Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Rácz Emőke
jÉZUS PERE

 

The Trial of Jesus

In the month of Nissan during the 15th year of Tiberius Caesar took place the most important and even the first known showcase trial of the history in Jerusalem. The Sinedrion accused Jesus from Nazareth of blasphemy and high treason. Both of these accusations issue in death. The outcome is the crucifixion of Jesus but what kind of antecedents led to this bloody end of his life behind the scenes? Can we speak about a legal accusation or about a legal verdict? What about the blood libel, may we condemn the Jewish people as the murderer of the Son of God? On the one hand I try to read between the lines and find an answer to some questions like these. On the other hand it was my goal to disclose a possible historical dimension of this story behind the theological viewpoint of the gospels, on the grounds of some works of some of the researchers on this topic.

Keywords: Jesus, trial, blasphemy, high treason

 

A szerző Csíkszentmihályon született, középiskolai tanulmányait a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium társadalomtudományok osztályában végezte, jelenleg a Babes-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karának harmadéves hallgatója szociális teológia szakon.

Tiberius császár uralkodásának 15. évében Nissan hónapban lezajlott a világtörténelem legnagyobb jelentőségű pere, egyben a legelső ismert koncepciós per, amelynek vádlottja a názáreti Jézus volt. Az ellene felhozott vádak: istenkáromlás, illetve felségsértés, a büntetés mindkettőért halál. De mik voltak ennek az előzményei?1

A letartóztatás

„Miután Jézus ezeket elmondta, kiment tanítványaival a Kedron patakon túlra, ahol volt egy kert; oda ment be ő és tanítványai." (Jn 18,1)

Jézust az Olajfák hegyén fogták el, amikor a vacsora után kivonultak a Gethsemáné kertbe, ahol Júdás árulása következtében elfogták a Messiást.2 A per vizsgálata szempontjából fontos kérdés, hogy vajon kitől vagy kiktől ered az elfogatási parancs. A szinoptikus evangéliumok a döntés felelősségét többnyire egységesen a zsidókra hárítják, ezen túlmenően pedig az elfogatókat más-más csoportokban jelenítik meg többnyire; az egyetlen közös pont a szadduceusok3 csoportja, mely minden leírásban szerepel. Ehhez társítja a Mk 14,26 a farizeusokat4 és a véneket, tehát az egész Szinhedriont nevezi meg mint Jézus elfogatóit, a Mt 26,47 viszont a főpapokról és a vénekről beszél csak. A harmadik leírást a Lk 22,52-ben találjuk, amely szerint a főpapok, a vének és a templomőrség vezetői azok, akik kimennek az Olajfák hegyére.

A negyedik, tudatosan elbeszélői szándékkal megalkotott leírás a Jn 8,13, amely már nemcsak zsidókról számol be mint elfogatókról, hanem rómaiakról is, egy egész cohors5 római katonáról és egy velük kivonuló ezredesről. A cohors köztudottan 500 vagy 1000 fős katonai segédalakulat, éppen ezért történetileg megbízhatatlannak tűnik az információ, felfedezhető benne az elbeszélői szándék. Míg Lukács célja megmutatni, hogy Jézus állásfoglalása a főpapoknak szól, János azt hangsúlyozza a cohors említésével, hogy a zsidók és a rómaiak egyaránt részt vettek az elfogatásban, ahogyan később a per során is együttműködtek.6

A letartóztatók csoportjából egyetlen ember emelkedik ki név szerint, egy bizonyos Málkus vagy Malkusz,7 a főpap szolgája, akinek Simon Péter levágta egyik fülét. Lukács elbeszélése alapján Jézus megérintette a sebesült fülét és meggyógyította, mivel nem akarta, hogy miatta és jelenlétében erőszakos események menjenek végbe.8 Mellékesen a tisztsége arra a következtetésre ad lehetőséget, miszerint nem lehetett jelentéktelen ember, sőt, inkább egy olyan férfi, aki a főpap bizalmát élvezhette. Maga a történet utólagos betoldás lehet, és erőteljes benne az irónia a tisztségviselő ellen, sőt a Mk 14,47 mintha azt éreztetné, hogy az egyik fegyveres lehetett az, aki a nagy zűrzavarban levágta a szolga fülét. Amikor a többi evangélista9 ezt a kardcsapást az apostolok egyikének tulajdonítja, valószín űleg azzal a szándékkal teszi, hogy felmentse a tanítványokat a gyávaság vádja alól.10

A másik név szerint ismert ember a letartóztatók csoportja kapcsán maga az áruló, Iskarióthi Júdás. A papok és írástudók nem tettek különbséget tanító és lázadó Messiás között, számukra Jézus ugyanolyan mértékben jelentett veszélyt a nép békéjére nézve, mint a zelótaként az elnyomás ellen ténylegesen lázadó Barabás. Még az ünnep előtt meg kellett szabadulniuk tőle, és erre az alkalmat Júdás szolgáltatta. Ő közölte Jézus pontos tartózkodási helyét az elfogatókkal és az időpontot, amikor a folyton elalvó tanítványokon kívül senki sincs a Messiás közvetlen közelében.11

Miután az ellenállás kudarcba fullad, és a szolga meg-sebesítésével vége szakad a védekezésnek, a tanítványok elmenekülnek, és végcéljuk valószínűleg szülőhelyük, Galilea lehetett. Egyedül Simon Péter az, aki még próbál érdeklődni Jézus iránt, de ő is hamar feladja. Jézust viszont az Olajfák hegyéről a főpap elé viszik, és ezzel megkezdődik a próféciák beteljesedése.12

A per

Jézus a zsidó bíróság előtt

Jézus korában a legfelső zsidó bírói szerv a Szinhedrion volt, avagy a Nagy Bírósági Ház („beth diyn ha-migdol"), amely 70 és még egy tagot számlált, utalva a Mózes korában tevékenykedő Vének tanácsára. Szadduceus főpapok, farizeusok és írástudók, valamint vének alkották ezt a főtanácsot, amely elé először Jézust is hurcolták elfogói kihallgatás céljából.13

Jaj nekem Boéthosz házának nyársa miatt!
Jaj nekem Kathorosz házának íróvesszeje miatt!
Jaj nekem Annás házának kígyósziszegése miatt!
Jaj nekem Ismael ben Phiabi házának ökle miatt!
Ők a főpapok, fiaik kincstárnokok, vejeik a Templom felügyelői,
Szolgáik pedig furkós bottal verik a népet.
(Peszachim 57a)

A Talmud elég keményen nyilatkozik a Jézus korabeli Szinhedrionről.14 Hivatalosan ez a legfelsőbb zsidó bíróság, de Jézus korában nagy valószínűséggel mégsem birtokolta a ius/ potestas gladii-t, vagyis nem hozhatott halálos ítéletet, ez a prefektus előjoga volt,15 az egyik baraitában ezt olvashatjuk: „Negyven évvel a Templom pusztulása előtt megfosztották Izraelt a bűnperekben való ítélkezés jogától". János evangéliumában pedig ezt: „Nekünk senkit sem szabad megölnünk" (Jn 18,31b). Egyiptomi dokumentumokból tudjuk, hogy a római fennhatóság alá tartozó tartományokban a helyi hatóságok végezték az előzetes nyomozást, és a vádakat meg a bizonyítékokat terjesztették a helytartó elé, aki majd ítélkezett. Lehetséges, hogy a Szinhedrion is csak a nyomozást végezte volna, bár elvileg vallási vagy magánjogi bűncselekmény esetén a mózesi törvények alapján ítélhetett volna.16 A főtanácsnak ugyan elvileg joga lett volna halálos ítéletet hozni, sőt ki is mondták azt Jézusra, de a keresztre feszítés tipikusan római halálnem, és az egyik legmegalázóbb kivégzési forma, lázadók és rablók haltak meg kereszten. A főtanács csak négyféle halálnem között választhatott, ítélhetett valakit megkövezésre, máglyahalálra, lefejezésre vagy megfojtásra. Igaz, ilyen esetről nem tudunk Jézus korából, egyetlen megkövezés ment végbe, az is hivatalos per nélkül: István diakónus megkövezése. Tehát ezek értelmében eddig úgy tűnik, hogy a főtanács a prefektus döntése hiányában senkit nem végeztethetett ki.17

A szinoptikusok szerint összeült a Szinhedrion az éjszaka kellős közepén, János viszont arról számol be, hogy az első kihallgatás Annás, Kajafás főpap apósának színe előtt zajlott, melyet reggel követett volna egy már intézményesebb keretek között zajló per, Kajafás színe előtt.18Josephus Flavius arról számol be, hogy a Főtanács a Templom alatt székelt, a mai Mechkameh híd alatt, de valószínű, hogy a főpapok Annás palotájában gyűltek össze, mert az volt az Olajfák hegyéhez legközelebb eső bírósági hely. Az épületben valószínűleg börtön is volt.19

Tehát a Szinhedrion sebtében összeült az éppen aktuális főpap, Jószéf ben Khaiaphas20 apósának, Annásnak a házában, és Paul Winter úgy véli, hogy a zsidó perrend minden lehetséges előírását megszegték ennek a pernek az alkalmá-val.21 A zsidó perrend értelmében ahhoz, hogy adott vádat elfogadjanak tényként, két tanú egybehangzó vallomására van szükség, a bíróság nem ülhet össze éjszaka, a kihallgatásra, tárgyalásra a Templom melletti ülésteremben kerülhet sor, a tagok csupán megfelelő sorrendben szólalhatnak fel, a főpap nem szaggathatja meg a ruháit, mint azt az evangéliumok tanúsága szerint Kajafás tette, illetve a halálos ítélet meghozatalához teljes létszámban jelen kell lennie a tanácsnak.22 Ez utóbbi el ő írás azonban megkérd ő jelezhető , de nem tudjuk biztosan, hogy Jézus korában már érvényben volt-e a Mishna azon előírása, mely szerint 23 bíró jelenléte esetében az ítélet már érvényesnek minősül. Márk beszámol arról, hogy a vallomások nem voltak egybehangzóak, a tanúk a Mk 14,58-ban megjelenő templomi logiont idézik alapvető vádként. Az egész per következetesen és gyorsan zajlott le, a formalitások kedvéért kihallgatták Jézust, noha valószínűleg a Főtanács hivatalos állásfoglalására nem került sor, csak a legfontosabb tagok jártak el az ügyben.23

János evangéliumában Annás, aki először kihallgatja Jézust, ravasz öregemberként jelenik meg, János csak néhány jelet említ meg: a főpappal való négyszemközti beszélgetést, illetve a Jézusnak adott pofont és az erre adott választ. Nagyszerű módon emeli ki Jézus türelmét és az emberi hálátlanságot egy időben.24

Érdekes odafigyelni arra is, hogy Márk, Máté és Lukács nem említi a farizeusokat a per kapcsán, pedig ha ezek az emberek ott lettek volna, precizitásuk nagy valószínűséggel nem tűrte volna el a szabálytalanságok e halmozott voltát, hiszen tudjuk, hogy Kr. u. 62-ben Jakab ügyében bebizonyítják, hogy a per érvénytelen, mert a főpap nélkülük hívta össze azt.25

De térjünk rá magára a perre: Jézus egész végig néma marad, a főpap ezért határozott kérdéssel fordul hozzá: „Te vagy-e a Messiás?". Abban nem kételkedhetünk, hogy Jézus meg volt győződve messiási mivoltáról, és minden bizonnyal igenlő választ adott a kérdésre. A főpap erre megszaggatja ruháit, mert ez a törvény előírása, ha istenkáromlást hall. Viszont a Mishna előírásai alapján ezzel még nem lehetett elítélni jogerősen Jézust, hiszen mint vérbeli zsidó, az Erő kifejezést használta, és nem ejtette ki Isten nevét. A Tóra előírásai alapján az istenkáromlót meg kell kövezni.26

Azonban ebben az időben egyedül a prefektus mondhatott ki halálos ítéletet, hát megbilincselték Jézust és Pilátus elé vitték, és most már az maradt az egyetlen feladat, hogy meggyőzzék, hogy Jézus felségsértést követett el, és méltó a halálra.27

Jézus a rómaiak bírósága előtt

Kr. u. 6-tól kezdve Júdeának mint császári provinciának lovagrendi helytartója volt, aki egy időben volt a terület katonai parancsnoka és legfelsőbb bírája, valamint a római jogrend megtestesítője, fő feladata pedig a nyugalom, illetve a rend megtartása volt. Felforgatók elleni jogkörénél fogva (ius coercitionis) a tartomány nem római állampolgárságú lakóival szemben korlátlan felhatalmazással bírt, hiszen féken kellett tartania az ártalmas embereket. Innen kiindulva joga volt Jézust megfeszíttetni. A római per célja az, hogy megállapítsák a vádlott bűnösségét. W. Kunkel szerint négy olyan alapelv van, amely bármilyen római jogrendre alapuló perben érvényesül:

1. A kihallgatás nyilvános.

2. A vádemelés magánembertől indul ki.

3. A vádlottnak jogában áll védekezni.

4. Az ítéletet tanácskozás után mondják ki.28

Pilátus a Peszach idejére Jeruzsálembe érkezett Caesa-reából, és valószínű, hogy nem az Antónia erődben lakott, hanem Heródes Jaffa-kapu közelében emelkedő palotájában, bár ez vitatott, ahogyan a per helyszíne is, az viszont tény, hogy Jézus elítélése nyilvános eljárás keretei között folyt le.29

A per igazából a főpapok által felmutatott politikai jellegű vádból és a Pilátus által történő kihallgatásból állt. Itt lesz hangsúlyos a per politikai irányvonala is, hiszen az egész vádaskodás mindvégig két vonalon fut, vallási és politikai okok kellenek, hogy mindkét szempontból igazán elfogadható alapokra lehessen helyezni a halálos ítéletet.30

Jézus megbilincselve áll Pilátus elé, azon a reggelen, amikor a helytartó még két útonálló ügyével is foglalkozik, akiket aztán Jézussal egyszerre végeznek ki. Pilátus, úgy tűnik, saját képet akart alkotni az ügyről, ezért nem volt hajlandó elfogadni a főpapok vádjait mindenféle vizsgálat nélkül. Az evangéliumok híradása alapján nem igazán van alapunk kijelenteni, hogy Pilátus formális ítéletet mondott volna ki, noha a Jn 19,13 említést tesz bírói székről, azaz bémáról, viszont nyomatékosítva van: „Kiszolgáltatta őt, hogy megfeszítsék" (Mk15,15).31 A zsidók maguk nem hozhattak halálos ítéletet, addig semmiképpen sem, amíg a praetor, azaz Pilátus Jeruzsálemben tartózkodott, ezért kellett elé vinni Jézus ügyét, és ezért feszítették keresztre Jézust, és nem megkövezték istenkáromlás vádjával.32 A Szinhedrion tehát elítéli Jézust vallási vád alapján, Pilátustól azonban nem saját döntésének megerősítését kéri, hanem teljesen új váddal áll elő, amely politikai jellegű, így a helytartó elé Jézust már úgy viszik a zsidó vezetők, mint politikai lázadót és lázítót, aki a zsidók királya cím megszerzésére tör.33

Lukács arról tesz említést, hogy mivel Pilátus nem találta bűnösnek Jézust, ezért Heródes Antipászhoz küldte, aki csodajelet kért tőle, de a megváltó csak néma maradt. Erre a negyedes fejedelem gúnyt űzve belőle bíborpalástba öltöztette, és visszaküldte Pilátushoz, aki megvesszőztetés után szabadon is engedte volna, de a főpapok egyebet akartak. Pilátus ezek után úgy döntött, hogy a pászkai amnesztia révén menti meg Jézust, de a nép Barabást választotta, így muszáj volt kiszolgáltatnia a Messiást a népnek, hogy feszítsék keresztre.34

Érdekes, hogy a könyörületes Pilátus-képpel ellentétben Alexandriai Philón teljesen más képet rajzol a helytartóról: hajlíthatatlan, konok, önfejű, erőszakos és megvesztegethető emberként ábrázolja, akire nem nehéz nyomást gyakorolni.35

A római jogrend előírta, hogy ha egy vádlott beismerő vallomást tesz, nem szükséges az ítélet, ki lehet szolgáltatni a népnek. Viszont kérdéses, hogy Jézus tett-e beismerő vallomást. Vagy hallgatását vették annak? Tény azonban, hogy az ítélet, ami meghozatott, szükséges volt a béke fenntartása érdekében, ugyanakkor ha nagyon akarunk, találhatunk kevésbé elfogadható, de igen nyomós háttérokot is: ha a zsidók feljelentik Pilátust bármilyen okból kifolyólag, akkor vége pályafutásának, tehát már csak ezért is érdemes együttműködni velük.36

Causa mortis

A Testimonium Flavianum Josephus Flavius művének egy még ma is vitatott része a hitelességét illetően, de azért fontos dokumentum Jézust és a kereszténységet illetően: „Ebben az időben élt Jézus, ez a bölcs ember, ha ugyan lehet őt embernek neveznünk. Ugyanis csodákat művelt és tanította az embereket, akik szívesen hallgatják az igazságot, és sok zsidót és görögöt megnyert. Ő volt a Krisztus. És ámbár főembereink feljelentésére Pilátus keresztre feszíttette, most is hívek maradtak hozzá azok, akik eddig szerették. Mert harmadnapra feltámadt és megjelent közöttük, mint ahogy Istentől küldött próféták ezt és sok más csodálatos dolgot előre megjövendöltek felőle. S még ma is megvan a keresztények felekezete, amely róla vette a nevét."37

„Pilátus keresztre feszíttette" - mondja Flavius a szövegrészletben, és ezzel összefoglal mindent. A Jézus korabeli Júdea tartományában a keresztre feszítés szinte kizárólag politikai ügyekkel kapcsolatban kerül elő.38 Ez az egyik legszörnyűbb kivégzési forma, amit az ember kieszelt hosszú idő során.39 Jézust politikai váddal ítélték el. A római jogrendben két súlyos vád volt, amely ezzel a perrel kapcsolatban felmerülhet mint lehetséges vád: egyik a perduellio, vagyis a hazaárulás, a másik meg a crimen maiestatis populi Romani Imminutae, avagy a római nép méltóságának megsértése. A perduellio súlyosabbnak bizonyult, a másik vád keretei közé azonban sok mindent be lehetett fértetni, és bármelyiket is bizonyították rá valakire, az kereszten halt meg.40

Fontos figyelni a kereszt feliratára, hiszen annak célja, hogy minél szélesebb közönség tudjon a vádról. Pilátus egyedül ezzel tudja igazolni magát, habár Jézus soha nem mondta magát királynak földi értelemben.41

A per során érdekes mód feltűnően jól tudnak együttműködni rómaiak és zsidó főpapok, mindkét réteg veszélyesnek ítéli ugyanis Jézust a rendre nézve, attól félnek, hogy mi történik, ha követői fellázadnak. A per célja kiiktatni Jézust, mindenáron, mert veszélyes az állam rendjére nézve.42 Jézus pere igazi, következetes, előre megrendezett koncepciós per volt, ahol a főpapok az érdekeknek megfelelően mozgatták a koholt vádakat, beteljesítve ezzel a próféciákat.

A keresztút és a kivégzés

„Pilátus ekkor, mivel eleget akart tenni a népnek, elbocsátotta a kedvükért Barabást, Jézust pedig megostoroztatta és átadta, hogy feszítsék keresztre." (Mk15,15)

A megostorozás volt a keresztre feszítés bevezető cselekménye. Ezt a megaláztatást csupán a nem római állampolgároknak kellett elszenvedni, hiszen Cato óta római állampolgárt tilos volt megkorbácsoltatni. Ehhez a büntetéshez a katonák a „flagellum horribile" nevű korbácsot használták, ami egy olyan bőrszíj volt, amelyre csontokat és hosszú töviseket, esetleg ólomgolyókat szereltek fel, hogy az ütések minél fájdalmasabbak legyenek. Az ítélet meghozatala és a kereszthordozás közepette eltelt időt a katonák kihasználták, hogy a megkorbácsolt Jézussal gúnyolódjanak. Ez a gúnyolódás főképp azzal magyarázható, hogy a katonák zsidóellenes nézeteket magukénak valló palesztin zsoldosok voltak.43

Pilátus a két felhozott vádból (istenkáromlás és messianizmus) a messianizmust fogadta el, mert Jézus mint király a „zsidók királya", ez viszont a római császárral szembeni árulás, és a római jog lex lulia de maiestate néven ismert rendelete értelmében a büntetés minden állam-, illetve ez esetben császárellenes bűncselekmény büntetése egyértelműen halál.44 A lázadók és árulók előírásos büntetése a kereszthalál. A kereszthalál nem tipikusan római találmány,45 valószínűleg a perzsa birodalomból származik, ahol nem akarták beszennyezni a kivégzettel a földet, amit Ormuzd szentelt meg. A rómaiak a karthágóiaktól veszik át, és lázadókat, valamint árulókat végeznek ki ilyen módon. Cicero a legborzalmasabb, Josephus Flavius a legirgalmatlanabb halálnemnek nevezi. Az a megállapítás, miszerint a zsidók feszítették volna keresztre Jézust, teljes mértékben helytelen, ebben csupán a szadduceus főpapok egy csoportjának volt része.46

A kivégzés helyéhez vezető út a praetoriumtól a felsővároson át vezetett a Gennát-kapun keresztül a szabadba, itt kellett Jézusnak cipelnie a kereszt vízszintes gerendáját, avagy patibulumot, a kivégzőosztag kíséretében,47 egészen a Golgotáig, avagy Koponya-hegyig, ahol rendszerint a kivégzések történtek.48 A nyilvános halálmenet célja most is az elrettentés volt, a kivégzésre a városon kívül került sor. Viszont a hosszú út megviselte a már amúgy is elgyötört Jézust, aki nem bírta a patibulumot és összerogyott alatta. A római katonák ekkor egy bizonyos Simont kényszerítettek arra, hogy Jézus helyett cipelje a keresztet. Márk feltűnő pontossággal mutatja be a férfit, aki Kürenéből (Kürenaika) származott, és vagy zarándok volt, aki a Pészach ünnepére érkezett a diaszpórából, vagy Jeruzsálembe telepedett át már korábban. Sőt, még az is feltehető, hogy később keresztény lett.49

Hihető az a feljegyzés, miszerint a keresztre feszítés előtt Jézusnak kábító italt adtak volna, hogy fájdalmát csillapítsák. Egy régi baraita így szól: „Akit a vesztőhelyre kivisznek, annak tömjénfüstöt nyújtanak egy kehelyben, hogy érzékeit eltompítsák. Jeruzsálem előkelő asszonyai önként ajándékozták és hozták az elítélt elé" - erre hivatkozhat Márk, amikor leírja, hogy Jézusnak borba kevert mirhát adtak, de ő nem fogadta el.50

Jézus tűrte a keresztre feszítés iszonyú kínjait, s feje fölé titulust raktak a cölöpre, amely keresztje lett, miután a patibulummal egyesítették, felszegezték a titulust, mely hirdette a nagy „közönségnek", hogy miért is ítélték halálra. A tituluson ez állt: lesus Nazarenus Rex ludeorum, INRI, az ítélet politikai vonalát hangsúlyozzák ezzel a rómaiak.51

Az elítéltet a kereszthez széttárt karokkal szegezték oda, majd a patibulumot a függőleges cölöphöz erősítették, így jött létre a crux comissa, avagy a T alakú kereszt, illetve a crux immissa, azaz a hagyományos + alakú kereszt. A szögeket a csuklókba verték, nem a tenyérbe, tehát a kereszthalál véres halálnem volt. A kereszt jóval alacsonyabb, mint hinni szoktuk, ezért az elítélteket behajlított lábbal feszítették keresztre. Ugyanakkor, hogy az elítélt ne szakadjon le a saját súlyától, kis ülőpadot, sedile-t szereltek a cölöpre, ami csak még jobban felsértette a testét. Az elítélt őrzése is a kivégzőosztag feladata volt, akiknek ősi joga lehetett, hogy az elítélt ruháin megosztozzanak. Jézus ruháira is sorsot vetettek.52

Hogy Jézus miként törte meg a csendet, azt nem tudhatjuk pontosan, a négy evangélium alapján azonban hét utolsó szóról beszélnek, amelyek a következők lennének:


Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.
(Lk 23,34)
Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban. (Lk 23,43)
Asszony, íme a te fiad![...] Íme a te anyád. (Jn, 19,26)
Szomjazom! (Jn 19,28)
Beteljesedett! (Jn 19,3o)
Atyám! Kezedbe ajánlom lelkemet! (Lk 23,46)
Éli, Éli lemá szabaktáni. Azaz Istenem, Istenem, mért hagytál el engem? (Mt 27,46, illetve Mk 15,34)53

 

Ezzel mintegy ellentétben Wilhelm Brandt úgy vélekedik, hogy egy éppen kínhalált szenvedő ember nem beszél idézetekben, mégis a Mt 27,46-ban hozott zsoltáridézetnek Jézus ajkairól kell származnia, hiszen ellentétes addigi felfogásával, éppen ezért nem lehet a húsvét utáni közösség betoldása. Jézus tehát meghal e szavakkal a kereszten, és a katonák miután ellenőrizték, hogy valóban meghalt-e, leveszik a keresztről. Karthágóban, illetve a Római Birodalomban szokás volt a kereszten hagyni a testet, míg az oszlani nem kezd.54 A keresztre szegezett testet a katonáknak kellett őrizni, akik ellenőrizték, hogy valóban meghalt-e az elítélt, ha pedig esetleg még élt volna, akkor elősegítették halálát azzal, hogy összetörték csontjait. A testet meggyalázták és a dögevő madarak martalékául hagyták, vagy néha megtörtént az is, hogy a már oszlásnak indult testet a folyóba dobták.55 Jézusnak a csontjait nem törték össze, amint azt a Szentírásban olvashatjuk: „Amikor azonban Jézushoz értek, mivel látták, hogy ő már meghalt, nem törték meg a lábszárát, hanem az egyik katona lándzsával megnyitotta az oldalát, amelyből azonnal vér és víz jött ki." (Jn 19,33-34)

Ezzel ellentétben azonban a zsidóknál az el nem temetett tisztátalanná tette az egész népet, amit nem engedhettek meg maguknak, ezért Arimatheai József eltemeti a halott Jézust, megadva neki a végtisztességet.56 „A zsidók annyira szívükön viselik a halottak eltemetését, hogy még a kereszthalálra ítéltek tetemeit is leszedték naplemente előtt és elföldelték" - írja Josephus.57

Érdekes, hogy Jézus halálának és temetésének is asszonyok a tanúi, és bár az evangéliumok nem egyeznek a neveket illetően, mégis van egy közös személy, Magdalai Mária, aki minden tanúság szerint jelen volt a keresztre feszítésnél, és ő volt az is, aki először látta a feltámadottat, ő az első tanú, akit számon tartott a közösség: „Ahogy ezt kimondta, hátrafordult, és látta Jézust" (Jn 20,14a).

Hogy Jézus pontosan mikor is halt meg, azt nem tudjuk, de már történtek kísérletek ennek kiszámítására, és bár az eredmények különbözőek, mégis többségükben az időszámításunk utáni 27. és 33. évek által behatárolt időintervallumban megtalálhatóak. A módszerek sajnos bizonytalanok, az evangéliumok pedig elbeszélői szándékkal íródtak, így nehéz erre a kérdésre pontos választ adni. 58

Epilógus a húsvét fényében

A feltámadás már nem tartozik a názáreti Jézus földi történetéhez, de annak végcélja az a pont, amelynek fényénél megérthetjük Isten fiának életét és működését. Ez az az esemény, amelynek hatására a menekülő tanítványok is összegyűlnek később újra, és ezzel már Krisztus egyházának története veszi kezdetét.59

Forrásanyag

Bösen, Willibald: Der letzte Tag des Jesus von Nazaret. Was wirklich Geschach, Basel 1994

Crossan, John-Dominic-Reed, Jonathan L.: Jézus nyomában. A kövek alatt, a szövegek mögött Jézus és világa megértésének kulcsfontosságú felfedezései, Debrecen 2001

Duquesne, Jacques: A názáreti Jézus, Budapest 1997

Flavius, Josephus: A zsidó háború, Budapest 1963

Gnilka, Joachim: A Názáreti Jézus. Üzenet és történelem, Budapest 2001

Grüll Tibor: A Pilátus-dosszié, Hetek. Országos Közéleti Hírlap, IV/31, 2000. szeptember 9.

Klausner Joseph: Jézus élete, tanítása és korának viszonyai a zsidó, görög és római források alapján, Budapest 2000

Kránitz Mihály: Alapvető hittan II., Budapest 1999

Schwank, Benedikt OSB: János, Szeged 2001

Vermes Géza: A zsidó Jézus, Budapest 2005

Zilinszky János: Jézus pere- a jogtudós szemével, Új Ember, 2000. április, I. évfolyam 1. szám

http://agost.myip.hu/biblia/BIBN/m_n.html

http://www.kislexikon.hu/cohors.html

http://lexikon.katolikus.hu/F/farizeusok.html

http://lexikon.katolikus.hu/S/szadduceusok.html

 

Jegyzetek

1 Grüll Tibor: A Pilátus-dosszié, Hetek. Országos Közéleti Hírlap, IV/31., 2000. szeptember 9.

2 Klausner Joseph: Jézus élete, tanítása és korának viszonyai a zsidó, görög és római források alapján, Budapest 2000, 289.

3 A farizeusok és az esszénusok mellett a harmadik, elsősorban politikai párt a zsidóságon belül a Kr. e. 2. századtól egészen a templom pusztulásáig. Tagjai főleg a papok közül kerültek ki, amint azt Flavius is tanúsítja műveiben. Az elnevezés feltehetőleg Cádok főpap nevéből ered. (http://lexikon.katolikus.hu/S/szadduceusok.html, letöltve: 2010. augusztus 2.)

4 Vallási csoport a zsidóságban a Kr. e. 2. századtól, a Tóra és az Atyák hagyományainak alapos ismeretére törekedtek, hatásuk Jeruzsálem pusztulása után is erőteljes és meghatározó maradt a zsidóságban. (http://lexikon.katolikus.hu/F/farizeusok.html, letöltve: 2010. augusztus 2.)

5 (lat., többes szám cohortes), a rómaiaknál eredetileg az egyes itáliai szövetséges államok által kiállítandó segélycsapatnak a neve; 10 ily C. képezett egy ala-t (szárny); ezeket a C.-kat saját tisztjeik vezényelték, s csakis az ala parancsnoksága volt rómaiakból összeállítva. Maga a római légió 30, két-két századból álló manipulusra volt tagozva, s csak Marius (Kr. e. 107) egyesített 3-3 manipulust egy harcászati egységgé, amelyet C.-nak neveztek. Minthogy a C. 6 századból (centuria) állott, tehát a C.-ban 600 harcosnak kellett volna lenni, de ily erejű C.-ok csak Marius alatt voltak; már Caesar légiói többnyire csak 3000 főből alkottattak s következőleg egy C., mely mindig a légi tizedrészét képezte, csak 300 harcosból képeztetett. A légiók C.-ain kívül szerveztettek még - különböző célokra - önálló C.-ok is; ilyenek voltak a cohortres vigilum, melyek mindegyike Róma egy-egy kerületében rendőri szolgálatot teljesített, továbbá a császárok testőrséget képező cohortes pretorie, végre a cohortes urbane, melyek a prefectus urbi rendelkezésére álltak s helyőrségi szolgálatot teljesítettek. A kizárólag római polgárokból összeállított C.-okat cohortes civium romanorumnak, míg az idegen származású harcosokból szervezett C.-okat cohortes auxiliarie-nek nevezték; ha ez utóbbiak önállóan alkalmaztattak s azokhoz néhány (6-10.) szakasz (turma) lovasság is csatoltatott, akkor C. au. equitatenek neveztettek, míg ha lovasságuk nem volt, a »peditum« jelzőt kapták." (Forrás: http://www.kislexikon.hu/cohors.html, letöltve: 2009. május 16.)

6 Gnilka, Joachim: A Názáreti Jézus. Üzenet és történelem, Budapest 2001, 351.

7 A név jelentése ragyogás, király, tanácsadó. (Forrás: http://agost.myip.hu/biblia/BIBN/m_n.html, letöltve 2009. május 2.)

8 Klausner, 292.

9 Mt 26,51; Lk 22,49; Jn 18,10.

10 Gnilka, 351-352.

11 Klausner, 291.

12 Gnilka, 352.

13 Gnilka, 353.

14 Klausner, 292-294.

15 Gnilka, 354.

16 Klausner, 287-292.

17 Grüll, IV/31

18 Gnilka, 354.

19 Klausner, 294.

20 1990-ben Jeruzsálemtől Délre egy fürdőlétesítményen dolgozó építőmunkások egy temetkezési barlangra bukkantak, Haas Tajelet és Abu Tor között. Egy gazdagon díszített csonttároló dobozon, osszáriumon a Kajafás név olvasható arámi nyelven. A név és a vele együtt eltemetett családtagok nevei tették egyértelművé, hogy ez a sírkamra a Mt 26-ban és a Jn 18-ban név szerint említett Kaifás József főpap családi temetkezési helye volt. (Crossan, John- Dominic-Reed, Jonathan L.: Jézus nyomában. A kövek alatt, a szövegek mögött Jézus és világa megértésének kulcsfontosságú felfedezései, Debrecen 2001)

21 Grüll, IV/37.

22 Zilinszky János: Jézus pere - a jogtudós szemével, Új Ember, 2000. április, I. évfolyam 1. szám.

23 Gnilka, 353-358.

24 Schwank, Benedikt OSB: János, Szeged 2001, 528-531.

25 Duquesne, Jacques: A názáreti Jézus, Budapest 1997, 212-213.

26 Klausner, 297-301.

27 Gnilka, 356.

28 Gnilka, 359

29 Klausner, 302.

30 Kránitz Mihály: Alapvető hittan II., Budapest 1999, 173.

31 Gnilka, 36o-362.

32 Schwank, 538-539.

33 Vermes Géza: A zsidó Jézus, Budapest 2005, 51-52.

34 Klausner, 302-304.

35 Gnilka, 362

36 Zlinszky,

37 Kránitz, 21.

38 Gnilka, 366

39 Klausner, 305.

40 Gnilka, 369-370.

41 Schwank, 551

42 Gnilka, 366-369.

43 Gnilka, 370-371.

44 Klausner, 3o7.

45 Duquesne, 224.

46 Klausner, 30o5-306.

47 Gnilka, 371- 372.

48 Klausner, 309.

49 Gnilka, 372.

50 Klausner, 3o9-310.

51 Duquesne, 224.

52 Gnilka, 374.

53 Bösen, Willibald: Der letzte Tag des Jesus von Nazaret. Was wirklich Geschach, Basel 1994, 291.

54 Klausner, 311-312.

55 Gnilka, 376-377.

56 Klausner, 313.

57 Flavius, Josephus: A zsidó háború, Budapest 1963, 4, 317.

58 Gnilka, 376; 379-382.

59 Gnilka, 383-384.

Keresés a Katholikos oldalain