás egyletnek, melynek irányítását egy év múlva ténylegesen átveszi", majd így folytatja: „És hogy nevel bennünket? Szó és magyarázkodás nélkül kezünkbe adja a Quadragesimo Anno szövegét, önmagunktól leszünk a keresztény szociális tanok híreivé; hosz-szasan elvitatkozik mindegyikünkkel, nem unja és nem int le: észrevétlenül azzá lesz egyesületi és magánéletünk, amivé lennie kell, s amire most oly büszkék vagyunk."8 Márton Áron módszere, ahogy az emlékezésből kitűnik, a személyes kapcsolattartás: egyénileg is elbeszélgetett mindenkivel - erre alkalma és lehetősége is volt, mert maga is a diákokkal együtt a Báthory-Apor Szemináriumban lakott.9

Az egyéni munka mellett egyetemi ifjúsággal való szervezeti kereteket, a korábbi egyesületi szerkezetet átszervezte: az addigi felosztást szemináriumi rendszerre cserélte, hogy a szellemi és a vállalt társadalmi munka, a jövendő hasonló hivatás kösse össze az egyetemi hallgatók csoportjait, s ne a származási hely, mint korábban.10

Venczel József, a későbbi barát összegzően írja Márton Áron püspök népnevelő rendszere című cikkében: „Ifjúsági prézesként az eddig eltelt másfél esztendő alatt rendíthetetlen eréllyel hirdette főiskolás híveinek, hogy népünk életmegújulása elválaszthatatlanul a lélek nemességétől, a szellemi magatartás tisztaságától, az értelem eleven frissességétől és az akarat szilárdságától függ."11

Formálisan egyetemi lelkész csak néhány évet volt - másnak ez az időszak arra se lenne elég, hogy beletanuljon a mesterségbe, átlássa feladatait az adott helyen. Márton Áronnak elég volt arra, hogy megalapozza egész kiterjedt népnevelői tevékenységét, hogy alkalmas munkatársakat találjon, neveljen, velük cselekvési tervet készítsen, amit ők távollétében is továbbvisznek, s amit ő maga püspökként immár egy más szinten folytat.

Márton Áron (nép)nevelési programja

Márton Áron programja, a kiszélesített iskola, az iskolai (és iskolán kívüli, hiszen az onnan kinőtt nemzedékre is vonatkozó) ismeretátadás mellé a jellemformálás feladatát is a pedagógia körébe utalja, a kifejezett iskolai, iskolás nevelés mellett a népművelés felvállalását is célul tűzte ki, és feladatnak tekintette a gyökerek felkutatását, ismertetését, megőrzését, célnak, egyben pedig eszköznek tartotta a művészi nevelést. „Rengeteg művészi hajlam és érték van népünkben. Alkalomszerűen mutatjuk és dicsekszünk is vele. De arra nem tanítottuk meg, hogy azt hogyan őrizze, esetleg hogyan értékesítse s hogyan tehetné szebbé a maga életét, háza táját, a falu külső rendjét a rendelkezésére álló eszközökkel. [...] az igazi népművelés nem maradhat meg az ismeretközlés iskolás ténykedésénél. Csak ismereteket közölni nem elég. Az igazi cél a jellem nevelése, az, hogy mindezzel a gyermek- és ifjúkorban felserkentett képességeket úgy fejlesszük tovább, hogy az ifjú tudjon magának nemes eszményeket kitűzni, és azokért egy egész életen át lelkesedni és dolgozni."12 Mindezt célozta a György Lajossal közösen alapított periodikában is. A lap múltját 1942-ben számba vevő Venczel József így összegez: „Az Erdélyi Iskola a szellemi váltásnak ebben az időszakában körültekintő megfontolással elsősorban a nevelők rendjét veszi a kezébe, gondolatot sugall, eszméket közvetít, terveket készít és a tervekhez megoldásokat nyújt, a nevelőket neveli, mert a nevelés rajtuk múlik. Egyébként is a nevelői rend a kisebbségi Erdélyben mindennek az előfeltétele. Nélkülük nincs társadalmi szervezet, gazdasági mozgalom és természetes, hogy nincs művelődési élet. A nevelői rend vezető értelmiségünk törzse, egész népközösségi életünk felelőssége az ő vállukon nyugszik: a kisebbségi időszakban a pap nemcsak pap, a tanító nemcsak tanító, a tanár nemcsak tanár, hanem betölt sok olyan funkciót is, amelyet ma már a közigazgatás és az újonnan alakult társadalmi szervezetek töltenek be. Két évtizeden át csak a templom és az iskola népi életünk erőtsugárzó központjai, minden más akció tőlük indult és belőlük táplálkozott. [...] Falvainkban olyan volt a közösségi élet, amilyenné a nevelői rend tette."13

Az Erdélyi Iskola című lapot oktatási-népnevelési szándékkal, a keresztény pedagógusok iskolai munkájának segítésére, a szélesebb értelemben vett általános népművelés támogatására, kibontakoztatására hozta létre 1933-ban Márton Áron egyetemi lelkész és György Lajos egyetemi tanár, a kolozsvári piarista Lyceum-könyvtár igazgatója, az egyetemi ifjúság vallásos szellemben való nevelésének támogatója-szervezője, az EME titkára, a Státus (az erdélyi katolikus Egyházmegyei Tanács) igazgató tanácsosa. Az 1933-as alapítást követően 1944-ig működött a mindvégig színvonalas Erdélyi Iskola. A pedagógiai lap évi négy füzetben jelent meg, elméleti és gyakorlati témákkal foglalkozott. Indulásakor a következő, fejezetcímül kiemelt témák szerepeltek benne: Nevelésügy, Módszertan, Nyelvünk és kultúránk, Kisebb közlemények. Könyv- és folyóiratszemle. Hírek, Üzenetek és tanácsok, Népnevelés. A terv: évente nyolc számot megjelentetni, ezeket kettesével összevont füzetekben valósították meg, egy évfolyamon belüli folyamatos számozással, hogy az egyes lapszámokat majd a pedagógusok a könyvtáruk számára egy kötetként tudják tárolni és használni - (az egyes évek végén kiadott) egységes tartalomjegyzékkel segítve a tájékozódást. A szerkesztést Márton Árontól Veress Ernő kolozsvári plébános vette át, aki az Erdélyi Tudósító szerkesztője, György Lajos mellett 1944-ben Hegyi Endre is volt rövid ideig szerkesztő.

Az Erdélyi Iskola célkitűzésének megfelelően a felekezeti nemzetiségi iskola szellemi támogatója, munkásainak fóruma kívánt lenni. Programadó írásában így fogalmaztak a szerkesztők: „Folyóiratunk az erdélyi katholikus és magyar iskola érdekeinek szolgálatában indul útjára. Ezt a közel ezeréves intézményünket s művelődésünk hagyományait akarjuk támogatni, belsőleg erősíteni és kiszélesedett hivatásának betöltésére edzeni. Az erdélyi iskola életében közel másfél évtized óta multunkban nem ismert küzdelmek, erőfeszítések és átalakulások folynak. Eddig a mentési munkálatok, az iskolánk alapjainak aláfúrása következtében megrendült falak kétségbeesett támogatása kötötték le minden erőnket. Sem az idők, sem helyzetünk új sajátos fordulatainak megvizsgálására külön gondot nem fordíthattunk. [...] Erdélyben a népművelés, a társadalmi munka, népünk minden irányú nevelése és felvilágosítása az iskola feladata. Ezt akkor teljesítheti, ha kereteit kiszélesíti, munkaterületéül a társadalom egészét tekinti s a meglevő sok nemes törekvést elmélyítve, rendszerrel, egységes irányítással, népi közösségünk javára szolgáló egymozdulatú magyar cselekvéssé fogja. Az elkínzott világ reménysége a katholicizmus életerejének felszabadult erős áramlása. Ebbe kapcsolódunk bele."14 A szerkesztők a lap céljait így jelölték ki: a magyar tannyelvű iskolák szolgálata, a pedagógia újabb eredményeinek ismertetése és hasznosítása, új irányzatok ismertetése, az iskola és pedagógia általános válságának leküzdése, az iskolai és népi hagyományok ápolása. Márton Áron alapító szerkesztő az induló lap szakmai és világnézeti alapjának összefüggéseiről így írt: „Igaz, hogy a pedagógia független tudomány, vannak saját törvényei és megvan a saját módszere, de éppen sajátos tárgyánál fogva nem tud a világnézettől elvonatkoztatni. Tárgy a levésben lévő ember formálása. Az ember pedig a nevelés, illetve neveltség szempontjából alaktalanul jön a világra. S alakulását a legkülönbözőbb tényezők befolyásolják: az élettani adottságok, a fejlődő képesség ösztönzése, a környezet, a tapasztalatok, ismeretek és élmények stb. A nevelésnek iránya összeesik tehát a világnézet irányával. A világnézet eleven és cselekvő kapcsolatba akar hozni az élettel. A nevelés ugyanerre törekszik. A gyermeket, a bontakozó emberi életet olyan elvekkel, ismeretekkel, lelkesedéssel, élményekkel akarja ellátni, hogy az élet minden viszonylatában el tudjon igazodni. Szándéka az, hogy a kezéből kikerült ember ne legyen a történések akaratnélküli labdája, ne a körülmények alakítsák, hanem ő alakítsa az életet."15

A mellette felnövekedett Venczel József ismerte legjobban, értette legmélyebben Márton Áron nevelői programját. Erről szóló írásának, a Márton Áron püspök népnevelő rendszere címűnek a gondolatmenetét követve emelem ki a következőkben e rendszer lényeges pontjait, mindeniket Márton Árontól vett idézettel egészítve ki.

A népnevelés feladatai

Márton Áron a (nép)nevelésben az egyéni műveltség megszerzését tartja fontosnak, ehhez a népiskola adja az alapismereteket, ám az ész művelése mellé a személyiség kibontakozása is szükséges a teljességhez. „Az egyházmegye lelki arculatának széppé teljesedése, a katolicizmus megerősödése, izmos szétterjedése, hódító erőinek tevékeny kibontakozása az ifjúság lelki neme-sedésén és a nép tömegeinek műveltségén fordul. Az ifjúság és a nép céltudatos nevelése nélkül katolikus híveinket veszítjük el. Ha nem lesz vezető rétegünk, mely az erkölcsi felelősség eleven tudatával él és tanít a nép között, s ha népünk tudatlansága következtében a hajszás életversenyben alul marad, ha műveltségében megfogyatkozik, ha múltjának értékeit nem tudja átvenni s nem lesz számára lehetséges, hogy belső gazdagságának kibontott pompázatában rangosan, egyenlő félként jelenhessen meg a többi népek között, elbitangolódik lelkileg is. Nemcsak űzött és lenézett, kóbor nomád lenne a kultúrtenyészet kellős közepén, hanem bűnökbe nyomorodnék."16

Ezen a nagy feladaton belül az értelem művelése azt jelenti: meg kell tanítani a népet gondolkodni. A gazdasági műveltség gyarapítása, a foglalkozásban való jártasság, a foglalkozáshoz tartozó ismeretek birtoklása erősíti az öntudatot, biztonságot és örömet ad a munkához. S bár a szellemi és erkölcsi életszínvonal nem szükségszerűen függ össze az anyagi javak meglétével, általában azonban magasabb rendű műveltség és anyagi kultúra összefügg egymással: paupertas maxima meretrix, ahogy maga Márton Áron fogalmazott Az iskolán kívüli népnevelés feladatai című, 1935-ben az Erdélyi Tudósítóban, 1943-ban az Erdélyi Iskolában is közölt írásában.17

A nevelésben az értelmi, akarati és érzelmi tényezők egyformán fontosak, ezeket arányosan és együttesen kell művelni, fejleszteni, hogy kiegyensúlyozott embert alakítsunk ki.

A nevelés az egyént célozza, de számtalan társadalmi vonatkozása van. „Az iskolának minden fokon, pontosan meghúzott irányt kell tartania: elsősorban azokat az ismereteket és ügyességeket közli, melyek az élethivatás szempontjából szükségesek. A nevelő kezét eléje adott szabályzatok, szigorúan végrehajtott utasítások kötik. Azt kell követnie, amit az oktatásügyet éppen irányító hatóság követel. Azonban a keresztény nevelés számára érvényes legnagyobb parancs az, hogy az Isten képmását minél több lélekben minél jobban kihozza. Az iskola szűk szemszögével lehet jó mesterembereket képezni, az ember egy részét ki lehet dolgozni, de az egész embert, a személyiség egész tartalmát csak valameny-nyi képességnek és tehetségnek együttes, lehetőleg összhangzatos fejlesztése alakíthatja ki. Az iskola falai között nevelhet és sok hasznos ismerettel megtömhet egyeseket, de a keresztény iskolának, mely a népek tanítására felhívó isteni küldetésből született, a nép befogadására alkalmas csarnoknak kell lennie, falait a tömegek oktatásáért szét kell tolnia. Az iskola elsősorban egyéni érdekű élethivatásokra készít elő, de a nevelő nem felejtheti, hogy az élethivatások el nem kerülhető szükségszerűséggel nagyobb közösségekbe, lelki és vérségi összefüggésekbe kapcsolnak bele."18

A család, a nemzet, az állam és az emberiség körei egybetartoznak, az egyént úgy kell felnevelni, hogy kisebb és tágabb közösségében ne csak fogyasztó legyen, hanem folyamatosan hozzájáruljon a közösség gyarapításához is. „Amint a családban a szülők és gyermekek összetartoznak és meghatározott közösséget alkotnak, úgy a gyermekek gyermekei, a nemzedékek egymásból kibomló számtalan sora és köre is összetartozik és valóságos egységet alkot. Nem képzelődés tehát, nem pusztán érzelem avagy kegyeletes emlékezés, hogy a közös ősöktől való származás élet- és sorsközösséget jelent. Az örökölt vér parányaiban kapjuk azokat a kimondhatatlanul hatalmas, titokzatos erőket, melyek szervezetünket építik és éltetik, s amelyeknek hullámzása sokban meghatározza kedélyvilágunkat is. A vér és nevelés közösségével együtt jár, hogy egyszármazású és nevelésű emberek érzelmi élete, szíve-vére közös: egyformán szomorkodnak és örülnek, szeretnek, gyűlölnek, élnek. De ebből a közös alapból nő ki, és eszerint színeződik a vér és nevelés közösségében összefogott nép szellemi élete, gondolatainak és eszméinek világa; amint ennek a közös érzelmi és szellemi életnek kifejezője a nép anyanyelve, melyen a közös szív és közös lélek érzelmeit és gondolatait, céljait és vágyait, eszméit és alkotó szándékait kifejezi. [...] Nagy felelősség tehát, hogy a szellemek harcának ezen a szakaszán Isten angyalát erőteljesen támogassuk. A család és a családias érzés nevelése mellett az iskolának is síkra kell szállnia, hogy a házasság tisztaságát, felbonthatatlanságát, célját tervszerűen mentsük, vonatkozásait feltárjuk s kitartó neveléssel ismét azzá az élethordozó és boldogságfakasztó szeretetközösséggé tegyük, aminek Isten az ember és a nemzet érdekében szánta."19 Ezért fontos a családi érzés, a családias gondolkozás megteremtése, fenntartása. A család egészsége, erkölcsi tisztasága, szilárd kerete, a csorbíthatatlan szülői hatalom és tekintély, a férj és feleség, a szülő és a gyermek rendezett viszonya biztosítja a szükséges feltételeket ahhoz, hogy egészséges, erkölcsös, kreatív emberek nevelődjenek, életképes nép alakuljon. „Az önző, önmagának való nemzedék helyett új nemzedéknek kell jönnie. S legalább arra legyen gondunk, hogy ezt megmentsük. A népek fennmaradásának záloga: a család. Úgy is, hogy népes családok adják a nép számbeli erejét és folytatását, és úgy is, hogy a család sűrű életében fejlődnek ki a népek életét felfelé hajtó erők. A magyar nép történetében hagyomány az igaz családi élet. És a népnevelők ragadjanak meg minden alkalmat, hogy a családnak és Isten teremtő gondolatának régi magyar tiszteletét ifjúságunk lelkében visszaállítsuk, nehogy erőt vegyen rajtunk az úri sorvadás."20

A tanulás során a honismeret szerepe gyökérkötő erejében van, a közösségi nevelés nemzetté neveli a fiatalokat. Külön-külön mind nagyszerű magyarok vagyunk - fogalmazza meg Márton Áron -, de mint népnek szánalmas a magatartásunk. És sorjázza: titkos és nyílt csoportosulások, összefogások, öncélúság rángatja jobbra-balra az amúgy is laza nemzeti lelkületet.

A népnevelés tényezői

közül a legfontosabb az egyház. „Az ember két világ polgára egyszerre, lelkének gyökérszálai az éghez kötik, lábával sáros földi utakon botorkál. S amint a lelket nem lehet a testből kitépni, úgy a természetfölötti vonatkozást sem lehet a természetitől elválasztani, hacsak nem akarjuk szétszakítani magát az embert. A nevelő tehát felelős hivatását akkor fogja fel helyesen, ha a gyermekben nem közönséges érzéki-eszes lényt, hanem az örökéletre meghívott embert látja, és minden eszközt felhasznál, a nevelésbe a vallás erőit is bekapcsolja, hogy őt előkészítse mind a földi, mind az égi sorsra. [...] Mindazt, amit ma nyugati szellemnek, műveltségnek, megnemesített emberi lelkületnek nevezünk, az Egyház teremtette meg. Elindulása első percétől, híven a krisztusi parancshoz, az emberek meg-nevelését tekintette legfőbb feladatának. A lélek üdvössége volt a lázas munka főcélja, az unum est necessarium lebegett szemei előtt, fáradhatatlanul, mindegyre újabb nekilendüléssel az apostoli tűz hajtotta, hogy az egyes embert Istennel, az első okkal és végső céllal átélt és tudatos kapcsolatba hozza, s ugyanakkor eszközeivel, berendezéseivel, módszereivel, amelyekkel célját követte, a leghatalmasabb építő erőket mozgósította az egyetemes kultúra szolgálatára. Európa neki köszönheti iskoláit; a család nevelésével, és a családon kívül a tömegek lelki, erkölcsi, művelődési gondozásával ő végezte a legmélyrehatóbb népnevelést; az Egyház képviselte és védte legkövetkezetesebben a társadalmi rend tartó oszlopát, a tekintélyt; ő nemesítette meg és juttatta szerephez az egyetemes kultúrában az egyes nemzetek sajátos értékeit és tulajdonságait. S ma is, ahol lehetősége nyílik és munkáját nem gáncsolják el, többnyire az Egyház iskoláiból, intézményeiből, egyesületeiből és nevelői munkájának többi műhelyéből kerülnek ki azok, akikre családoknak, közösségeknek, intézményeknek és népeknek a sorsát nyugodtan rá lehet bízni. Az Egyház és a nevelés szétválasztása mindig maga után vonta a kultúra elsekélyesedését és a nemesebb életformák ziláltságát, viszont az Egyház nevelési alapelveinek tiszteletben tartása az emberi együttélés szilárdságát és a haladás emelkedő irányát biztosította."21

Az (elemi) iskola a természetes alap, de nem önmagában. Sem a templom, sem az iskola önmagában nem elég. Sem a pap, sem a tanító nem tette meg a kötelességét, ha az iskola, ha a templom falai közt marad. Fontos a kettő kiegészítésére, hogy az otthoni nevelés összhangban legyen az iskolai és templomi neveléssel, ehhez elengedhetetlen a népnevelő és a szülők együttműködése „Ki kell tárnunk iskoláink ajtóit a szülői értekezletek rendszeresítésével a szülők előtt, hogy az ott folyó munkát közelről lássák, a gyermekükre fordított gondot személyesen tapasztalják. És ki kell tárnunk az iskolán kívüli népnevelés vállalásával általában a felnőttek előtt, hogy a velük való törődés, a sorsukban való osztozás tevékeny és hasznos kifejezésével a nevelőmunka értékelésére megtanítsuk."22

A nép előrehaladásához szükséges egy képzett, öntudatos és felelősségteljes réteg, amely húzza-hordozza-szolgálja: ennek kell lennie az értelmiségi rétegnek. „Minden nép annyit ér, amennyi értéket saját magából ki tud termelni. S addig él, amíg életét a saját erejével tudja táplálni. A békebeli középosztály azt hitte, hogy mindent megtett, ha valamelyik politikai párthoz nyíltan csatlakozott s a népet tollas-bokréták és lobogó zászlók alatt a tokányos választásokra felvezette. Az árát keservesen fizetjük. De legalább most össze kell szednünk magunkat. Megdöbbentő tények figyelmeztetnek. A tizenkettedik óra utolsó negyedében vagyunk. Isten segítségén és két marokra fogott akaratunkon kívül más erők nem állnak rendelkezésünkre. De ezzel mindent megtehetünk, ha becsületes összefogással munkába állunk."23

Az értelmiség és a nevelők együtt kezükben tartják a kiszélesített iskola kulcsait. Hogy ott hatékony munka történjen, szükséges egy népnevelési terv, kell az egységes irányítás, az azonos természetű végrehajtás. „Ma azt várjuk, hogy a tanító a pap mellett és a pappal együtt a falunak mindene: gazdasági tanácsadója, nevelője, népi értékünk és műveltségünk mentője, a közérdekek védelmezője, a bomlasztó kísérletek elhárítója legyen. Kovász és cement, mely népünk egy-egy földrajzilag határolt csoportjának szervezetét átjárja, egészséges erjedésen tartja s ugyanakkor kifelé egységes, kikezdhetetlen tömbbé kövesíti. Vezető és tanácsadó, aki tisztában van a helyzetünkben a népnevelőre váró összes feladatokkal és aki nélkül nem történik semmi, mert kezében van a falu apraja-nagyja egyaránt; tanító az iskolában és az egyesületekben, az egyházi és községi szervezetekben; s munkássága, tudása, önzetlen érdeklődése és példás élete folytán tekintély, akinek szava mindenütt súllyal esik latba."24 Az egységes irányítás arra szolgál, hogy a sok jó szándékot összefogja, különben erőt pazarol igen mérsékelt eredmény mellett. A népnevelés egysége nem elegyítést, hanem központosítást jelent, ezt nem a forma, hanem az azonos cél, célkitűzés és iránymutatás biztosítja. Ehhez szükséges az egyetemes érvényű szempontok világos megfogalmazása, a tennivalók felmérése, a tervkészítés, annak alapján a közös munka és a munka számonkérése. „Az Erdélyi Iskola szerkesztője határozott hangon követelheti és kívánhatja is ezt, mert fél évtizeden át a népnevelés gyakorlatában volt alkalma kitapogatni a beteg pontokat s a szellem eszközével és a szervező lehetőségeit felhasználva munkálja is a tennivalókat"25 - fogalmazta meg Venczel.

A nevelő tulajdonságai

A bizonytalanságban, az egész világban tapasztalható nyugtalanságban, amikor legtöbben türelmetlenül keresnek, a nép, a közösség irányítását vállalónak őszintének, becsületesnek, tiszta szándékúnak kell lennie. Nem utolsósorban segíti ezt, ha maga a nevelő vallásos alapon áll, sőt, Venczel Márton Áron nyomán így fogalmaz: népműveléssel csak az foglalkozzék, aki lelke mélyéig vallásos. „A természetes lét elveszti értelmét, ha nincs vonatkozása a természetfölöttivel, mint ahogy elveszítette a földet a lábai alól a mai ifjúság, mert az apák hosszú időkön át bölcselkedve tagadták az eget. A tudományt önmagáért művelték, ismereteket közöltek a több tudásért, értékelés nélkül, pusztán a haladás nevében."26 „Eszmei áramlatok párviadala tombol az élet minden síkján. S a nagy küzdelem célja az életnek, és elsősorban az életet hordozó jövő nemzedéknek a meghódítása. Tehát a magyarság méltán várhatja, hogy a nevelés súlyos feladatait hivatásszerűleg vállaló testület megértse aggodalmait s gyermekét a hangos irányok közül a biztosabbnak kiválasztásában segítse. ... Nálunk, sajnos, még enyhén érzik, de ahol az élet zajlóbb s az emberek horizontja tágabb, már tömbös valóságként jelentkezik, az egyetemes világcsőd földindulásos napjai, a társadalom eresztékeinek végzetes lazulása, az összehulló rendszerek életet temető romhalmaza az ifjúság lelkében felverték az extatikus hitet, hogy az élet nem múlhat el így. A múlt felé dobott megvető mozdulata is, sokszor igazságtalan bírálata és elégedetlensége is az élet metafizikai igenléséből fakad. Az ifjú proletár romantikus dogmája a kollektív emberről, a fasizmus fajistenítése, az istentelenek fanatikus vallásgyűlölete mind metafizikai mélységnek a keresése, kétségbeesett tapogatása Istennek, akinek eltávolodását a mai életből a zűrzavar növekvő rendetlenségében döbbenve tapasztalják. Hangosságuk csak annak az árulója, hogy abban, amit dühösködve vallanak, maguk sem hisznek. A hangos rendszerek végzetes hiányát legalább sejtik. S ha most okos kezek megértő vezetése a lázasan kereső ifjúságnak a metafizikai alapokat lelkesülten és igaz értékeléssel megmutatja, a jövő nemzedék erejével a meglódult világot is visszazökkentheti elveszített egyensúlyába."27

Márton Áron, mondja róla egykori tanítványa, mindig elégedetlen a pusztába kiáltónak a meddő szerepével, ehelyett tetteket kíván, a gyakorlat formáit keresi, és nem hírverést, hanem valódi munkatársakat akart, ilyeneket nevelt maga köré.

Talmi értékeket, giccset, még ha jó szándék és véres erőkifejtés eredményei is, nem szabad a fiataloknak felkínálni - mondja. A leghatékonyabb nevelési eszköz (ugyanakkor nemzetalkotó és fenntartó erő) maga a kultúra. A nép lelki világképe egyszerű, de ez korántsem jelenti, hogy ennek örve alatt, ezzel a kifogással selejtes szellemi javakat, üresen kongó frázisokat lehet neki adni: ez a népnevelés elárulása lenne. Ellenkezőleg, csak nagyfokú igényességgel szabad a tanításba kezdeni, a tanító-nevelőértelmiségi elsősorban önmagával szemben kell igényes és kritikus legyen. „Egy nép többségi helyzetben elbírja a bizonyítványokkal és diplomákkal ellátott középszerűek nagyobb tömegét is. Az önműködő előrejutás és a protekció alkalmazása rövidzárlatokat idézhet elő ott is; a középszerűek, mint a fáradt, rossz olaj, megdughatják az állami és társadalmi gépezet csapágyait és kényesebb részeit, de a hatalmas szervezet járataiban és munkahelyein szét is szóródhatnak, egészségesen is szétoszthatók, s a nagy belső erő, ha jól irányított, legyőzi az üzemzavarokat. Kisebbségi sorsban azonban a középszerűek rászabadítása a vezető helyekre nemzeti veszedelmet jelent. A mi fiainknak minden pályán és foglalkozásban kemény versenyt kell megállniuk, az előnyökbe beleszületettek és kiváltságoltak tömegével kell fölvenniük a harcot, hogy a maguk számára a helyet kiverekedjék és megtartsák; és ezenkívül: mindenkinek, akinek végzettsége van, közösségi munkát is kell vállalnia, kisebb vagy nagyobb körben, politikai, társadalmi, gazdasági, népjóléti vagy egyházi téren vezetőnek kell lennie. Mind a két igény tehát egyaránt azt sürgeti, hogy felkutassuk, kiválasszuk és tervszerű gondozásba azokat vegyük, akikben a legtöbb tehetség mutatkozik. A tehetség egymagában nem elég; hogy a feladatokra alkalmas legyen, párosulnia kell jellemmel, munkakészséggel, a hivatás szeretetével és eleven közösségi tudattal. Iskoláink hivatása, hogy a gondjaikra bízott gyermekeket így neveljék, az irányítás azonban a mi feladatunk lévén, tőlünk is függ, hogy legalább részben olyan anyagot kapjanak, amelyik elbírja és kamatos kamattal visszafizeti a reá fordított munkát és áldozatot."28

A népnevelés nehéz, igényes feladat, igénybe veszi a legfelkészültebbeket is, körültekintő gondot és készültséget kíván, ehhez a nevelőnek saját magát folytonosan karban kell tartania, palléroznia, továbbfejlesztenie. „Nekünk a falusi bírótól az országgyűlési képviselőig, a bábaasszonytól az orvosprofesszorig, a foltozó vargától a nagy gyárosig, a falusi tanítótól a püspökig minden poszton a legkiválóbb, és felelősségüknek tudatában levő emberekre van szükségünk. S ha a sokat emlegetett népi egységet is komolyan akarjuk, meg kell tanulnunk és első sorban a jövő nemzedéknek a tudatába bele kell égetnünk, hogy a népért végzendő munka nem külön foglalkozási ág, hanem minden hivatással elválaszthatatlanul együttjáró kötelesség. Aki a közösségből él, a közösségnek is munkával és felelősséggel tartozik, ami megint éppúgy érvényes az ügyvédre, politikusra és tanárra, mint a papra, tanítóra és falusi bíróra. És iskoláinkra vár a szép feladat nagyobb része, hogy a kezükön átmenő nemzedékek nevelésével népünket mind egyedeiben, mind pedig közösségében versenyképesen előkészítsék a létért folytatott harcra."29

Mint nevelő, mint az ifjúsággal foglalkozó felelős értelmiségi Márton Áron nagyon fontosnak tartotta a bizalmat: hogy benne bízzanak, ő maga nagyon bízott neveltjeiben. „Ha a katolikus pedagógia az egész vonalon, alapelvéhez híven, a természetfölötti gondolat központba állításával összhangzatos egyéniségek nevelésére törekszik, ebben a törekvésben minden látszat ellenére is éppen a mai ifjúságban a legjobb alanyt kapja, mert annyira őszintén és becsületes nyíltsággal nemzedék rég nem kereste teljes önmagát, mint ez, amelyik legnagyobb tömegben kapott mázolt értékeket, s azokból heves undorú csömörrel ábrándult ki."30 „A mai ifjú létével abba a környezetbe, azok közé a viszonyok közé hullott bele, melyeket az öregek teremtettek meg. Az apák írták a könyveket, melyeket a fiak olvasnak, az öregek élték az életet, melyet a fiatalok láttak és eltanultak, az előző nemzedékek kezdték meg a tekintély kisebbítését, melyet a maiak elvetnek, mint jó fiai az apáknak. A különbség legfeljebb annyi, hogy míg a deresebb fejűek kacérkodtak a szabadossággal a filozófiában, az irodalomban, a tudományban, az erkölcsben, a dúsfürtű fiatalok már a polgári illendőség külső mezét is ledobják. Nyíltabbak, mint elődeik. De ezen csak az lepődik meg, aki nem ismeri az ifjúság mindig egyazon természetét, és tagadja, hogy a ma a tegnapnak a folytatása. Az eredmény, amin ma sopánkodunk, a múltban adott premisszák logikus következménye."31

A lelkiismeretesség a másik, nevelőre kötelező jellemvonás. A tanításban és önnevelésben egyaránt fontos az igényesség. „Arany Toldija, Petőfi János vitéze, Gárdonyi elbeszélései, Mikszáth életképei, Móra kis rajzai, minden kegyes cifrázat nélkül példabeszédek, és még az sem szükséges, hogy a válogatásban önkínzó kicsinyesség érvényesüljön. Az igazi érték önmagáért felel és a népnevelő bölcselkedése nélkül is parabolikus értelmet és lendületet nyer, igényt támaszt, nevel. Csak legyen a népnevelőnek kellő ítélőképessége, talmi értéket ne mondjon időtállónak"32 - magyarázza Venczel József. A nép hagyományos művelődési értékek birtokosa, nyelvében, zenéjében, költészetében, díszítőművészetében, viseletében, építésmódjában, közösségi életformájában, gondolkozásában, világnézetében, egész műveltségében az ősi magyar kultúra emlékeit őrzi. „Nemzeti műveltségünk értékeit tegyük közkinccsé, hogy a reánk hagyományozott értékállomány erejével népünk tömbjét tudatosan kapcsoljuk bele a nemzeti múltba, s ugyanakkor a kultúra gazdag eredményeiből foglaljuk le számára, hasznosítsuk nála azt, ami életét szebbé, biztosabbá teheti, hogy reménnyel mehessen apái útján jövője felé. A szülő a családban, a nevelő az iskolában, a pap az egyházközségben, a jogász, politikus, orvos, közgazdász foglalkozása körében, és mindenki, akit hivatása vagy tudása bármilyen közösség élére állított, legyen a nemzeti kultúra apostola. Isteni parancsot teljesítenek. Segítenek egy nemzetet, hogy történelmi hivatását betöltse, hogy ne legyen szégyenül Isten és emberek előtt, hanem az örök rend földre szánt terveinek valósításából neki kiosztott munkát becsülettel az idők végezetéig végezze."33 „Tökéletlen politikai megnyilatkozásokat még időről-időre ki lehet erőszakolni, de a közös érdekeket látó és azokat némán szolgáló egységes lelkület és öntudat hiányzik. Intézményeinket sorban porba lehet ontani, tanítóinkat, tanárainkat, papjainkat, tisztviselőinket, népünket külön-külön bármilyen megpróbáltatás érheti, anélkül, hogy a nép közössége védelemre rándulna. Itt végzetesen komoly, halaszthatatlan tennivalók vannak s ezeket elsősorban megint az iskolának kell vállalnia. Ilyen helyzetben az elefántcsonttorony bűnös fényűzés. ... Iskoláinkat szélesre kell tárnunk, és nevelőinknek, bármilyen címen és bárhol működjenek, az erdélyi iskola sajátos hivatásával tisztába kell jönniük: minden egyes iskolának és minden egyes nevelőnek az előírásokkal meghúzott munkakörön túl a lehető legnagyobb sugarú területet kell átfognia, hogy megtegye azt a kötelességet, amelyet helyzetünk és az idők parancsolnak."34

Venczel Márton Áronról, népnevelői munkájáról szóló írását a püspökké szen-telés alkalmából írta, ezért így összegez: hat éven át változó őrhelyein rendületlenül hirdette a szerkesztő a népnevelés elveit, építette rendszerét, taglalta a feladatokat: most Isten akarata a kezébe tette le a népek nevelésére küldött apostol hatalmát. „A közös sorshoz hűséges akarok lenni, fajtám szívósságát a magam erejének akarom tudni. Az Isten nekem hivatást adott, életemet erre a hivatásra szentelem és népemet a kijelölt úton vezetem - vallotta meg és fogadta szülőfalujának tisztelgő kis tábora előtt. Címerében dombok fölött örökzöld fenyő emelkedik, ez az egyenest magasba növő jelképes fa, mely a kopár sziklán mostoha idők közt is görcsös kapaszkodással tartja magát. Alája három szót íratott: Non recuso laborem, azaz: Nem térek ki a munka elől."35

 

Jegyzetek

1 Venczel József: Márton Áron püspök népnevelő rendszere. Erdélyi Iskola 1938/39, (VI. évf.), 5-6. sz., 361-371. (http://ispmn.gov.ro/uploads/013Venczel_Jozsef_Marton_Aron_ puspok_nepnevelo_rendszere.pdf)

2 A fogalom: A kiszélesített iskola, Márton Áron egy, a gyergyószentmiklósi katolikus nagygyűlésen tartott előadásának címe, amely 1933. szeptember 2-án hangzott el és nyomtatásban megjelent: Erdélyi Iskola 1933/34, I. évf. 1-2. sz., 5-8. (Éppen emblematikus volta miatt adták ki későbbi gyűjteményekben is, pl. közölte Szőke János: Márton Áron. Nyíregyháza 1990, 242-243.) Ez a cím, kifejezés lett pedagógiai-népnevelő programjának elnevezése. Programadó, programját a továbbiakban kifejtő írásai a témában: A katolikus pedagógia feladata. Erdélyi Iskola 1933-34, 105-106; Az iskolán kívüli népnevelés feladatai. Erdélyi Tudósító 1935 (XVIII. 9), 310-316.; Iskola kitárt ajtókkal. Erdélyi Iskola 1935/36, 1-2. sz., 1-2. Népnevelésünk feladatai. Hitel, 1937, 3.

3 A történetet Szalay Jeromos rögzítette a Márton Áron életútját bemutató könyvében. Eszerint Mailáth püspök magával vitte őt Rómába, bemutatta XI. Piusz pápának mint a kolozsvári magyar egyetemi ifjúság szónokát. „Szereted az ifjúságot? - kérdezte tőle a pápa, majd igenlő válaszára így folytatta: „Az ifjúság szeretete és nevelése korunk legfontosabb feladata. Erre a munkára adom különös áldásomat." Szalay Jeromos: Márton Áron erdélyi püspök, Párizs 1953, 99.

4 Antal Árpád: Venczel József életpéldája. Keresztény Szó 1993/11, 19.

5 Vö. Erdélyi Fiatalok, 1931, 8-10. sz., 162.

A Hírnök 1936-os évfolyama.

7 Márton Áron: Apák és fiúk. Erdélyi Tudósító, 1932/1., 26-29.

8 Venczel József: Márton Áron és az ifjúság. Az Apostol, 1938/41., 3.

9 A Báthory-Apor Szemináriumban egyetemisták laktak, köztük Venczel József is. Márton Áron itt kapott szobát mint egyetemi lelkész, amikor helyzete tisztázódott. Így az ifjúsági elnökkel, a csíki származású Venczellel kezdetektől közeli kapcsolatban volt, a közös munka is közel hozta őket egymáshoz, sokat dolgoztak és terveztek együtt. Ez alapozta meg a később börtönön is edzett, egész életen át tartó barátságukat.

10 „Az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség Egyetemi és Főiskolai Szakosztályának új vezetősége a múlt év júniusában arra a meggyőződésre jutott, hogy az egyesületnek hivatása a megújuló katolikus mozgalmak idején továbbra is nem lehet pusztán csak az, hogy a katolikus főiskolai hallgatók törekvéseinek keretet biztosítson, de be kell állnia a társadalmi munkának vonalába, amely világosan bontakozik elé az Erdélyben is hangjára találó ifjú katolicizmus célkitűzéseiben" - írják az Erdélyi Tudósító általuk szerkesztett számában. Majláth-Kör. Az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség Egyetemi és Főiskolai Szakosztálya. Erdélyi Tudósító, 1933/5, 293-298.

11 Venczel József: Márton Áron püspök népnevelő rendszere.

12 Márton Áron: A kiszélesített iskola, Erdélyi Iskola 1933/34 (I. évf.), 1-2. sz., 5-8.

13 Venczel József, Az Erdélyi Iskola. Erdélyi Iskola 1942, 180-181.

14 Erdélyi Iskola 1933-34, 1-2. A vezércikk aláírói a nevek említése nélkül: a szerkesztők.

15 Márton Áron, Világnézet és nevelés. Erdélyi Iskola 1933-34, 233-234.

16 Márton Áron: Majláth püspök öröksége, Erdélyi Iskola 1935/36. (III. évf.), 7-8. sz., 441-442.

17 Ld. Márton Áron: Nevelés. Márton Áron Hagyatéka - 8., 38-49.

18 Márton Áron: Ugartörés előtt, Erdélyi Iskola 1934/35 (I. évf.), 1-2. sz., 1-2.

19 Márton Áron: Család és nép, Erdélyi Iskola 1937/38. (V. évf.) 1-2. sz., 1-2.

20 Márton Áron: Az elnémult harangok üzenete, Erdélyi Iskola 1935/36. (III. évf.) 3-4. sz., 149-150.

21 Márton Áron: Az egyház és a nevelés, Erdélyi Iskola 1939/40. (VII. évf.) 1-2. sz., 1-5.

22 Márton Áron: Iskola kitárt ajtókkal. Erdélyi Iskola 1935/36, (III. évf.) 1-2. sz., 1-2.

23 Márton Áron: A kiszélesített iskola, Erdélyi Iskola 1933/34, (I. évf.) 1-2. sz., 5-8.

24 Márton Áron: A tanító munkája és kenyere, Erdélyi Iskola 1936/37. (IV évf.) 5-6. sz., 293-296.

25 Venczel József: Márton Áron püspök népnevelő rendszere.

26 Márton Áron: A katolikus pedagógia feladata. Erdélyi Iskola 1933/34, (I. évf.) 3-4. sz., 105-106.

27 Márton Áron: A katolikus pedagógia feladata. Erdélyi Iskola 1933/34, (I. évf.) 3-4. sz., 105-106.

28 Márton Áron: Templom és iskola, Erdélyi Iskola 1939/40. VII. évf. 3-4. sz., 121-126.

29 Márton Áron: Az eszmény nyomán. Erdélyi Iskola 1935/36. III. évf. 5-6. sz., 289-290.

30 Márton Áron: A katolikus pedagógia feladata. Erdélyi Iskola 1933/34, I. évf. 3-4. sz., 105-106.

31 Márton Áron: A katolikus pedagógia feladata. Erdélyi Iskola 1933/34, (I. évf.) 3-4. sz., 105-106.

32 Venczel József: Márton Áron püspök népnevelő rendszere.

33 Márton Áron: Nemzet és kultúra. Erdélyi Iskola 1934/35. II. évf. 5-6. sz., 265-266.

34 Márton Áron: Iskola kitárt ajtókkal. Erdélyi Iskola 1935/36. III. évf. 1-2. sz., 1-2.

35 Venczel József: Márton Áron püspök népnevelő rendszere.

 

 

Keresés a Katholikos oldalain