Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Könyv
a PIARISTA ISKOLÁK DRÁMAPEDAGÓGIAI ÉS SZÍNJÁTSZÓ TEVÉKENYSÉGE A 18. SZÁZADI MAGYARORSZÁGON

 

A drámapedagógia sajátosságairól szólva Debreczeni Tibor a 20. század reformpedagógiai módszerei közé sorolja az oktatás és nevelés e válfaját.1 Lőrincz Jenő egyik tanulmányának alcíme sokat ígér: a drámajáték történetének áttekintését Arisztotelésztől a 20. század kilencvenes éveiig. A kérdés kapcsán sok híres szakembert megemlít a cikk szerzője, amikor pedig Comeniushoz ér, csupán a protestáns felekezeti iskolákra tett pozitív hatását említi futólag, s folytatja a szakma jeleseinek, irányzatainak ismertetését.2 A középkori, de kiváltképpen a barokk, a felvilágosodás és a reformkori magyar művelődéstörténet ismerőjében joggal merülhet fel a kérdés: hol maradnak az iskoladrámák? Ezek az igen fontos alkotások, amelyek ugyan felekezeti iskolákban, évszázadokon át a teológiával, vallási élettel szoros kapcsolatban léteztek, ám tagadhatatlanul nevelő, okító és - mai szóval élve - kompetenciafejlesztő céllal kezdték alkalmazni őket. Loyolai Ignác, a jezsuita rend alapítója iskolai színpad létrehozását javasolja társainak; véleménye szerint a diákok nem csupán tudásukat bővíthetik ezáltal, hanem a nyilvános fellépésben is jártasságot szerezhetnek a megfelelő hangsúly, gesztikuláció és határozott kiállás gyakorlásával. A piarista rendalapító, Kalazanci József nem gondolta egyértelműen hasznosnak az iskolai színjátszást, mivel a cselekmény elvonhatja a diákok figyelmét a tananyagról.3 A korszellem hatására azonban a Magyarországon működő kegyesrendi iskolákban is alkalmazták ezt a módszert. Valószínűleg a kevesebb iskolát működtető, nem kifejezetten tanítással foglalkozó rendek is jezsuita, illetve piarista mintára kezdtek iskoladrámák színreviteléhez.

Az iskoladrámák korabeli népszerűségéről méltatlanul keveset beszélnek, irodalomtörténeti, szerzetességtörténeti és pedagógiai szempontból is sokáig elhanyagolták a különböző területek szakemberei. Ha ugyanis a műfaj népszerűségéről statisztikai adatokat vizsgálunk, meglepő eredményre jutunk: a jezsuiták 42, a piaristák 20, a minoriták 4, a ferencesek 9, a bencések 3, a pálosok 2, a Miasszonyunkról nevezett szegény iskolanővérek (Kilián szerint: Notre Dame apácák) 1, a katolikus papi szemináriumok 7 magyar városban játszottak a 17-18. században. Ugyanezen időintervallumban 37 városban evangélikus, háromban unitárius és 20-ban református felekezetű oktatási intézmények diákjai adtak elő iskoladrámákat.4

Felismerve e hiányosságot, 1989-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Tanszéke útjának indított egy sok tekintetben hiánypótló sorozatot, amely a Régi Magyar Drámai Emlékek (RMDE) címet kapta, és hat különböző felekezet, illetve rend iskoláinak drámaszövegeit jelentették meg, eddig összesen kilenc kötetben.5 Jelen írás csupán az 5/1. és 5/2. sorozatszámot viselő Piarista iskoladrámák I-II. kötetek ismertetésére szorítkozik.

Az iskolai színjátszás múltját vizsgálva egy meglepő művelődéstörténeti felfedezéssel kell szembesülnünk. Az iskolai/rendi színjátszás a magyar közművelődésben, illetve társadalmi rendszerben igen fontos szerepet töltött be. Magyarországon nem volt királyi udvar, ahol kialakulhatott volna az udvari színjáték, amely mintaként állhatott volna a közrendi színjátszás „szakemberei" előtt, mint más országokban.6 Kilián István szerint a dráma műfaját a felekezeti iskolák tartották fenn és hagyományozták tovább egészen a hivatalos színjátszás elindulásáig (1790-ig).7 Ezen műfajmentő tevékenység feltárását, a különböző rendi iskolák színjátszásának történetét mozaikszerűen lehet(ett) összerakni historia domusokból, különféle naplóbejegyzésekből, szerzők magánlevelezéséből, kiadott színi programok és a kézzel írott vagy nyomtatott drámaszövegek alapján az eddig elkészült iskolatörténeti dolgozatok segítségével.8 Mindezek közül legfontosabbak maguk a drámaszövegek, amelyeket nem ritkán ki is adtak a bemutató után. Egy-egy szöveg nem csupán a benne foglalt cselekmény miatt fontos, hanem tájékoztathat a színpadi körülményekről is, a szerzői utasítások révén. Az előadásokra adott reakciókról a historia domusok tudósítanak esetenként, s néha a bejegyzés készítője saját véleményének is hangot ad a darab kapcsán. A piarista iskolák drámatörténeti adatait elsősorban a rendi oktatási intézmények anyakönyveiből gyűjtötték egybe a kutatók.9

A Kalazanci József levelezéseit és a piarista rendi káptalanok rendelkezéseit áttekintőkben joggal merülhet fel a kérdés, hogyan jöhetett létre egy igen jelentős piarista iskoladrámai hagyomány annak ellenére, hogy a rendalapító nem alkotott egyértelműen pozitív véleményt az iskolai színjátszásról.10 Az ő véleményével egybecsengően az 1641-es általános káptalan is még úgy határozott, hogy egyetlen piarista iskolában sem ajánlatos színdarabot bemutatni. (Ezen rendelet alól kivételt jelentettek az irodalmi tanulmányokat végző osztályok.) Azt ezt követő években hozott rendeleteknek a kérdésről alkotott véleményét figyelve azonban fokozatos enyhülés észlelhető. Egy 1770 körül mondott beszédében Koppi Károly, aki a kolozsvári Kalazanciumban is tanított egy ideig, már azt fejtegeti, miért is érdemes és hasznos módszer a színjátszás a fiatalemberek nevelésére.11 A hivatásos magyar színjátszás indulása után, az 1790-es évet követően az iskoladrámákban is megszűnik a kegyes, didaktikus célkitűzés, a hangsúly teljes egészében szórakoztatásra tevődik át.12

Mai tudásunkból és a jelenkori vallásos színjátszás főleg paraliturgikus, drámai elemekkel átszőtt, népi gyakorlatából kiindulva elsősorban a karácsonyi pásztorjátékok, a húsvéti passiójáték és a húsvét hajnali szent asszonyok Jézuskeresése jut eszünkbe. A korabeli iskolai színjátszás azonban jóval szélesebb tematikával rendelkezett, és műfajilag is több variációja létezett. Mindenekelőtt meg kell különböztetni a színjátékot és a drámát.13 Az utóbbi témája alkalmanként változott, vallásos vonatkozásúak volt a liturgikus spectaculum és játék, a misztériumjáték, miraculum, mártírdráma, a lélektani dráma, a moralitás, a bibliai történeti dráma, a bibliai példabeszédből írott dráma, a hitvitázó dráma és a drámai költemény. A profán drámák közt volt didaktikus, klasszikus és történeti tárgyú alkotás.14

A piarista rend magyarországi és erdélyi több mint húsz oktatási intézményéből (Nagykárolyban, Tokajban, Rózsahegyen, Máramarosszigeten, Krajován, Magyaróváron, Kisszebenben, Medgyesen, Budapesten, Szentannán, Szencen, Kalocsán, Nagykanizsán, Tatán és Tallóson saját alapítású, Kolozsváron, Trencsénben, Kőszegen és Selmecbányán pedig a jezsuita alapítású, a rend feloszlatása után átvett iskolákban) összesen 39 színjáték, egy közjáték, illetve hét színlap és drámaprogram szövege hagyományozódott az utókorra.15 Ezen szövegek szerzői általában a különböző intézményekben dolgozó piarista paptanárok voltak. A szerzőség kérdése ebben a korban még mindig távol áll a mai felfogástól, ugyanis gyakran kompilációkról, adaptációkról van szó. A vizsgált korból 22 név szerint megkülönböztethető és hét ismeretlen piarista szerző munkásságát ismerhetjük meg a RMDE-kötetekből. Ezen szerzők munkái esetében is gyakran a közös források lefordításáról, adaptálásáról, aktualizálásáról, női szereplők kiollózásáról, helyszín és logikai sorrend megváltoztatásáról, illetve iskolai nevelésre alkalmassá tevésről beszélhetünk. Teljes egészében eredeti művet nem találunk, az azonban gyakran előfordul, hogy mások műveibe a kompilátorok beleszövik saját gondolataikat, vagy más stílusban írják újra a munkákat. A 17-18. században a piarista paptanárok között találunk néhány olyat is, aki több drámát is írt, akár hatot, nyolcat vagy többet. A piarista iskoladrámák közreadói arra törekedtek, hogy az ilyen szerzők összes drámai szerzeményét közöljék - még akkor is, ha esetleg abból egy-két darab a 19. század elején jelent meg. Így például az első kötetben többek között Dugonics András kifejezetten piarista iskolák számára írott drámáit közlik, a második kötetben pedig Simai Kristóf teljes életművét adják közre. Egy-egy életpálya ismerete főleg a téma kutatói számára lehet igen fontos, hiszen segítségükkel egy-egy szerző alkotói pályája, s ezen belül a szerző ízlésvilágának, stílusának változása is elemezhető.

A kiadások kritikai apparátusa segítségére lehet nem csupán a nyelvészeknek, akik a kor és régió nyelvhasználatát, a nyelv állapotát szeretnék vizsgálni, hanem a színház- vagy iskolatörténettel, az egyházi iskolák oktatási módszereivel foglalkozóknak is. A kötetek szerkesztői a ma már nehezen érthető, elhomályosult jelentésű fogalmak magyarázatai mellett minden egyes dráma esetében feltüntették a szöveg lelőhelyét, a szerző életrajzát, a színrevitel körülményeit, a rendezői kérdéseket is.

Áttekintve a kegyesrendi szerzetesek iskolai színjátszásban kifejtett tevékenységét, a kifejezetten biblikus-vallásos témák (Benyák Bernát: Joás, Judea királya, Verner Zsigmond: Matatiásnak jeles téteménye) mellett találhatunk szép számban világi, nem szentírási történeten alapuló drámákat is (például Dugonics András: Tárházi, Hagymási Imre: Garabontzás László). Ezekből kiviláglik elsősorban a diákok nevelésére való törekvés. Hiszen valószínűleg nem csupán az iskolai színjátszásra vonatkozó Szent Ignác-i elveket próbálták megvalósítani - a helyes artikulálás, vitatechnikák, mozgás- és mimikakultúra elsajátítatásával -, hanem a drámajáték általi tanítást, nevelést is. A rend általános pedagógiai felfogásában az alapító Kalazanci József két mondása is felismerhető: Ad maius pietatis incrementum, azaz a kegyes lelkület minél nagyobb mértékben való növelése és a Pietas et litterae, azaz vallásosság és tudományosság. Okunk van feltételezni, hogy ezeket az elveket az iskoladrámák előkészítése és előadása idején is szem előtt tartották, hogy az alapító félelmei - tudniillik hogy a dráma elvonná az igazi lényegről a figyelmet - ne valósuljanak meg. Némelyik dráma előszavában a szerző megfogalmazza céljait is. Pállya István Ravaszy és Szerencsés című komédiájának prológusa arról tanúskodik, a magyar nyelvművelés, illetve a magyar nyelven való művelődés előmozdítása végett íródik a darab. Benyák Bernát szomorújátékának, a Joás, Judea királyának előszavából egyértelművé válik, hogy a szerző a jobb önismeretre való nevelésre (mint az erkölcsi fejlődés, tökéletesedés megalapozására) törekszik.

A piarista iskoladrámákat egybegyűjtő több mint kétezer oldal arról tanúskodik, hogy a 18. századi körülmények között bizonyos értelemben vett drámapedagógiai módszerrel is próbálták nevelni az ifjúságot a paptanárok. Amikor a szakirodalomban a drámapedagógiát mint reformpedagógiai módszert tárgyalják, s szót sem ejtenek történeti áttekintésekben a különböző vallásos intézmények színjátszó gyakorlatáról, nem járnak el kellő körültekintéssel. Hiszen ezek az iskolák olyan eszközökkel próbálták diákjaikat a hétköznapi szituációkban való helytállásra nevelni a különböző egyéni kompetenciáik fejlesztésével, amelyeket a mai, 21. századi gyakorlat is méltán megirigyelhetne az elődöktől. Nyilván az iskolák erős egyházi kötődésük miatt főként vallási darabokat és csak bizonyos műfajokat vittek színre, azonban a léleknemesítő és erkölcsi tartásra, hazafiasságra nevelő tendenciájuk minden bizonnyal célba ért. Az iskolai színjátszás ugyanis nem a műfaj sikertelensége miatt kopott ki a gyakorlatból, hanem az oktatási rendszer megváltoztatásával és az egyházi iskolák államosításával.

Demeter Júlia - Kilián István - Kiss Katalin - Pintér Márta Zsuzsanna (s. a. r.): Piarista Iskoladrámák I. Budapest 2002 és Czibula Katalin - Demeter Júlia - Kilián István - Pintér Mária Zsuzsanna (s. a. r.): Piarista iskoladrámák II. Budapest 2007.

 

Dénes Gabriella

 

Bibliográfia

Bodó Márta: Iskola és színház. Kolozsvár 2009.

Debreczeni Tibor: A drámapedagógia hazánkban. Drámapedagógiai Magazin 1992/1. 3-6.

Lőrincz Jenő: Játék, drámajáték, nevelés. Drámapedagógiai Magazin 1992/1. 6-11. Kilián István: A piarista dráma és színjáték a XVII-XVIII. században. Budapest, 2002.

 

Jegyzetek

1 Debreczeni Tibor: A drámapedagógia hazánkban. Drámapedagógiai Magazin 1992/1. 3-6. 3.

2 Lőrincz Jenő: Játék, drámajáték, nevelés. Drámapedagógiai Magazin 1992/1. 6-11.

3 Kilián István: A piarista dráma és színjáték a XVII-XVIII. században. Budapest, 2002. 12.

4 Vö. Kilián: A piarista dráma és színjáték 5.

5 A sorozat indításáról, történetéről lásd: http://www.klasszmagyar.hu/node/111 (letöltve: 2011. december 20.)

6 Kilián: A piarista dráma és színjáték. 9.

7 Kilián: A piarista dráma és színjáték. 12.

8 Kilián: A piarista dráma és színjáték. 5.

9 Kilián: A piarista dráma és színjáték. 11.

10 A rendalapító véleményét levelezéseiből ismerjük. Ezekből megállapítható, nem a dráma módszere ellen tiltakozik Kalazanci, hanem a túlzott fényűzés és hivalkodás ellen, illetve a tananyag szem elől vesztésétől tart. Azonban néhány levele tanúskodik arról, hogy ő maga is részt vett diákok (novíciusok) által bemutatott darabokon, s mint elöljáró jóvá is hagyta jó néhány vallásos témájú darab előadását. A jóváhagyásokból azonban az is nyilvánvalóvá válik, hogy a hivalkodás minden lehetséges módját igyekszik elkerülni. A fiatalok lelkében ugyanis az esetleges fényűző siker hiúságot ébreszthet, ez pedig elvonhatja őket a teendőik ellátásától - tehát erkölcsileg és a tanulmányi előmenetelekben is kárt okozhat egy-egy ilyen alkalom. Ezért úgy tűnik, Kalazanci iskolai keretek között engedélyezi, azonban világi előadástól eltiltja a diákokat. A levelezés átfogó ismertetését lásd: Bodó Márta: Iskola és színház. Kolozsvár 2009. 116-119.

11 A vélemény részletes átalakulásáról lásd: Kilián István: A piarista iskola, színház, színjáték és dráma. In: Demeter Júlia - Kilián István - Kiss Katalin - Pintér Márta Zsuzsanna (s. a. r.): Piarista Iskoladrámák I. Budapest 2002, 7-30. 12.

12 Kilián: A piarista iskola, színház. 23.

13 A színjáték fogalomkörébe tartozik minden olyan nyilvános szereplés, amely látvánnyal szolgál a nézőközönségének (amely gyakran maga a hívő gyülekezet). Így ide sorolható a nagypénteki passiójáték, a húsvét hajnali halott Jézus keresése, de a liturgiába iktatott bármilyen látványos elem is. Színjátéknak számít a jelmezben, iskolai kereteken kívül előadott zenemű vagy tánc, de a teátrálisan, mozzanatról mozzanatra megtervezett főúri temetések is. A dráma a színjátékhoz képest bővebb kritériumokkal rendelkezik. A szereplők, közönség, jelmezek, díszletek és más illúziókeltő elemek mellett fontos kitét a kötött vagy éppen alkalomhoz igazított spontán szöveg megléte. A drámai előadás ezen felül igen sokféle lehet, színesedhet tánccal, zenekari kísérettel, énekes produkciókkal és élőképpel is. Végkimenetel szempontjából a dráma e korban lehet tragédia, komédia, tragikomédia és komikotragédia. A drámai konfliktus szempontjából beszélhetünk dialógusról (próza), ritmikus párbeszédről (vers), declamatióról, exercitiumról, certamen-ről, interludiumról, postludiumról és drámáról. Kilián: A piarista dráma és színjáték. 14.

14 Uo.

15 Vö. Kilián: A piarista iskola, színház. 7.

 

Keresés a Katholikos oldalain