Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Marton József
a
KATOLIKUS EGYHÁZ HELYZETE A KOMMUNIZMUS IDEJÉN ERDÉLYBEN, KÜLÖNÖS TEKINTETTEL A PÜSPÖKÖKRE

The Situation of the Catholic Church in Transylvania in the Com-munisty Period. The Position of the Bishops

After 1945 the Transylvanian Catholic Church was in a very difficult situation. Some of the leaders needed to make small compromises in order to help the church survive. Yet priests and bishops were imprisoned and killed, so no major compromises were made and the priests who tried to work together with the communist authorities were not accepted and not followed by the others and by the believers. When Áron Márton was set free in 1955, he found most of the priests loyal and could easily restore the peace and order within the diocese. The Tran-sylvanian Catholic Church did not give in to any pressure and did not praise communism or communist leaders.

 

A katolikus egyház, s ezen belül a gyulafehérvári egyházmegye különösen az 1945. esztendőtől nehéz helyzetbe került, vezetői a túlélés érdekében néhányszor kisebb engedményekre is kényszerültek.

Kitérőként kívánatosnak tartom megjegyezni, hogy a kompromisszumokban vannak fokozatok, és az okos ember tudja, meddig mehet el. Ezért minden időben ajánlatos volt - ítélkezéstől mentesen - helyesen választani kompromisszum és kompromisszum között, figyelembe véve az adott körülményeket. Mellőzve a püspökök érékelését és főpásztori munkájuk megítélését itt elsősorban azt a történelmi háttért, illetve azokat a körülményeket szeretném bemutatni, amelyek a kommunista rendszer időszakában behatárolták a katolikus püspökök mozgásterét.

1945-ben a kettészakadt gyulafehérvári püspökség újra egyesült, s mégis ezeréves történelmének egyik sötét korszaka kezdődött el. Az állami törvények, rendelettörvények, rendeletek, ún. reformok (elsősorban a földreform) sora nehéz helyzetet teremtett az ismételten kisebbségi sorsba került katolikus és nem katolikus híveknek. Egyértelmű bizonyítéka ennek Márton Áron püspök 1946. január 28-án dr. Petru Groza kormányfőhöz írt tényfeltáró levele. Ő akkor még hitt a fennen hangoztatott „demokráciában", s ezért is kérte a miniszterelnököt, hogy vegyék észre „a szavak és a tettek, az ígéretek és az intézkedések, a törvény és a végrehajtás között tapasztalható ellentmondást". Végső javaslata is érdekes: „Az autonóm vagy független Erdély kérdése nem oldaná meg a vitát. Mindenesetre mi úgy látjuk, hogy Erdély kérdését ma nem lehet önmagában külön nézni, hanem a megoldás módozatait az érdekelt nemzetek, sőt Európa jogos igényeinek összeegyeztetésében kell keresni."1

Az 1946-os választás Romániában a balos pártok elsöprő győzelmét hozta. A Groza által létrehozott kormány magát név szerint nem nevezte ugyan kommunistának, de valójában a hatalom a kommunista párt kezébe került, amely el is kezdte az ún. „demokrácia" ellenségeivel való leszámolást. Előbb a történelmi pártok vezéregyéniségeit, majd „az együttműködni nem akaró" egyházi vezetőket célozták meg és juttatták a sötét tömlöcökbe. Fő ellenségnek „a Vatikánból irányított" és meg nem alkuvó katolikus egyházat kiáltották ki. A piszkos munkát a Magyar Népi Szövetség vezetőivel végeztették el. Magyar nemzetiségű párttagok tollából egyre-másra jelentek meg gyalázkodó cikkek, amelyek általában a katolikus főpapokat, különösképpen Márton Áront vádolták.2

A román kormány 1946. május 21-én Andrea Cassulo bukaresti pápai nunciussal közölte, hogy persona non grata (nemkívánatos személy), és az ország elhagyására szólította fel.3 Az 1947. február 28-án távozásra kényszerített nuncius helyébe a Szentszék Gerald Patrik O'Harát, Savannah-Atlanta c. püspökét küldte mint nunciatúrai régenst.4 O'Harát három évig tartó romániai tartózkodása ideje alatt gyanakodva tekintették és kezelték.

A kommunista pártnak az 1947. évben sikerült a politikai ellenzéket, a történelmi nagy pártokat - a Nemzeti Parasztpártot és a Liberális Pártot - megsemmisíteni.5 Ezek után a katolikus egyházra mint első számú „közellenségre" vetették ki a hálót, mert - amint fogalmaztak - „nem híve a demokratikus fejlődésnek", és hivatalos vezetője az országon kívül, Rómában székel.6

A gyorsan pergő politikai események mögött ma könnyen megrajzolható az ateista propaganda irányvonala, amely akkor, az 1948. évben érte el a csúcsot. A párizsi békeszerződés megkötése (1947. február 10.), a köztársaság kikiáltása (1947. december 30.), s amint beköszöntött a merev hidegháború: a szovjet-román barátsági szerződés megkötése (1948. február 4.), az egypártrendszer kialakítása (1948. február 22.), a nagy nemzetgyűlés létrehozása (február 24.) mind-mind jelzésértékű lépések a kommunista diktatúra stabilizálása felé. Idekívánkozik az újraválasztott párfőtitkár, Gheorghe Gheorgiu-Dej elvtárs programbeszéde is (február 22.), amelyben nyíltan körvonalazta a katolikus egyházzal szembeni pártálláspontot: „A katolikus egyház az egyedül szervezett akadály Romániában a népi demokrácia végleges megvalósításának útjában".7 A katolikus papságot a román demokrácia ellenségének kiáltotta ki (ekkor már 92 római katolikus pap volt a börtönben!). Beszédében a pártfőtitkár olyan cselekvési irányelveket fogalmazott meg a katolikus egyházzal szemben, amelyek a Rómától való elszakí-tást sugallták: „Az ország népességének egy része a katolikus egyházhoz tartozik. Azt kényszerülünk nyilatkozni róluk, hogy a katolikus klérus a demokrácia ellensége. A román nemzet érdekeit sérti az, hogy ez a klérus az egész világon ismert imperialista bérenc Vatikánhoz tartozik. Nem tűrhetjük, hogy a Vatikán a lelki hatalmát rosszra használja és a hívő népet hamis propagandájával a demokrácia ellenségévé tegye".8 Egy ilyen pártprogram ismeretében a katolikusokat nem nyugtatta meg az 1948. április 17-én életbe léptetett kommunista rendszer alkotmánya9 sem, amely különben csak papíron biztosította a lelkiismereti és vallásszabadságot. Nem árt, ha felidézzük, hogy a vallásszabadságot deklaráló alkotmány életbelépésekor az azt dicsőítő kórusból kihagyták a katolikusokat, s ugyanakkor az alkotmányt magasztaló ortodox és más vallásfelekezetek egyházi vezetőitől még azt is elvárták, hogy hevesen támadják az „idegen ország belügyeibe beavatkozó" Vatikánt és a katolikus klérust mint a Vatikán bérencét. O'Hara nuncius régens tiltakozott a Szentszéket és az ország katolikus papjait-híveit ért sértő kijelentések miatt; tiltakozását a kommunista hatalom figyelembe sem vette. A kocka el volt vetve. A katolikus papságot a demokrácia ellenségének nyilvánították, és ezt a hívekkel is próbáltak elhitetni.10

Mindezeket lereagálva a Szentszék Hittani Kongregációja 1948. június 5-én kiadott rendeletében megtiltotta a katolikusoknak a nem katolikusokkal való olyan közös tanácskozást, amelyen hitbeli kérdésekről esik szó még abban az esetben is, ha a gyűléseket „ökumenikusnak" nevezik.11 Továbbá 1948. június 29-én kiadta a Nominatio substitutorum kezdetű rendelkezést, amelynek értelmében a kormányzásban akadályozott püspököknek minél hamarabb két helyettes ordinariust (ordinarius substitutus) kellett kinevezniük, akik - a megyéspüspök elhurcoltatása esetén - a megjelölt sorrendben átveszik az egyházmegye kormányzását. Minden jelölt titokban kijelöli az utódját, hogy a joghatóság a bekövetkezhető letartóztatások miatt ne szüneteljen.12 A Szentszéknek ez a joghatósági eljárása keresztülhúzta a rezsimnek azt az elképzelését, hogy a katolikusokat nemzeti egyházzá alakítsa. A kommunista kormány a Vatikán előrelátó intézkedései miatt még inkább cselekvő lett, teljesen a katolikus egyház ellen fordult, s 1948. július 18-án, a nemzetközi szabályokat felrúgva, egyoldalúan felmondta a Vatikánnal kötött konkordátumot.

Minden jel arra mutatott, hogy a kommunista párt egy nagyarányú katolikusellenes támadást készített elő, azon dolgozik, hogy azt nemzeti egyházzá zsugorítsa, és ehhez keresi a leghatékonyabb eszközöket. Józan ésszel még ma is nehezen értelmezhető az a hecckampány, amely 1948-ban bontakozott ki a katolikus egyház ellen. Gyűléseken tartott előadások, újságok, könyvek, brosúrák szólamai a lehető legabszurdabb rágalmakat szórták a pápára, a püspökökre és a mellettük kitartó hűséges papságra. A támadók szerint a katolikus egyház eltért eredeti hivatásától, mert ahelyett, hogy a szegényeket védelmezné és a béke megteremtésén fáradozna, az imperialistákat kiszolgáló kémszervezetté vedlett.13

A kormány tervét legvilágosabban dr. Takács Lajos nemzetiségi miniszterrel mondatta ki, éppen a konkordátum felmondása előtti napon. „A kormány el van határozva, hogy a katolikus püspökökkel szemben feladja a békés megegyezés álláspontját. Lehetőséget adunk, hogy a római katolikus egyház nemzeti egyházzá alakuljon, és ne legyen kénytelen a külföldi irányításra hallgatni. Megadjuk a módot a híveknek is, a papoknak is, hogy szakítsanak az elzárkózás eddigi politikájával."14

A katolikus egyház Rómától való elszakadását volt hivatott előmozdítani az 1948. augusztus 4-én megjelent kultusztörvény is. A kultusztörvény a latin egyházban két egyházmegyét ismert el: a bukaresti érsekséget és a gyulafehérvári püspökséget, s az önkényesen megszüntetett temesvári, szatmár-nagyváradi püspökségeket mint főesperességeket Gyulafehérvárhoz csatolta (22. cikkely).

A kormány a kultusztörvény gyakorlati kivitelezését a néhány hónappal azelőtt felállított (1948. május 12.) és a vallásfelekezetek felé korlátlan jogkörrel felruházott kultuszügyosztályra (Departamentul Cultelor) bízta. A kultuszügyosztály emberei ellenőrizhették a püspökségek, teológiai szemináriumok, plébániák, egyéb egyházi intézmények anyagi és lelki helyzetét; minden egyházi ügy tőlük függött. A Departament vezérigazgatóinak rendelkezései pedig erősen sértették a vallásszabadságot, az egyház lelkipásztori munkáját. Már az első intézkedésükben - amelyet különben februártól követeltek a hatalmi szervek - minden vallásfelekezetet arra kötelezték, hogy a dekrétum megjelenésétől számított három hónapon belül a szervezeti és működési szabályzatot (ún. statútumot) készítsék el.15 S hogy a katolikus egyház statútuma szabályos keretek között ne jöhessen létre, vagy ha mégis, akkor az a Rómától elszakadt nemzeti egyház statútuma lehessen, arról a kultusztörvény 41. cikkelyével gondoskodtak. Ez a pápai joghatóság érvényesítését akadályozta meg azáltal, hogy kimondta: Románia területén törvényesen létező kultuszok fölött külföldről nem gyakorolhatnak joghatóságot. Vagyis: a katolikus egyház vagy elszakad Rómától, vagy törvényen kívül kerül. Így következett be - minden jó szándékú próbálkozás ellenére -, hogy míg a többi 14 jóváhagyott vallásfelekezet Romániában megkapta szervezeti és működési szabályzata minisztériumi jóváhagyását, addig a katolikus egyház nem, mert hivatalos vezetői nem voltak hajlandók elfogadni a hatóságok által diktált és a vallásszabadságot sértő működési statútumot, inkább vállalták a meghurcoltatást.16 A kultusztörvény 49. cikkelye értelmében a vallásügyosztály felszámolta a görög katolikusok, valamint a jászvásári, a bukaresti, a nagyváradi, szatmári, vajdahunyadi ferences, kolozsvári piarista latin teológiákat, és csak egy katolikus papnevelő intézetet engedélyezett Gyulafehérváron, amelynek léte összefüggött az egyház szervezeti és működési szabályzatának hiányával, fölötte állandóan ott lebegett Demoklész kardja. A sors fintora, hogy Márton Áron a törvény életbelépése előtt egy hónappal, július 9-én hagyta jóvá a papnevelést és oktatást hat évre programozó új teológiai szabályzatot. Ennek a szabályzatnak kidolgozója és kivitelezője dr. Erőss Alfréd teológiai tanár volt.17

A kultusztörvény által megkívánt és nem engedélyezett statútum miatt 40 éven keresztül a Departament sakkban tarthatta a katolikus püspököket. A statútum köré csoportosíthatjuk a további fejleményeket. A Márton Áron római katolikus és dr. Iuliu Hossu görög katolikus püspökök által elkészített statútum-tervezet benyújtásának előestéjén (1948. október 27.) tartóztatta le a politikai rendőrség a görög katolikus püspököket és helynökeiket. A visszadobott statútumtervezet újratárgyalására invitált és a tövisi vonatállomásra igyekvő Márton Áront 1949. június 21-én tartóztatták le. Az állam által megkívánt működési szabályzat kidolgozásával próbálkoztak az ordináriusokkal is, de - Gerard Patrik O'Hara nuncius-régens tanácsai miatt -sikertelenül. Ezért, valamint a titkos püspökök szenteléséért és a titkos ordináriusi rendszer szentesítéséért a román külügyminisztérium 1950. július 4-én a nuncius-régenst nemkívánatos személynek nyilvánította, és elrendelte, hogy 48 órán belül munkatársaival együtt hagyja el az országot.18

Tehát püspökeink és általában a katolikus egyház bizonytalan helyzete Romániában abból is adódott, hogy az 1948. évben nem került fel az államilag elismert vallásfelekezetek listájára, léte negyven éven keresztül sokszor hajszálon múlott, s alkalomadtán kisebb kompromisszumokra kényszerült.

A titkos ordináriusok sorának megszervezése mellett az egyházmegye részére 1949 tavaszán O'Hara régens-nunci-us - Márton Áron ajánlatára - dr. Erőss Alfréd teológiai tanárt címzetes püspökké szentelte, ám ő 1950. július 30-án meghalt. Helyébe Alexandru Cisar bukaresti érsek 1951-ben a soron következő dr. Macalik Győzőt szentelte püspökké, aki 1953-ban vértanúhalált halt a jilavai börtönben. A titkos ordináriusok kezdeti sora így alakult: dr. Boga Alajos általános helynök (1949. június 21-1950. május 10.), Sándor Imre (1950. május 10-1951. március 10.), dr. Jakab Antal (1951. március 10-augusztus 24.), aki április 3-án lépett a nyilvánosság elé, és vette át az egyházmegye kormányzását. Fontos intézkedésének tekinthető, hogy - üzenet formájában - kiközösítette a kolozsvári békegyűlés résztvevőit (1951. március 15-i státusgyűlés), ugyanakkor a hatóságokkal tárgyalásokba bocsátkozott, sőt, hogy mindennek elejét vegye, április 9-én békenyilatkozatot tett közzé. A vallásügyosztály főigazgatói abban reménykedve, hogy Jakab Antal ordináriustól ki tudnak csikarni a katolikus egyház részére egy olyan statútumot, amely kizárná a Szentszék jogait, ismét elővették a félbeszakadt statútumtervezet ügyét. Céljukat nem érték el. Jakab Antal ordináriust a szekuritáté emberei alaposan kifürkészték, emberi tartását, sebezhető pontjait pontosan felmérték, de egyházhűsége miatt 1951. augusztus 24-én letartóztatták és „nehéz börtönre" ítélték. Szükséges kiemelni: ő papként élte át a 13 évig tartó börtönéveket! Jakab Antal letartóztatásától Márton Áron visszatértéig (1951. augusztus 24-1955. március 24.) bontakozott ki Romániában a tulajdonképpeni békepapi mozgalom. Emellett viszont a püspököket és az ordináriusokat igen sok egyházhű pap, szerzetes és szerze-tesnő követte a börtönbe.

A kommunista rezsim jónak találta, hogy a földalatti egyházvetéssel szemben Gyulafehérváron az erdélyi egyházmegyék engedékenyebb papjaiból összeállítson egy ütőképes vezető csapatot. Adorján Károly kanonok előbb káptalani ügyvivőként, majd az állami machináció segítségével látszólagosan megszerzett „joghatósággal" - valójában egyházi joghatóság nélküli - ordináriusként próbálta kormányozni az egybetömörí-tett egyházmegyéket. A papság nagyobb része Adorján Károly intézkedéseit szabotálta, őt magát joghatóság nélküli személynek s az általa vezetett központi kormányzatot „betolakodónak" (intruzus) tekintette. Az egyre tarthatatlanabbá vált helyzet miatt az intruzus egyházvezetők a vallásügyosztálytól 1954-ben felmentésüket és Márton Áron szabadon bocsátását kérték. A vallásszabadságot külföld felé igazolni kívánó kormány annak reményében is, hogy Márton Áron szabadlábra helyezésével bekövetkezik az egyházmegyében a még nagyobb káosz, és sikerül még jobban megosztani a katolikus papságot, a megyéspüspököt 1955. március 24-én visszaengedték Gyulafehérvárra. Csalatkozniuk kellett a pártvezéreknek, mert Márton Áron felelős főpapként és jóságos atyaként meghirdette a megbocsátást a börtönévei alatt megtévedt papoknak, és helyreállt a katolikus egyház belső rendje.

A katolikus egyház helyzete csak annyiban változott, hogy felelős főpásztor állt az egyházmegye élén, de a ravasz állami intézkedések, az egyházat gúzsba kötő eljárások még inkább fokozódtak. Elsősorban a jó lelkipásztorokat zaklatták és a buzgó híveket fenyegették. A helyi hatalmi szervek (párttitkárok, néptanácsi vezetők) a legkisebb egyházi ténykedésekbe is beleszóltak, állandóan akadékoskodtak, különösen a megfélemlítésekben jeleskedtek.

Márton Áront 1957-ben házi fogságra kényszerítették; ugyanekkor megtiltották neki, hogy ünnepi körleveleket írjon, és azokat a hívek előtt felolvassák. Leköszönő körlevele 1980. május 15-én kelt dátummal is csak azért jelenhetett meg, mert a vallásügyi osztály elvtársai - ismervén az agg püspök egészségi állapotát - „nagylelkűen" szemet hunytak felette. Különben Márton Áron a búcsúzó körlevelet csak aláírta, közvetlen munkatársai (dr. Jakab Antal segédpüspök, Huber József teológiai tanár, Erőss Lajos irodaigazgató) szerkesztették össze egykori írásaiból és beszédeiből.

Végezetül idézzünk fel néhány kényszerhelyzetet a kommunista korszakból. A kultuszügyosztály által szorgalmazott és felügyelt felekezetek közötti (interconfessionalis) teológiai konferenciákat - amelyek első napja hangsúlyozottan politikai jellegű volt - az ortodox egyház és a protestáns egyházak rendezték (1964-től 1989-ig összesen 50-szer). A katolikus egyház ezekbe aktívan nem kapcsolódott ugyan bele, de - a főpászto-rok hozzájárulásával - minden konferenciára megfigyelőként két személlyel (a Teológia rektora egy tanár kíséretében) kényszerült képviseltetnie magát.

A gyulafehérvári Teológián az állampolgári nevelést kötelezővé tették, megtartását nagyon figyeltették. Hetente egy óra keretén belül a teológiai tanárok lesütött szemmel az alkotmányról, a törvényekről, a mezőgazdasági és egyéb fejlődésről stb. értekeztek. Az 1980-as évek elején Iulian Sorin vezérigazgató elvtárs az előadásokat osztályokra akarta lebontani, hogy a tanárok helyzetét nehezítse, gyakrabban kerüljenek sorra és „mondjanak" le erről a „kényszerű-önkéntes" feladatukról, mert akkor erre a célra a Teológiát „kívülről", egy pártaktivista alkalmazására lehetett volna kötelezni (mint ahogy más helyeken is!).

1968. február 29-én a kultuszvezetőket Nicolae Ceausescu első titkár magához rendelte, hogy ezzel is demonstrálja Románia „másságát" a szovjet tömbön belül.19 Ez alól nem vonhatta ki magát Márton Áron sem, sőt el kellett szenvednie, hogy az ünnepi asztalnál Ceausescu mellé ültessék, és jó reklámul szolgáljon az újságoknak. 1974. május 23-24-én került sor a minden világi és egyházi szervezetet magába tömörítő Szocialista Egységfront alakuló gyűlésre.20 Márton Áron is Bukarestbe utazott, ám a konferencia előestéjén állt be nála a prosztata-krízis. Előadását átadta Ferent Eduard jászvásári teológiai tanárnak, akinek viszont nem engedték, hogy felolvassa. Nekik Márton Áron jelenlétére lett volna szükségük. Márton Áron püspök nem lépett be az Egységfrontba, de maga helyett bediktálta segédpüspökének a nevét.

Megannyi kompromisszum, és még sorolhatnánk, amelyeket meg kellett hozni a nagyobb ügy érdekében. De az is igaz, hogy mivel hiányzott a katolikus egyház működési szabályzata, püspökeinknek nem kellett nagyobb megalkuvásokat is magába foglaló kompromisszumokat kötniük, mint a szervezeti és működési szabályzattal rendelkező felekezetek vezetőinek. A folyóiratok nélküli katolikus egyház vezetői teológiailag sohasem dicsőítették a szocializmust!

A kommunista hatalom legérzékenyebb pontja a gyerekek és a fiatalok hitre nevelése volt, ezt szombat délutánra és vasárnap délelőttre próbálták korlátozni, amikor is a papnak egyéb lelkipásztori elfoglaltsága van (esketések, keresztelések, vecsernye, szentmise stb.). Nem véletlen, hogy Márton Áron és a mögéje felsorakozó papság a hitoktatás és egyéb lelkipásztori szolgálat érdekében tett meg mindent az akadályok elhárításáért.

Márton Áron főpapságának időszaka (az egyházmegyéjét 1980-ig kormányozta) nagy küzdelem volt az egyházat eltiporni akaró gonosz erőkkel szemben. Betegségére és korára való tekintettel 1971 karácsonyán utódlási joggal segédpüspököt kért és kapott dr. Jakab Antal (1909-1993) kanonok, teológiai tanár személyében. Jakab Antal megyéspüspök hasonló, sőt sok tekintetben nehezebb körülmények között kormányozta a gyulafehérvári egyházmegyét 1990-ig. Neki is, mint püspökelődjének, a nyílt egyházüldözéssel kellett szembesülnie. A rafináltság minden arzenálját felvonultató hatalom igyekezett az embereket térdre kényszeríteni, hitükből kiforgatni. Különösen az egyházi hierarchia élére került személyeket figyelték és gyötörték.

Jegyzetek

1 Szalay Jeromos: Vértanú püspök vértanú népe, Párizs 1955, 136skk; Szőke János: Márton Áron, Thaur / Tirol 1988, 441-450.

2 Tempfli Imre: Sárból és napsugárból. METEM könyvek 2002, 92.

3 Tempfli: Sárból és napsugárból, 91.,

4 Gyulafehérvári Érseki Levéltár (GyÉL): Num. 344-1947. május 5.

5 Niederhauser Emil: Kelet-Európa története, História Könyvtár. ,udapest 2001, 274.

Minorităţii etnoculturale mărturii documentare Maghiarii din România (1945-1955). Coord. Lucian Nastasă. Cluj 2002, 456-462.

7 Vö. Biserica şi poporul, in: Lumina creştină, 28. 03. 1948.; Scurtu, loan: 1948 - Anul instaurării regimului stalinist şn România. In: Istoria Româniilor în secolul XX. (red. Scurtu, Ioan-Buzatu, Gheorghe), Paideia. Bucureşti 1999, 550-551.

8 Deletant, Dennis: Teroerea comunistă in România. Gherghiu-Dej şi statul poliţienesc, 1948-1965. Polirom. Iaşi 2006, 73.; Tempfli: Sárból és napsugárból, 105.

Monitorul Oficial, Nr. 87. 10. 04. 1948. Vö. Encicopedia de istorie Romaniei. Ed. I. Scurtu-I. Alexandrescu-Bucureşti 2002, 23-24.

10 Tempfli: Sárból és napsugárból, 115.

11 Tempfli: Sárból és napsugárból, 121.

12 Tempfli: Sárból és napsugárból, 149-150.

13 Natiunea. 1948. július 3.; Tempfli: Sárból és napsugárból, 125.

14 Szabad élet, IV. évf. 162. sz. 1948. július 19. Idézi: Bura László: Vizsgáljuk meg ezek okát! Csíkszereda 2007, 117.

15 Hitchnins, Keith: România 1866-1947. Humanitas. Bucureşti 21994, 519.

16 Márton Áron püspököt is azzal a csellel rendelték Bukarestbe, hogy a statútumtervezetről fognak tárgyalni, s az odautazásakor, 1949. június 21-én a tövisi úton titokban letartóztatták.

17 Marton József: A Gyulafehérvári Papnevelde 1948-ban. In: Új ég és új föld. Emlékkönyv Jäger Péter 65. születésnapjára. (Szerk. Tempfli I.-Vencser L.). Szent Maximilian lap- és könyvkiadó, Budapest 2004, 125-141.

18 Fodor József: A nagyváradi egyházmegye ideiglenes főpásztorai a XX. században, Gloria, Kolozsvár 2008, 117.

19 Moraru, Alexandru: Aspectele privitoare la relaţiile dintre ortodocşii şi luteranii din Transilvania în a doua jumâtate a secolului al XX-lea. In: Omagiu Părintelui Prof. Univ. Dr. loan I. Ică. Ed. Renaşterea. Cluj-Napoca 2007, 145.

20 Frontul Unităţii Socialiste, melyet átneveztek Frontul Democraţiei şi Unităţii Socialiste-re.


Keresés a Katholikos oldalain