Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Jakab Gábor
mÁRTON ÁRON, AZ EMBER

 

A szerző a kolozsvár-kerekdombi közösség lelkipásztora, lapunk korábbi főszerkesztője. Jelen írás előadásként hangzott el a Kolozsvár Társaság székházában 2016. május 31-én, a magyar kormány által meghirdetett Márton Áron év alkalmából.

Mozart Varázsfuvola című operája egyik jelenetében azt kérdezik Sarastrótól a Bölcsesség templomában, hogy vajon a darab hőse, Tamino alkalmas-e a nehézségek leküzdésére, hiszen ő herceg. Sarastro azt feleli: több mint herceg. EMBER!

Márton Áron püspök személyében egy ilyen csupa nagybetűs EMBERt szeretnék bemutatni. Sőt még annál is nagyobbat, egy emberkatedrálist, ahogyan - találóan - Illyés Gyula nevezte őt, s egyik könyvét a püspöknek szó szerint így dedikálta: „Áronnak, fölfelé nézve"! Ebből a rövidsége ellenére is sokatmondó könyvajánlásból inspirálód-va 1993-1994-ben Xantus Gáborral egy 52 perces dokumentumfilmet készítettünk Áron püspökről, amelynek ezt a címet adtuk: Emelt fővel. Az akkori technikával elkészült videokazetta hátsó oldalára, püspökké szentelésének kifejezetten az 50. évfordulójára emlékezve a következő sorokat írtam: „Márton Áront 1939. február 12-én szentelték Erdély római katolikus püspökévé a kolozsvári Szent Mihály-templomban". 1989 februárjában olyan közismert írók közreműködésével, mint Bajor Andor, Beke György, Fodor Sándor és Kányádi Sándor, a szentelés színhelyén nagyszabású rendezvény keretében szerettünk volna megemlékezni az esemény 50. évfordulójáról. Sajnos szándékunk kivitelezését az akkori rezsim egy Bukarest, Kolozsvár és Gyulafehérvár között kerek egy héten keresztül ingázó belügyi csapata meghiúsította. Megbízott főesperesként szem- és fültanúja lehettem a hatalom valóságos riadalmának, annak, hogy Áron püspök még a sírjából is ijedelemmel töltötte el a rendszer elvtársait. A rendkívül feszültté vált hangulatban az utód-főpásztor, néhai dr. Jakab Antal, aki maga is tizenhárom évig volt a kommunista börtönök foglya, provokációtól tartva leállította a tervezett nyilvános ünneplést. Kétségkívül nem a félelem, hanem a féltés motiválta döntését. Pásztorként így látta jónak védelmezni nyáját (népét).

Bár az ünneplésre - a hatósági tiltás ellenére, szerényebb keretek között ugyan - mégis sor került Kolozsvár többi katolikus templomában, valójában az e kazettán rögzített Emelt fővel című dokumentumfilmmel adózunk méltóképpen a legendás hírű főpap Csíkszentdomokostól Rómáig ívelő, példaértékű életútja és eszményi alakja emlékének. Mint olyan nép- és egyházvezér, aki (gyermek- és ifjúéveit nem számítva) mind nyelvileg, mind vallásilag kisebbségi sorsban élt, legfőbb feladatának tartotta, hogy (s ezek az ő szavai) önerejük tudatára ébressze a rábízottakat.

Csak sajnálni tudjuk, hogy - talán jórészt mert a 89 előtti rendszer ellenségének tartotta - semmiféle archív mozgóképsor nem idézheti alakját az utókornak. A dokumentumfilm címét az Illyés Gyula által neki írt könyvdedikáció szövege sugallta: „ÁRONNAK, fölfelé nézve, Gyula".

A következőkben néhány mondatban vázolom életútját: Csíkszentdomokoson született 1896-ban. Otthoni, majd csíksomlyói/csíkszeredai tanulmányai elvégzése után Gyulafehérváron érettségizett 1915-ben. Ugyanitt szentelték pappá 1924-ben. Segédlelkészként, illetve hittanárként működött Ditróban, Gyergyószentmiklóson, Marosvásárhelyen, majd árvaházi tanulmányi felügyelőként Nagyszebenben. Később püspöki titkárként dolgozott és nagyon rövid ideig megválasztott plébánosa volt Kolozsvárnak. Innen emelte püspöki méltóságba 1939-ben XI. Piusz pápa. Több mint négy évtizedig tartó püspöksége idejéből hat évet töltött börtönben és tizenkét évet házi őrizetben, 1980-ban halt meg.

Rendkívüli emberségét illetően több személyes élményt is őrzök a lelkemben. Ezek közül csak egyet említek. Harmadéves kispap koromban történt, amikor lelkileg válságba kerültem, aminek következtében a teológiai intézetből való eltávozás mellett döntöttem. Döntésem végrehajtása előtt azonban többi papnövendéktársamhoz hasonlóan eleget tettem az intézeti hagyománynak, én is elmentem a püspökhöz a szokásos év eleji, négyszemközti kihallgatásra. Miután egykedvűen belehuppantam az íróasztala melletti kopott bőrszékbe, vele szemtől szemben (a szék ma is ott látható múzeumi emléktárgyként hajdani irodájában), rám nézett a maga sajátos, senkiéhez nem hasonlítható, nagyon mélyre látó tekintetével, és ezt kérdezte: „Mondd, Gábor, mi fáj?" Ez a megszólítás derült égből villámcsapásként ért, valósággal szíven ütött. Úgyannyira, hogy hatására a lelkem ablakainak teljesen lehúzott zsalugáterei egészen váratlanul felcsapódtak, s a legnyíltabban elkezdtem sorolni problémáimat, a hivatással kapcsolatos gondjaimat. Egy olyan atya-fiúi természetű bensőséges beszélgetés lett ebből, amely a távozás melletti korábbi elhatározásomat áthúzta. Nem vásároltam meg a vonatjegyet, nem utaztam haza Farkaslakára - maradtam.

Ha ez a személyes, mélyen emberi találkozás és beszélgetés ott és akkor nem jön létre, ma én egészen biztosan nem vagyok pap! Külön ezért az egyetlen és emlékezetes sorsfordító találkozásért is mindig hálával gondolok rá, s rá mindig „fölnézek", és a remélhetőleg előbb-utóbb bekövetkező szentté avatása előtt, már most is, valóságos szentként tisztelem. Utólag, több mint fél évszázad elteltével úgy érzem, hogy tulajdonképpen a saját püspöki jelmondatából (non recuso laborem, a munka elől nem futamodom meg) sikerült valami lényegeset belém csepegtetnie, s a rám váró feladatok vállalása elől én sem szaladtam el, hiszen immár ötvenötödik éve szolgálok gyakorló papként az Úr szőlőjében. Ilyen és hasonló élményei természetesen más papoknak is vannak.

A „fáj" szóval kapcsolatban hadd jegyezzem meg, hogy Márton Áron fogalomtárában ez kulcsszó, már legelső püspöki megnyilatkozása mondatai között is jelen van. Amikor püspökké szentelése alkalmával a falusfelek a családi ház kicsinyített mását ajándékként elhozták

Kolozsvárra, köszönetképpen ezt mondta: „Ez az udvar és ház, melynek kicsinyített mását szülőfalum népe elhozta, nem az én szülőházam. Édesapám építtette azt később, de ebben az udvarban nőttem fel, s itt hallottam először, hogy vannak emberek, akiknek fáj az élet."

Az egyik papszentelés alkalmával útravalóul ugyanilyen szellemben, szolidarizálva azokkal az emberekkel, akiknek fáj az élet, a szentelendőknek mondta: „Fiaim, bármi történjék veletek, nektek mindig a kicsinyek, a börtönökben vagy kórházakban szenvedők, az üldözöttek, az elnyomottak mellett van a helyetek".

Idézett szavai tényleges igazolásául hadd említsek itt vele kapcsolatosan egy konkrét, civil személlyel kapcsolatos esetet. A 70-es években a betegeskedő Balogh Edgárt, aki köztudottan ideológiai ellenfele volt, szocialista és kommunista, Rákóczi utcai lakásán felkereste, s e látogatásra én kísértem el a püspököt, így tanúja lehettem személyes találkozásuknak. Balogh Edgárt aztán 1996-ban a Házsongárdban kifejezett kívánságára én temettem, búcsúztató beszédemet a Helikon akkori száma le is közölte.

Márton Áron nemcsak az én személyem, többi élő vagy meghalt paptársaim, illetve a civil emberek irányában volt emberséges ember, de a különféle közösségek és népcsoportok irányában is. Ezek közül a történelmi sorrend kedvéért először a nácizmus üldözötteit, a zsidókat említem. Mellettük való bátor kiállásának egyik fontos színhelye a kolozsvári Szent Mihály-templom, amely előtt ott áll egész alakos szobra. Az esemény időpontja: 1944. május 18. „Kedves Fiaim! - mondta prédikációjában az akkori fiatal papjelölteknek: „Lehet, hogy vértanúságra avatlak fel titeket. Lehet, hogy gúnyolni és sárral fognak megdobni titeket. Lehet, hogy hála és elismerés helyett hálátlanság lesz a fizetségetek. De a szent hivatalunkkal járó kötelességek teljesítésétől nem riaszthat vissza sem börtön, sem emberi tekintetek. Az igazság védelmében és a szeretet szolgálatában az üldöztetés és börtön nem szégyen, hanem dicsőség." Ugyanitt és ugyanekkor hangzottak el a következő, mélyen megrendítő mondatai: „Értesültem, hogy híveim az egyházmegye legkeletibb határától kezdve mélységes megdöbbenéssel fogadták az ismert személyiségek szabadságának korlátozásáról és bizonytalan sorsáról elterjedt híreket. Ugyanúgy aggodalommal kísérték a zsidók ellen az utóbbi időkben végrehajtott intézkedéseket. Örömmel hallottam híveimnek ezt az erkölcsi felfogását, véleményét és ítéletét, és főpász-tori büszkeséggel említem föl, mert ez a széles tömeg felfogása, véleménye és ítélete, s egyúttal örvendetes jele annak, hogy az igazi katolikus szellem mélyen benne gyökerezik és ma is eleven erőként él népünk lelkében." Köztudott, hogy nemcsak beszélt a Szent Mihály-templom szószékéről, de határozottan cselekedett is. Néhány napra rá, május 22-én a Magyar Királyi Minisztériumhoz, a Kolozs megyei Főispáni Hivatalhoz és a kolozsvári Rendőrkapitánysághoz kemény hangú levelet intézett. „Tegnap értesültem, hogy zsidó címen az elmúlt napokban összegyűjtött zsidókat és keresztényeket el fogják szállítani... Kötelességeim visz-szahívnak munkahelyemre, Romániába. De emberi, keresztény és magyar kötelességemnek tartom, hogy visszaindulá-som előtt az illetékes hatósági tényezőket szeretettel és Isten nevében kérjem, hogy az embertelenséget akadályozzák meg, vagy ha erre nem képesek, ne működjenek több ezer ember elpusztítására irányuló cselekményben közre. Nem lehet Isten bosszúállását magunk fejére hívnunk olyan bűnök elkövetésével, amelyeket a Katekizmus az égbekiáltó bűnök közé sorol, s amelyeknek földi megtorlása a tapasztalat szerint nem marad el". E kiállásáért kapta meg post mortem 1999. december 27-én a jeruzsálemi Yad Vasem Intézettől a „Népek Igaza" címet. Hősies magatartásának elvi és ideológiai indoklását nemrég Ljudmilla Ulickaja orosz írónő Örökbecsű liliom című regényében találtam meg. Egy helyen ugyanis ezt vetette papírra: „A kereszténység nem lehet gazdag, mert akkor megszűnik Krisztus tanításának lenni (mintha Ferenc pápát hallanám - JG), és nem lehet antiszemita sem, mert maga Krisztus nemcsak hogy hite szerint volt zsidó, hanem vér szerint is".

A zsidók közösségének védelmezése után két évvel elérkezett az idő saját népe, az erdélyi magyarság védelme-zésére is. 1946. január 28-án kemény hangú levelet írt a személyesen is ismert, magyarul jól beszélő és általa nagyra becsült Petru Groza miniszterelnöknek, nyíltan feltárta az impériumváltással előállt fájdalmas új helyzetet, tételesen is felsorolta a különböző vallási és nemzetiségi sérelmeket. Megfogalmazta többek között azt is, hogy az 1945-ben szabad választás híján állami kezdeményezésre és vezényléssel létrehozott Magyar Népi

Szövetség, amelyet kezdetben maga is reménnyel támogatott, nem tekinthető a magyar kisebbség hiteles képviselőjének. Kereken kimondta: „A romániai magyarságnak nincs maga választotta politikai képviselete!" „Nagyméltóságodat nem téveszthetik meg azok a nyilatkozatok, amelyeket egyesek a magyarság nevében tesznek, illetve a magyarságnak sugalmaznak. Az újságok közlése szerint Nagyméltóságod több ízben úgy nyilatkozott, hogy a román közigazgatás területén élő magyarság a saját elhatározásából illeszkedik bele a román állam kereteibe. (Ezt aztán így is terjesztette elő a román delegáció a párizsi békekonferencián.) Mivel itt a magyar-román vita gyökere van érintve, kötelességemnek tartom kendőzés nélkül, nyíltan megmondani, hogy erre az önkéntes beilleszkedésre a magyarságnál nem tapasztalható semmiféle hajlandóság. Erdély kérdését nem önmagában, hanem valamennyi népének az érdekét szem előtt tartva kell megoldani." Ahogy elutasította Márton Áron a faji kizárólagosságra épülő előző náci diktatúrát, ugyanúgy utasította el az ekkor készülődő kommunista diktatúrát is. Fontos megjegyezni a teljes igazság kedvéért, hogy Erdély hovatartozása kérdésében nem revíziót, hanem európai rendezést sürgetett, ilyen szellemben fordult memorandumban a nagyhatalmakhoz is, amiért aztán az 1951-es kirakatperben, ahol elítélték, többek között államellenes összeesküvéssel is vádolták eszmetársaival együtt.

Egy érdekes epizód ebből az időből. A Bolyai Egyetem újjászervezésekor a túlzottan optimista Csőgör Lajosnak ezt válaszolta: „Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló Magyar Egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek és ezért nem látnak tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk."

Újabb két év elteltével, 1948-ban ismét magas fokú emberségről tett tanúbizonyságot, amikor a kommunista állam egy tollvonással megszüntette a görögkatolikus egyházat. A legnagyobb határozottsággal védelmébe vette az üldözött görögkatolikus papokat és híveket. Azonnal körlevelet adott ki: „Vállaljuk velük a testvéri szolidaritást, imádkozzunk értük. Templomainkat készséggel bocsájtjuk rendelkezésükre, mert lelkünk mélyéből el kell ítélnünk a legszentebb emberi jognak, a vallásszabadságnak a durva megsértését. Azok a megdöbbentő események, amelyek a görögkatolikus testvéreinkkel történtek, semmi kétséget nem hagynak afelől, hogy számunkra is elkövetkeztek a hitvallói helytállásnak a napjai."

A Rómától való teljes elszakítás volt ugyanis a hatalom végső célja. „Az idők mérlegén annyit nyomunk a latban, amennyi értéket önmagunkban, magatartásunkban, feladataink teljesítésében felmutatunk" - írta. Nem csak a magyar ember, nem is csak a katolikus ember, hanem maga az EMBER volt számára fontos. Ezért mondhatta Balogh Edgár méltatólag róla: „Márton Áron a más-vallású keresztényekkel Krisztusban, a nem keresztény hívőkkel Istenben, a nemhívőkkel pedig emberségükben tudott közösséget vállalni". Embersége abból a bibliai felismerésből fakadt és táplálkozott, hogy ha az ember Istennek a képmása, akkor az ember nem lehet embernek a farkasa, hanem csakis testvére. Nem érdekrendje, hanem értékrendje volt a püspöknek. Tudta, hogy csakis ilyen alapon lehet helyesen kezelni az olyan kényes kérdést is, mint a nemzeti kérdés. Bátran hirdette többek között, hogy kisebbségi sorsban a középszerűek rászabadítása a vezető helyekre nemzeti veszedelmet jelent. Indoklása: a tehetség egymagában nem elég: hogy a feladatokra alkalmas legyen, párosulnia kell jellemmel, munkakészséggel, a hivatás szeretetével és eleven közösségi tudattal. „Be kell ezért azt is őszintén vallanunk - írta -, hogy a bajok előidézésében, amelyek a világra zúdultak, s azt még mindig fenyegetik (és ez a megállapítása ma is érvényes!) mindnyájan bűnösök vagyunk. A kereszténység nemcsak istentisztelet, hanem embertisztelet is!" Csak az egyértelmű beszédnek és cselekvésnek van helye. Álláspontját igazolandó, Jézus szavait idézte: Beszédetek legyen igen, igen vagy nem, nem. Ami ezt meghaladja, az a gonosztól van (Mt 5,37).

Az 1951-es szégyenletes kirakatperben a bíróság előtt magyarul szólt, így beszélt: „Ami a második vádpontot illeti, mely szerint a békeszerződések tárgyalása alkalmával indítványoztam egy olyan új (ország)határ megállapítását, amely lehetővé tenné több mint egymillió Romániában élő magyar nyelvű testvérem visz-szatérését a magyar nyelvközösségbe, az megfelel a valóságnak, és ezért vállalom a felelősséget. Sőt, kérem a bíróságot, vegye tekintetbe, hogy én voltam a kezdeményező és mindenért engem terhel a felelősség."

Márton Áron gyűlölte az embertelen kommunista rendszert, de nem gyűlölte az embert, bárki legyen! A hatalom embereit is dialogizáló partnereknek tekintette. Papjait arra biztatta, hogy az új időknek megfelelően vágjanak új csapásokat, de figyelmeztetőleg hozzátette: „ha az új út nem az oltártól, nem a gyóntatószéktő l és nem az imazsámolytól indul és nem oda tér vissza, akkor nem a Krisztus útján jártok".

Áron püspököt ma szentként tisztelik mindazokon a helyeken, ahol magyarul beszélnek. De szentként tisztelik a görögkatolikus románok is. A jelenlegi balázsfalvi bíboros, Lucian Mure§an, aki 1955-től évfolyamtársam volt a gyulafehérvári teológián, írásban ezt vallotta: „amikor 1955 augusztusában először találkozhattam vele, az az érzésem támadt, hogy szent előtt állok".

Egy erdélyi csoportot fogadó vatikáni audiencián 1971-ben VI. Pál pápa is szentnek nevezte. Csoóri Sándor értékelő tanúságtételét is ide idézhetem: „Van olyan történet, amelynek ő az egyetlen, világosan látó drámai hőse. A magyar szentek sorában ott van ő is, a többiekkel."

Ha van titka Márton Áron rendkívüli varázsának, életszentségének, akkor azt az ő nyitott szíve jelentheti, amiben mindenki számára volt hely. Nem húzott határokat ember és ember között sem nyelvi, sem kulturális, sem felekezeti, sem világnézeti alapon. Azt gondolom ezért, hogy az elmondottak alapján Áron püspöknek ma is roppant időszerű üzenete van az erdélyi magyarok számára. Ez az üzenet életrajzírója, az anyaországi Virt László szerint a következőkben foglalható röviden össze: „Akik a nemzeti identitást abszolúttá téve idegennek tekintik a más nyelvű embert, azok nem tűzhetik lobogójukra Márton Áron nevét. Aki vallási indításból húzna határt ember és ember között - akár a katolicizmust, akár a kereszténységet hangoztatva -, annak sincs alapja arra, hogy lobogójára tűzze Márton Áron nevét. Aki a sajátosság létjogát, a nemzeti vagy vallási identitás méltóságát tagadná valamilyen félreértelmezett globális érdekekre hivatkozva, az sem, tehát az ellenkező véglet sem tűzheti lobogójára Márton Áron nevét. Márton Áron nevére akkor hivatkozhatunk az ő szellemében, ha úgy vagyunk hűek önmagunkhoz, saját népünkhöz és saját hitünkhöz, hogy emellett nyitott, befogadó, a közös sors vállalásáig együtt érző a szívünk a más népek, a más hitet vallók felé is."

Mindezt hitelesen igazolja végrendeletként ható körlevele, amelyet néhány hónappal halála előtt, 1980. május 15-én írt:

„Isten kegyelméből negyvenkettedik éve már, hogy boldogemlékű Vorbuchner Adolf püspök halála után, 1938 szeptemberében mint apostoli kormányzó, majd ugyanazon év karácsonyán mint megyéspüspök akkori Szentséges Atyánk, XI. Pius pápa rendelkezéséből egyházmegyénk kormányzását átvettem. Isten akaratát látva a kinevezésben, gyengeségem tudatában, de az Ő segítségében bízva fiatalos készséggel és odaadással vállaltam a feladatot: Non recuso laborem, Uram, ha néped számára még szükséges vagyok, nem utasítom el, vállalom a munkát. A haladó évek, közte a háború pusztításainak és a háború utáni átalakulásoknak az évei felettem sem múltak el nyomtalanul, próbára tették testi-lelki erőimet. Úgy tetszett Istennek, hogy többféle betegséggel is meglátogasson, amelyek szobámhoz kötnek, akadályoznak a főpásztori kötelességeim teljesítésében. Ezért az utóbbi években ismételten kértem Szentséges Atyánkat, mentsen fel az egyházmegye kormányzásának terhe alól. Legutóbb a Szentatya küldöttének márciusi látogatása alkalmával. A Szentatya megértette helyzetemet, április másodiki hatállyal felmentett a kormányzás gondjai alól és ezt utódlási joggal kinevezett segédpüspökömre, Nagyméltóságú és Főtisztelendő dr. Jakab Antal püspök úrra bízta, s kegyes volt ezt velem személyes táviratban közölni. Fiúi hálával fogadtam intézkedését, amellyel lelkiismeretemet megnyugtatta és az egyházmegye zavartalan továbbkormányzá-sáról gondoskodott. Az ügyek intézése az utóbbi években amúgy is egyre inkább a segédpüspök urat terhelte, aki készséggel és hozzáértéssel volt mindig a segítségemre. Azzal a megnyugtató érzéssel vonulhatok vissza, hogy az egyházmegye vezetése jó kezekben van. Új főpásztorotokat fogadjátok szeretettel, és készséges engedelmességgel tegyétek számára könnyebbé a kormányzás gondját és felelősségét.

Szeretett Híveim, mint főpásztorotok, elsősorban a hitet akartam megerősíteni lelketekben és a hithez való ragaszkodást hagyom rátok örökségül. Keresztény és emberi életünk alapja a hit és ugyanakkor számunkra őseinktől való drága örökség, amelyhez apáink hűségesen ragaszkodtak, és amelyért sok áldozatot vállaltak. Ahogyan az Apostol tanítja, hit nélkül nem lehet senki sem kedves az Isten előtt (Zsid 11,6). A hit tárgya a láthatatlan valóság és ezért mindig nehézséget jelent az embernek. (Ezt ma én így fogalmaznám: a hitnek nemcsak a bizonyosság, de a kétely is része - JG.) A mai embernek különösen, amikor tudomány, kultúra, társadalmi élet egyaránt elfordult a hittől. Az idősebb nemzedék, amelyik átélte a háború borzalmait, és a sok változást, amelyen átment az emberiség élete, megtanulta, hogy aki Istent elveti, az könnyen megfeledkezik az emberiességről is, s hogy a világ állandó változásában csak a hit az, ami nem változik, amibe belekapaszkodhatunk. »Az örökkévalóság a mi menedékünk« - olvasható a marosvásárhelyi temető egyik sírkövén. A fiatalabb nemzedéknek nincs ilyen tapasztalata és alkalma sincsen, hogy megismerje a hit alkotásait és értékeit. Bizalommal kérem a szülőket és papjaimat, úgy véssék be értelmükbe és szívükbe a hit igazságait, hogy a megtartó családi és otthoni környezetből kiszakadva se veszítsék el. A hitre építsék egyéni és családi életüket. Ezzel adják nekik a legdrágább örökséget. Az emberrel való sorozatos visszaélések indították a világot, hogy főként a második világháború után figyeljen az ember jogaira és méltóságára. Az egyházi Tanítóhivatalnak is az utóbbi évtizedekben egyik fontos tanítása az emberi méltóság. Krisztus a felebaráti szeretet parancsát odatette az Istenszeretet mellé a főparancsolatban. A hívő embernek Istengyermekét és saját testvérét kell meglátnia embertársában, akkor is, ha másképpen gondolkodik, mint ő, más nyelvet beszél és talán mások a vágyai és célkitűzései. Erre is sokszor rámutattam, amikor tanítottalak titeket, és búcsúzóban ismét kérlek, tiszteljetek és szeressetek minden embert, elsősorban azokat, akikkel együtt éltek. Csak úgy fogjuk elkerülni a még mindig fenyegető háborús veszedelmeket, úgy fogjuk megtalálni az igazi egyetértést és igazi békességet, ha őszinték vagyunk egymáshoz, nem félünk egymástól és kölcsönösen segítjük egymást életfeladataink teljesítésében. A testvériséget elsősorban magunk között, az Egyház közösségében kell megvalósítani. »Hitünk parancsa, hogy a templomon kívül, az életben is testvérek maradjunk, egymás sorsa iránt érdeklődjünk és egymás terhét kölcsönös megértésben hordozzuk« - mondottam első körlevelemben és most is erre kérlek titeket. Legyen minden egyházközség igazi testvéri közösség. Az egyház akkor fogja vonzani a kívülállókat, és akkor valósul meg a keresztény egyházak és közösségek óhaja és törekvése, az összes keresztények egysége, ha rólunk is elmondhatják, mint az első századok keresztényeiről: Nézzétek, mennyire szeretik egymást. Amikor megválok az egyházmegye kormányzásától, búcsúzásom pillanatában tisztelendő testvéreimnek szívből köszönöm, hogy hivatali megbízásom ideje alatt testvéri türelemmel viseltek, s gyarló utasításaimat legjobb belátásuk szerint elfogadták és követték. Külön köszönöm volt munkatársaimnak az engedelmességet, és az irántam tanúsított megértő jóságot. Köszönöm mindazok munkáját, akik egyházközségeinkben, vagy egykori intézményeinkben az Egyház szolgálatában dolgoztak vagy dolgoznak, híveimnek hitükhöz és az Egyházhoz való ragaszkodását, templomainkról és papjainkról való gondoskodását. Minden jóakaratú embernek minden, személyem iránti figyelmét és jóakaratát, amellyel főpásztori munkámat elősegítették. Mindnyájuk életére és további munkájára őszinte fohásszal kérem Isten áldását és segítségét.

Mindazoktól, akiket hivatali megbízásom ideje alatt esetleg megbántottam, bocsánatot kérek. Főpásztori hivatalomból távozva megáldalak benneteket. Megáldom életeteket, családotokat, otthonotokat, munkátokat, gondjaitokat és minden jószándékotokat. A gyermekeket és öregeket, a betegeket, a szenvedőket és a gyászolókat, és kérem az Úr Jézus Krisztust, hogy ígérete szerint maradjon mindig velünk és segítsen, hogy példája szerint minden körülmények között megvalósítsuk a mi életünkben Isten akaratát. Magamat imáitokba ajánlva, mint első körlevelemben tettem, most is az Apostol szavaival köszöntelek Titeket, ahogyan azt minden szentmisében halljátok. A mi

Urunk Jézus Krisztus kegyelme, az Atyaisten szeretete és a Szentlélek egyesítő ereje legyen mindnyájatokkal. Amen."

Hogy oldjuk a komoly hangulatot, elmondok most egy vele kapcsolatos, humoros történetet, amit a sajtóban a néhai Fodor Sándor közölt. Történt az eset 1968. február 29-én azon a bukaresti nagyszabású találkozón, amelyre Ceau§escu összehívta a romániai egyházak vezetőit. „Az Államelnök és Pártfőtitkár úgy döntött - írja cikkében Fodor -, hogy (népfrontos) alapon végképp megbékél az egyházakkal. Összehívta tehát valamennyi felekezet főpapját, tartott egy orrvérzésig tartó beszédet, amelyben fűt-fát ígért nekik, majd vacsora. Jobbjára a görögkeleti pátriárkát ültette, baljára Áron püspököt, majd sorra a többi protestáns, neoprotestáns, zsidó és mohamedán egyházak főembereit. Poharazás közben oly nagylelkűnek bizonyult az ígérgetésben, hogy egyik (kisebb létszámú) egyházunk - valószínűleg már nem színjózan - főpapja odalépett hozzá, s azt mondta: Kérem, Elnök Úr, engedje meg, hogy megcsókoljam. A Géniusz valósággal sugárzott az örömtől. Odaszólt Fazekashoz (aki akkor miniszterelnök-helyettes volt): Láttad?! Megcsókolt a magyar püspök! Mire Fazekas: Láttam. Egy magyar püspök tényleg megcsókolt, de a magyar püspök - intett szemével Márton Áron felé - nem csókolt meg.

Zárásként megosztom a Márton Áronnal kapcsolatosan engem máig foglalkoztató kérdéseket:

1. Hogy lehet az, hogy egy ekkora emberrel a kommunista éra idején - néhány személyt leszámítva - az erdélyi értelmiségiek nem keresték a szorosabb kapcsolatot?!

2. Mi a magyarázata annak, hogy a CNSAS (a Szekuritáté Levéltárát Vizsgáló Országos Tanács) irattárában (Denisa Bodeanu és Cosmin Budeanca kutatók közlése szerint) megközelítőleg sem gyűlt senkiről annyi megfigyelési anyag az évtizedek során, mint Áron püspökről?! Összehasonlítás végett: Ion Mihai Pacepáról, a Külföldi Hírszerzési Igazgatóság vezetőjéről 120 kötetes dosszié készült, Márton Áronról először 174, majd 62, összesen tehát 236 kötet, 78 080 lap?! Ennyire és ekkora veszélyt jelentett ő a kommunizmus számára?!

Végül zárógondolatként álljon itt Albert Schweizer híres mondása: „Embernek lenni nehéz, de másnak lenni nem érdemes".

 

Keresés a Katholikos oldalain