Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap
Interjúsorozatunkban különféle nemes ügyek szolgálatára elköteleződött fiatalokat
kívánunk bemutatni. Bízunk benne, hogy példájuk többeket követésre indít, hiszen
Pilinszky Jánossal valljuk: „…vakmerő szívekre, az élet mélységes szeretetére és
megbecsülésére van égető szükségünk”.


VAKMERŐ SZÍVEK (5.)

 

A következő sorokban bemutatandó Szabó Kata a kolozsvári Tóközi Református Egyházközség által indított és fenntartott Montessori óvoda óvónője. Mivel Erdélyben ez az egyetlen ilyen jellegű magyar nyelvű tanintézmény, ő az egyetlen Montessori óvodapedagógus itt.

A gyermekközpontú oktatás mellett mélyen elköteleződött óvónő szociális munkás képzettséggel is rendelkezik. Utóbbi hivatását csak önkéntes alapon gyakorolja - szerda délutánonként játszóházat vezet fogyatékkal élő gyermekek számára. Ennyiből is kitűnik, hogy Szabó Kata életében meghatározó helye van a gyermeknek. A következő beszélgetés tehát kettőjükről szól.

Számomra érték minden, ami gyermek

Ozsváth Judit: Úgy gondolom, Szabó Katát mindig derűs, optimista emberként lehetne a legrövidebben bemutatni. Ezek messzire látszó személyiségjegyeid. Aztán olyannal is találkoztam, aki „érdekesnek" nevezett. Te mit mondasz magadról?

Szabó Kata: A mi kultúránkban általában az a megszokott, hogy ilyen kérdésekre a negatív vonásainkat soroljuk, jót nem szeretünk mondani magunkról. Én se innen közelítek hát. Talán az a legmeghatározóbb most velem kapcsolatosan, hogy óvónő vagyok.

Hogy érdekes lennék?! Többen mondják, hogy sok energiám van, s ezt sugárzom mások felé is. Ezért általában hálásak az emberek, hiszen a mai világban ha találkozunk az utcán ismerősökkel, fáradtak, gondokkal terheltek, panaszkodnak. A találkozásaink alkalmával oldja őket az optimizmusom, s ha egy jót nevethetünk - akár magunkon is. Ez a fajta „telítettség" talán családi vonás. Négyen vagyunk testvérek, s mindenki ilyen nevetős, hangos; zajos a ház, amikor összejövünk. Már picik is vannak a családban, ők is ilyenek.

Néha az az érzésem, hogy nyitott könyv vagyok az emberek előtt. Nincs féltenivaló az életemben, mindent megmutatok, s elég nyíltan, elég hamar. Talán jó az emberismeretem, jól ráér-zek, hogy kivel lehet és kivel nem lehet beszélgetni. Akivel nem lehet, azzal nyilván nem is szoktam.

O. J.: Honnan indult életed fonala és milyen fordulatokat vett az évek során?

Sz. K.: Sepsiszentgyörgyön születtem vallásos katolikus családba. Nagyon meghatározó volt számomra Gyergyószárhegy, édesanyám szülőfaluja. Gyermekkoromban ott több élményt szereztem, mint Szentgyörgyön. Főként a régebbi filmek idézik fel bennem saját élményeimet, amikor mezítláb szaladgáltunk, vagy mikor a patakot „dugtuk meg" és ott fürödtünk...

Aztán eltévedtem Kézdivásárhelyre, ott öt évet jártam a tanítóképzőbe. Majd hazakerültem Szentgyörgyre, de ott, belül valami nem hagyott nyugodni, mind azt mondta, hogy tovább, tovább kell lépni még egy keveset. Az is igaz, hogy vonzott a líceumi tanulmányaim során megízlelt szabadság. Mindenképpen egyetemre szerettem volna jelentkezni, de picit bizonytalan voltam a választásban. Pszichológiára adtam be a papírjaimat két évben is, de csak fizetéses helyre jutottam be. Ezt a két évet kihagytam, a harmadikban viszont elhatároztam, hogy mindenképpen elmegyek Kolozsvárra. Három iskolai évet tanítottam otthon, ezek közül kettőt falun. Egy nagyon-nagyon eldugott helyre jártam ki, ahol igazi, jó falusi gyerekeket tanítottam. Aztán egy évet városon dolgoztam. Érdekes, mennyire más tanítási stílust kívánt ez a kétféle világ.

Nem hiszek a véletlenben, ezért nem tartom véletlennek azt, hogy a választásommal kapcsolatosan tanácsot kértem egyik jó barátomtól, aki már rég Kolozsváron élt, s nagyon jól ismert engem. Ő javasolta, hogy a szociális munkás szakra jelentkezzem. Felvilágosított róla, hogy miben áll, milyen területeken lehet elhelyezkedni vele. Így kerültem hát Kolozsvárra. Aztán első évben rájöttem, hogy ha nem találtam volna meg az oda vivő fonalat, nagyon eltévedtem volna. Azt gondolom, hogy a pszichológia sokkal kevesebbet adott volna nekem, mint ez.

O. J.: A szociális munkás hivatásához nélkülözhetetlen a szociális érzékenység. Barátod bizonyára tudta, hogy te rendelkezel ezzel.

Sz. K.: Szociális hajlamomat a családból hozom magammal. Édesanyámnak két fogyatékos testvére van, akikkel sokat voltam együtt. Volt tehát már tapasztalatom, s elég érzékenységem is erre a dologra, majd az egyetemen felfedeztem, hogy ezzel kapcsolatosan sokat lehet tanulni, s meg lehet érteni dolgokat. Gyerekként is megfogalmazódott bennem jó pár kérdés a tapasztalt helyzettel kapcsolatosan, ezekre az egyetemen kaptam választ. Nagyon mélyen belülről jött ez az egész, így sok erőt is kaptam a hivatáshoz. Itt a gyökere tehát a kolozsvári fogyatékos gyerekekkel való kapcsolatomnak is.

O. J.: Az említetteken kívül milyen meghatározó élmények, impulzusok értek még?

Sz. K.: A tanítóképző érzelmileg nem nyújtott pozitívat. A legtöbb osztálytársam „valakiknek" a gyermeke volt; én egyike voltam azon keveseknek, akiket egyszerű munkásszülők neveltek. A megkülönböztetést mindvégig éreztem. Ez az érzés még ma is kísér, ezért jelenlegi munkáim során is próbálom elkerülni, hogy bármelyik gyerek is kivételezettnek érezze magát a csoportomban. Tudatosan törekszem egyenlő esélyt adni mindenkinek.

Ilyen értelemben tehát rossz élmény volt a tanítóképző, de azért természetesen sok jót is kaptam tőle. Nagyon erős iskola, sok jó pedagógussal, akiktő l sokat tanultunk. Sőt, az a negatív tapasztalat is épülésemre szolgált. Megtanultam megküzdeni a dolgokért, s ez az utóbbi években is sokat segített nekem.

Egyetemi éveimhez sok szép élmény fűződik, amelyekért hálás vagyok. Már akkor vállaltam önkéntes munkát, s akkor kezdődött a fogyatékos gyerekek játszóházának története is. A kolozsvári Betánia óvodában indították, s diákként már besegítettem a szervezésbe. Megálmodója dr. Berszán Lídia egyetemi tanár, szociális munkás, az ő javaslatára vállaltam már a kezdetekkor önkéntes munkát. Államvizsga-dolgozatomat a fogyatékos gyerekekkel kapcsolatos témából írtam, és amikor a mesteri dolgozat megírására készültem, újra megkérdezte Berszán Lídia, hogy nem vállalok-e munkát az időközben megszakadt, majd újraindult játszóházban. Elvállaltam, s akkor ebből a témából választottam a mesteri dolgozatom témáját is. Ennek már lassan szinte három éve, s azóta is folytatom az önkéntes munkát. Ugyanez a tanárnő javasolta, hogy jelentkezzem a kolozsvári Montessori óvodába óvónőnek. Megtettem, s felvettek. Örvendetes, ugyanakkor kihívás is volt számomra az alternatív pedagógiai szellem.

O. J.: Úgy látom, fontos számodra a szabadság...

Sz. K.: Vallom, hogy az élet nem versenyfutás, és nem kényszer, ezért úgy gondolom, hogy nem kell bevállalni mindent. Ha már nem működik valami, azt nem kell folytatni, máshoz kell nyúlni. Az új kihívásoktól nem félek. Nem baj az, ha az új érdekében tanulnom kell. Így volt ez a Montessori óvodával kapcsolatosan is. Mind jobban megismertem a módszert, ami egyre érdekesebb lett számomra. Budapestre is jártam képzésekre. Elsőre is érdekes, de alapos tanulmányozás során érti meg igazán az ember a lényegét. Bár ezen már túl vagyok, úgy érzem, még van bőven fejlődnivalóm.

A Montessori-pedagógiában is nagy hangsúlyt kap a szabadság. A szabadon választott egyéni tevékenység során a gyerek megtanul önállóan dolgozni. Nem kell a felnőttnek folyamatosan irányítania őt, mert megtanulja saját magát értékelni, ellenőrizni, s ő mondja ki, hogy jó-e vagy sem az, amit csinál. A gyerek megtanulja a felelősségteljes viselkedést és viselni tudja választásának következményeit.

A Montessori-pedagógia során használt eszközök nagy része úgy van megszerkesztve, hogy a gyermek ellenőrizni tudja magát. Számos eszköznek van egy ellenőrző kulcsa. A gyerekek pedig akarnak jól dolgozni. Kijavítják magukat, újrakezdik, még egyszer és még egyszer, amíg sikerül jól elvégezni a feladatot. Ugyanakkor szabadok is, akkor hagyhatják abba, amikor akarják, amikor fáradtak, vagy amikor már nem szórakoztató számukra. Helyére teszik az eszközt és másikat vesznek elő.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az óvodában nem teljes Montessori-módszerrel dolgozom. Nagyon sok elemet használok, de a hagyományos pedagógia elemeit is beépítem a munkámba.

O. J.: Hogyan telik egy nap a Mon-tessori óvodában?

Sz. K.: A napunk szabad játékkal kezdődik, aztán úgynevezett „beszélgető körünk" van, amikor leülünk és megbeszéljük, hogy milyen nap, hányadika van, mit ünneplünk stb. Aztán névsort olvasunk, megszámoljuk a jelenlévőket, s megbeszéljük, ki hiányzik, meg azt is, hogy mit tudunk a hiányzókról. Meg szoktuk beszélni az azelőtt való napi élményeket is. Reggeli tevékenységeink közé tartozik az akváriumi halaink mege-tetése is. Ezt a kört imával zárjuk. A napi tervek megbeszélését követi az új eszköz bemutatása. Van, amit már a nagyobbak ismernek, de a kisebbek kedvéért azért ismertetni kell. Montessori Mária szerint a gyerek kihívásnak érzi az ismeretlen új eszközt is, de ha nem tudja használni, legközelebb nem fog hozzányúlni. Azokat az eszközöket veszi el, amelyek az éppen aktuális fejlettségi szintjének megfelelnek. Tapasztalom, hogy a törekvőbb kicsik elveszik a nagyobbak szintjén lévő játékokat is. Megtehetik. Bárki elvehet bármit.

Az eszköztárunk folyamatosan bővül, főképpen - az eredetiek mintájára -kézzel elkészíthető eszközökkel. Ennek elsősorban anyagi okai vannak, hiszen az eredeti Montessori-eszközöknek elég magas áruk van. Egy holland cég levédette, és csak ő gyártja őket. Egyetlen eszköz akár több száz lejbe is kerülhet. Romániában egy magánóvodának azért ez nagy kihívás még. Mindenből csak egy darabra, illetve szettre van szükség, hiszen a tevékenységek során mindenki egyszerre csak egy játékkal játszik. Fontos szabály, hogy egymás kezéből nem vehetnek el semmit, csak azután lehet játékot váltani, ha az visszakerült a polcra.

A beszélgető kör után hagyományos tevékenységet szoktam tartani, aztán ennek végén lehet Montessori-eszközökkel dolgozni. Tízóraizás után van még egy szabad játék, a nap pedig szintén a Montessori-pedagógia által ajánlott „csendkörrel" zárul. Nagyon érdekes dolog ez, többféle megvalósítását is láttam a gyakorlatban. A mi csendkörünk elején relaxációs zenét teszek és lekapcsolom a villanyokat, csak egy halvány fény marad. Más-más napokon különböző csendgyakorlatot szoktunk végezni, ezek egyike a „körön járás". A terem közepén egy vékony csík-kör van, azon csengővel a kezükben mennek végig a gyerekek. Egyik lábat a másik elé kell helyezni, s vigyázni kell, hogy ne szólaljon meg a csengő. A kicsiknek nyilván nehezebben megy a több dologra figyelés, ezért a csengő náluk még néha megszólal. Nagyon jó hatással van rájuk a nagyok ügyessége, és akkor ők is törekszenek erre. Sokat fejlődnek akár egy hónap alatt is. A csendkör elsődleges célja a relaxáció, de önfegyelemre is nevel, az egyensúlyérzéket is fejleszti, a körön járás pedig a tartást is javítja.

Aztán szoktuk a hagyományos „csendkirályt" is játszani, vagy egy bibliai történetet hallgatnak meg csendben. Ehhez kényelmes pozícióba fekszenek, úgy, hogy a társaikat ne zavarják. Ez szabály nálunk, amihez mindenkinek tartania kell magát.

Gondolom, hihetetlennek tűnik, hogy akár a hároméves gyermek is képes olyan csendben ülni, hogy még a légy zümmögését is lehet hallani. Pedig nekik végképp nem lételemük az egy helyben ülés.

Szoktuk úgy is, hogy a nyitott ablaknál a madárcsicsergést hallgatjuk meg. Van, amikor tudatosan választott hangot hallgatunk, van, amikor azt hallgatjuk, hogy milyen hangok hallatszanak be a terembe.

Óvodánk rövid programos, nyolctól egy óráig működik, illetve van egy hosz-szabbított, három óráig tartó programunk is azok számára, akik igénylik. Egyelőre egy csoportunk van, s én vagyok az egyetlen óvónő. Van egy dadánk, az angol- és a hittanórákra tanárok jönnek a gyerekekhez, s logopédus is jár hozzánk. Előbbiek választható tevékenységek. Óvodánk az idén tizenegy éves, a Montessori iskola indulása előtt egy évvel kezdte meg tevékenységét.

O. J.: Téged meggyőzött Montessori Mária pedagógiája?

Sz. K.: Nagyon sok elemével egyetértek, s amit a saját felfogásom szempontjából hiányosnak érzek, azt pótolom a hagyományos pedagógia elemeivel. Itt főképpen a szerepjátékokra, mesékre gondolok. A szerepjáték például nem kap hangsúlyt a Montessori-pedagógiában, ott az eszközök a lényeges elemek.

Közben folyamatosan dolgozom magamon is. Azt gondolom, hogy az alternatív óvoda az alternatív óvónőtől működik alternatívan. Nem elég tudni egy pedagógiát, gondolatban, szemléletben át is kell alakulni annak mentén. Én is folyamatosan tanulom az alternatív viselkedést és gondolkodást, arra törekszem, hogy ne csak tudásszintű legyen, hanem a reflexeimbe is épüljön be. Fontos, hogy ne úgy reagáljam le egy gyermek viselkedését, ahogyan otthon hallottam édesanyámtól, vagy ahogyan máshonnan hoztam magammal. Folyamatos önismeretre, illetve önnevelésre tanít, és folyamatosan kérdéseket vet fel bennem. Mindez nagyon jó dolog.

O. J.: Hogyan látod, miben másak a Montessori óvodába járó gyerekek, mint a többiek?

Sz. K.: Azt gondolom, az az alapvető különbség, hogy a Montessori-pedagógia szerint nevelt gyerekek cselekvőképesebbek, döntésképesebbek, és fel is tudják vállalni döntéseik következményeit. Meg mernek szólalni, ki mernek állni véleményükkel a felnőttek elé. Az óvodában mi egyenrangú partnerek vagyunk, nekik is lehet véleményük mindenről, s ezt el is mondhatják. És nem úgy tekintenek a felnőttre, mint akitől nekik, „kicsiknek" tartaniuk kellene.

O. J.: A Montessori-pedagógus háttérbe vonulása, facilitátorszerepbe bújá-sa is ezt segíti...

Sz. K.: Igen. A beszélgető kör folyamán is a gyermekeké a főszerep, nekem háttérbe kell vonulnom. Bár igaz, a fizikai jelenlétem nagyon sokat számít nekik. Külön kis párnán ül mindenki a földön, de van, aki a lábamon könyököl vagy az ölembe bújik. Aztán elkezdik mesélni a tegnapi dolgaikat, s számomra minden nap kérdés, hogy mikor állítsam le őket a „jóízű csevegésben".

Nem tartom helyesnek azt, ha a pedagógus azt a benyomást kelti a gyerekekben, hogy ő mindent tud. Nálunk a gyerekek nyugodtan szólhatnak, ha szerintük rosszul ítélek meg egy helyzetet. Ez szabály is. A másik fontos szabály az őszinteség. Az büntetendő, ha a gyerek nem vállalja fel a tettét. A büntetés a kinti játék megvonása vagy a sarokban állás lehet, ezeknél nagyobb rosszat el sem tudnak képzelni a gyerekeink.

O. J.: Mit jelent számodra a gyermek?

Sz. K.: Érdekes kérdés. Az óvónői állásra jelentkezésem alkalmával azt írtam az önéletrajzomhoz, hogy számomra érték minden, ami gyerek. Utólag mondta el az egyik anyuka, hogy őt ez a mondat nagyban befolyásolta a választásban. Nem olyan mondat volt ez, amit napokig tervezgettem, hanem egyszer csak papírra vetettem, majd el is felejtettem. Ez egyszerűen egy érzésből született.

Már kisiskolás koromtól tudtam, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Akkor főként tanító néni szerettem volna lenni, óvodáskoromról nincs annyi emlékem. A pályaválasztás előtt azért megkérdeztek szüleim, hogy nem gondolok-e mégis valami másra, de én csak hajtogattam, hogy értsék meg, én ezt akarom. Aztán óvó- és tanítónő szakra kerültem, azt hiszem, hogy ez is a sors keze volt, hiszen azelőtt nem sokkal vezették be ezt a párosítást. És amikor megéreztem az óvoda „ízét", hát akkor majdnem természetes volt, hogy óvónő leszek.

A gyermekben a tisztaságot értékelem a legjobban. Az az őszinte, tiszta kicsi világ, ami az óvoda kapuin kívül vagy a gyermeki világon kívül soha sehol nem található már meg, nagyon sokat ad magából.

O. J.: Mit gondolsz, a reform- vagy alternatív pedagógiák képesek úgy nevelni a gyermeket, hogy ő majd ki tudja védeni a világ rossz hatásait?

Sz. K.: Igen, hiszek ebben. A Mon-tessori-pedagógia saját magában erősíti meg a gyermeket, abban, hogy ő jó abban, amit csinál, hogy képes döntéseket hozni, hogy képes egyedül bizonyos dolgokat végig vinni. Ha már kicsikorában megtapasztalja ezeket, és tudja, hogy az, amiben ő él és hisz, elfogadható, valós dolog, önbizalma lesz, s biztosan „védettebb" lesz a rossz előjelű dolgoktól. Ha még a vallásosságot is hozzávesszük - hiszen Montessori Mária vallásos alapon képzelte el a gyermek nevelését -, akkor végképp azt mondom, hogy nagy védő ereje van ahhoz, hogy a bennük levő gyermeki tisztaságból minél több megmaradjon.

O. J.: Mesélj a fogyatékos gyerekekkel kapcsolatos élményeidről!

Sz. K.: Többnyire fizikailag sérült gyerekekkel foglalkozom minden szerdán a Csemete óvodában. A csoportba négy fogyatékos gyerek, illetve egészséges testvéreik járnak, aztán nemrég csatlakozott hozzánk egy „egészséges" csapat is, akik szívesen vannak velünk. Ez nagy élmény számunkra. Körülbelül tizenkét gyermekünk van összesen, de többször jönnek időszakos csatlakozók is. Próbálunk kollaborálni a BBTE szociális munka szakával, önkénteseket toborozni onnan. A Máltai Szeretetszolgálat adott jogi hátteret a pályázatokhoz, az ő önkénteseik is segítik munkánkat.

A játszóház csak heti egyszer, szerda délután működik. Általában én tervezem a programját. Törekszem mindig új játékokat vinni, de nagyon át kell gondolnom őket, hiszen egyik gyermek több, a másik kevesebb mozgásra képes.

A fogyatékos gyermekek különösen érzékenyek. Sajnos kevés olyan hely van, ahol igazán felszabadulhatnak, és ahol csak rájuk figyelnek.

O. J.: Mire tanítanak ők téged?

Sz. K.: Sok mindenre. Megtanítanak értékelni mindazt, amivel rendelkezem, tehát a pohárnak a tele felét nézni, és nem az üreset. Ugyanígy megtanítanak az értékeket meglátni az életben.

Igyekszem sok szeretetet adni, de rengeteget kapok is tőlük. Hiszem, hogy ez és bármelyik másik nevelés is csak így tud eredményt elérni.


Keresés a Katholikos oldalain