Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Könyv
iSTENT DICSŐÍTŐ EGYHÁZI ÉNEKKÖNYV MEZEY-ÉNEKEK

 

A kötet Öreg Mezey István (1809-1980) kunszentmártoni római katolikus főkántor Egyházi énektár című, az elutasító véleményezés miatt érseki jóváhagyás hiányában kéziratban maradt kottás, orgonára harmonizált énekeskönyvének fakszimile kiadása. A könyv a híres alföldi kántordinasztia legjelesebb tagja születésének két évszázados évfordulójára jelent meg Barna Gábor gondozásában. Nem most került azonban először napvilágra ez az érdekes és értékes gyűjtemény, hiszen Ifjabb Mezey István (1855-1913) 1913-ban már nyomtatásban is megjelent Énekeskönyve ennek alapján készülhetett, de ebben az eredeti formájában csak most ismerheti meg a szélesebb közönség. Érdemes ezért megemlíteni, hogy Id. Mezey Jánosnak huszonnégy gyermeke volt, és közülük tízen szintén kántorok lettek. Számos egyházi éneket szereztek, melyeket kéziratos kottás könyvekben és nyomtatásban is megőriztek. Az énekek a jóváhagyás ellenére is éltek a helyi egyházközségek gyakorlatában, akik büszkék voltak és maradtak a tehetséges és művelt kántorcsaládra.

Barna Gábor, a kötet szerkesztője, aki 1970 óta foglalkozik a Mezey-énekek kutatásával, a kiadás zenetörténeti és folklorisztikai jelentőségére hívja fel a figyelmet az előszóban: a Mezey-énektár a 19. század végének kunszentmártoni helyi énekgyakorlatát rögzíti, és nem csak a liturgiát kísérő énekek szempontjából tükrözi a közösség szokásait, hiszen az ünnepi rítusok, a paraliturgia számos énekét is tartalmazza a gyűjtemény, főként ebben ragadható meg folklorisztikai jelentősége. A dél-alföldi katolikus mezővárosok parasztpolgár lakosságának igényeihez igazodó énektár tükrözi nem csak gyűjtő és szerzői, hanem használói lelkületét is.

A kézirat - és így a faximile is - jól olvasható, őrzi a kor hangulatát, bár - amint megtudjuk a szerkesztőtől - az átkötések miatt megsérült és itt-ott hiányos. A tájékozódást az újra megszerkesztett tartalomjegyzék (ugyanis ez is hiányzik) és a kezdősor, valamint szótagszámmutató segíti. A szerkesztő kísérőtanulmánya (A Mezey kántorcsalád és énekes könyvei a 19-20. századból) részletesen ismerteti a Mezey kántorok életrajzát és munkásságát, eközben bepillantást nyerhetünk a kutatómunka menetébe is, hiszen az adatokat sok helyről, olykor viszontagságosan kellett összegyűjteni.

Az Egyházi énektár felépítése az említett tartalomjegyzék alapján nagyon jól áttekinthető: ünnepi miseénekekkel indul, köznapi misékre külön öt sorozatot találunk. Majd huszonöt reggeli ének következik, külön énekcsoport az oltáriszentségről. A liturgikus időknek megfelelő és ünnepi miseénekek az időszaknak és ünnepnek megfelelő egyéb énekekkel a liturgikus év rendje szerint sorjáznak, a Mária-énekek között is találunk külön miseénekeket, az egyes Mária-ünnepekre ugyancsak, végül külön csoportot alkotnak az ünneptől független Mária-énekek. A gyűjtemény legvégén természetesen itt is megtalálható a Halotti énekek fejezet, köztük a temetési szertartás énekei, illetve a gyászmise minden részére több variáns. Az összeállítás módja nemcsak pontos liturgikus tudásról, hanem magyar egyházi énekhagyomány ismeretéről is árulkodik, még ha nem is követi azt stílusában. Ugyanez mondható el a saját szerzeményű énekek szövegéről is.

A már elhunyt szintén Mezey-leszármazott Antal József jegyzetei alapján írott tanulmányából (A Mezey-énekek dallamáról) kiderül, hogy a saját szerzésű énekek elkülönítése nem jelentett különösebb gondot, hiszen a hagyományos akrosztichon módszert alkalmazták a szerzők. Így derül fény arra is, hogy mások énekei is bekerültek a gyűjteménybe, sőt fordítások, népi vecsernyék is. A tanulmány egyébként a dallamvariánsokon keresztül nyomon követi a népi „hozzájárulás" mértékét is: konkrét példák elemzésével mutatja be a variánsok alakulását, nem csak az írott források, hanem a még élő és az éneket (dallamot) ismerő adatközlő segítségével. Stílus szempontjából is próbálja besorolni, tetten érni a népi vagy műzenei hatásokat, a divat és a hagyomány kettősségét.

A kötet jelentősége a folklorisztika és családtörténet szempontjain túl abban is megmutatkozik, hogy valamelyes (ezt csupán helyi jellegére értjük) képet mutat a katolikus magyar nyelvű egyházi népéneklés irányáról - és egyáltalán meglétéről. A 17. század döntő lépései után (az első hivatalos énekeskönyvek megjelenése a Cantus catholici és Kájoni Cantionáléjának kiadásai) a 18. században természetesen történtek kísérletek nemcsak újabb hivatalos énekeskönyvek kiadására (például Szentmihályi Mihály és Bozóki Mihály énekeskönyve), hanem a helyi éneklési szokások rögzítésére is, és ezek is jeleztek már egyféle stílusváltást, a kor és a helyi lakosság ízlésvilágához történő igazodást. A 19. századra ez teljesen nyilvánvalóvá lett. A Mezey-énekek (és a hozzá hasonló gyűjtemények) tanúskodnak arról, hogy az a törekvés, az a szemlélet, ami a 17. század második felében szerkesztett könyvekben érvényesült, sok tekintetben mégis továbbélt: szerkezeti-módszertani alapot nyújtott ahhoz, hogy újabb korok, sajátos igénnyel rendelkező közösségek, tehetséges, vállalkozó kedvű kántorok és kántortanítók megírják saját énekeiket, megszerkesszék saját - többé-kevésbé közösségi jellegű - repertoárjukat.

Az énekek használatának története pedig a 19-20. század fordulójának egyházi gyakorlatára világít rá, elveire és eljárásaira derít fényt. Az említett jóváhagyás elmaradása nem liturgikus vagy teológiai hiányosságok miatt, hanem egyféle pasztorális meggondolásból történt: Barna Gábor idézi Zsasskovszky József véleményezését, mely szerint a cikornyás dallamokat a nép úgymond nem tudja együtt énekelni a kántorral, és ezt a gyakorlatot ezért nem akarta elterjeszteni az országban. Márpedig a hivatalos engedély ezt segítette volna elő. 1913-ban mégis megjelent az ennek alapján készített gyűjtemény, és nagyon népszerű lett. Oka talán az lehetett, hogy a cikornyás, olykor valóban csupán a kántor által megszólaltatott dallamokhoz egyszerű, áttekinthető, könnyen megjegyezhető, a liturgikus időszakhoz, a mise megfelelő részéhez vagy a megadott témához nagyszerűen illeszkedő szöveg lehetett. Még 1983-ban is kérték az énekek visszaállítását, holott egy meglehetősen radikális liturgikus reform is volt közben. Érdekes módon a helybeliek többször is kifejezték igényüket az énekek használatára. Népszerűségüket bizonyítja az is, hogy később bekerültek több kéziratos félhivatalos vagy hivatalos énekeskönyvbe, vallási társulatok könyveibe, sőt ponyvanyomtatványokra: ezeknek pontos leírása - kitartó és hosszas kutatómunka eredményeképpen - megtalálható Barna Gábor tanulmányában.

A Devotio Hungarorum 12. kötete a Szegedi Tudományegyetem Néprajzi Tanszékének a régi magyar jámborság emlékeit feltáró könyvsorozata, szerk. Barna Gábor. Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék, Szeged 2009

Farmati Anna

Keresés a Katholikos oldalain