Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Márk József
a
Z ERDÉLYI FERENCESEK TÖRTÉNETE

 

La storia dei frati minori in Transilvania

I primi frati minori - probabilmente - sono arrivati in Transilvania giá nella prima meta del secolo XIII. Da quel tempo fino ad oggi le vicende della storia hanno avuto una grande influenza su questa presenza fran-cescana: i tempi di incrementi sono alterati con crisi, di quale l'ultima é stata il periodo del regime comunista.

L'articolo mette in rassegna la storia di questi - quasi - otto secoli, fermandosi sopratutto a quelli cambiamenti che hanno portato alla nascita della custodia autonoma, dopo alla provincia e tenta di presen-tare quelli valori con i quali i francescani hanno contribuito non soltanto al mantenimento della presenza della spiritualitá francescana in questa regione, ma anche allo sviluppo spirituale, culturale della gente che vive in questo territorio.

 

Erdélyben a ferencesek érkezése és letelepedése az 1240-es évekre tehető. Németországból és Magyarországról jöttek az első ferencesek. Ez abból is következtethető, hogy az első kolostoraik éppen a szászok városaiban jelentek meg: Beszterce - 1268, Nagyszeben - 1300, Szászváros - 1302, Székelyvásárhely (Marosvásárhely) - 1316. Ez utóbbi jelzi, hogy a magyar barátok inkább a magyar városba telepedtek le. Ezt az első letelepedést az 1241-es tatárjárás és az utána következő történelmi körülmények megsemmisítették, s amely kolostorok fennmaradtak is, megnehezedett az életük: nem volt lehetőség a növekedésre, gyarapodásra.

Már a legelső időszaktól kezdődően, de különösen a magyarországi provincia formális megalakulása után - mely 1523-ban a Szűz Máriáról nevezett provincia nevet kapta - erdélyi kolostorok csoportja ezen magyar provincia kusztódiájaként (őrség) volt nyilvántartva. A 14. században Közép-Európában a konventuális életforma volt a ferencesek sajátja. A 15. század elején egy reform terjedt el a rend életében: az obszervancia, vagyis a regula szigorúbb megtartása. Ezt az áramlatot Magyarországról, de még inkább Boszniából hozták be a testvérek: ezt az erdélyi ferencesek is hamar átvették és életformájukat eszerint alakították. Következésképpen nagy lelki megújulás történt a kusztódiában. Ez időben létesültek a következő kolostorok: Felfalu - 1427, Csíksomlyó - 1442, Székelyvásárhely - 1444 (újjáalapítás), Tövis - 1448, Fejéregyháza - 1448, Vajdahunyad - 1465, Kolozsvár - 1486, Medgyes - 1500, Brassó - 1507, Tergoviste - 1507. A 15. század második felében Boszniában megalakult a a Legszentebb Üdvözítőről nevezett szalvatoriánus provincia, ennek védnöksége alá helyezték az erdélyi kusztódiát. Az 1550-es évektől küzdelmes évtizedek következtek: törökdúlás, hitújítás, keletről a tatárok többszörös betörése, amely megtépázta a kusztódia életét, elpusztította rendházait, Csíksomlyót kivéve, amely ugyancsak nagy áldozatok árán maradhatott fenn (1567). De Somlyó őrizte, élte az obszervanciát, ezért is vált az erdélyi missziós területek központjává, különösen a 17. században. A 17. század a kusztódia életében új lendületet hozott, kiváltképpen 1630-tól kezdődően. Jeles ferences egyéniségek léptek előtérbe: P. Damokos Kázmér, P. Somlyai Miklós, P. Kájoni János és még sokan mások. P. Damokos Kázmért Rómában püspökké szentelték. Ő volt az egyetlen püspök Erdélyben akkor, amikor a protestáns fejedelmek nem engedtek más megyéspüspököt működni.

Az önálló kusztódia

1640. február 3-án Kázmér atya közbenjárására az erdélyi kusztódiát VIII. Orbán pápa Salvatoris nostri kezdetű apostoli levelével a szalvatoriánus provinciától függetlenítette és Szent István király védnöksége alatt önálló kusztódiává tette. A 17. század folyamán az említett szerzetesek nemcsak a rend életének felvirágoztatásából vették ki a részüket, hanem más téren is kiemelkedőt alkottak: például gimnáziumot és nyomdát alapítottak Csíksomlyón. A 17-18. században újabb kolostorok létesültek az erdélyi kusztódiában: Mikháza - 1635, Szárhegy - 1664, Esztelnek - 1684, Székelyudvarhely - 1706, Vajdahunyad (visszaszerzés) - 1710, Dés - 1712, Nagyszeben (visszaszerzés) - 1716, Medgyes (visszaszerzés) - 1721, Segesvár - 1723, Brassó (visszaszerzés) - 1724, Kolozsvár (visszaszerzés) - 1725, Gyulafehérvár - 1725, Szászváros (visszaszerzés) - 1728, Szászsebes - 1731, Marosvásárhely (újraalapítás) - 1735, Torda - 1735, Fogaras - 1736, Szamosújvár - 1744, Torockószentgyörgy - 1750, Szék - 1752, Kőhalom - 1762, Hátszeg - 1769.

A 18. század a béke és alkotás korszaka volt. A provinciának a század végére (1780) 23 kolostora és 354 rendtagja volt. Valósággal virágkorát élte. Valóban provincia, mert az elmúlt két évszázad erdélyi rendtagjainak obszerváns életére, nagy hatású missziós tevékenységére való tekintettel a Szentszék 1729-ben az erdélyi kusztódiát kivette a szalvatoriánus provincia fennhatósága alól és egyenesen a Rómában székelő generális hatalma alá helyezte, azaz önálló rendi egységgé, provinciává emelte Szent István király védnöksége alatt.

A század végén, 1780-tól aztán jött a történelmi hidegzuhany: II. József császár korlátolt és korlátozó uralma, amely akadályozta, leépítette a szerzetesek működését. A Szent István provinciát is megállította a fejlődésben és ez visszaesést eredményezett. A 19. századi liberalizmus és a forradalmi eszmék feltörése megtetézte az előbbi dekadenciát és a kolostorok elnéptelenedéséhez, a szabályokban való lazuláshoz vezetett.

1880-ban újabb reformot indított el és vitt végbe P. Csiszér Elek, P. Dávid Antal és P. László Polikárp. Nagy nehézségbe ütközött a reform, mert az elkényelmesedett, a liberális eszméktől megfertőzött fekete barátok nem akarták vállalni a megújulást és „székely szerzet, ne hagyd magad" jelszóval ellenálltak. Végül is a század végére és a 20. század elejére megtört a jég, és a provincia minden tagja alávetette magát a reformnak.

A trianoni békeszerződés elszakította Erdélyt Magyarországtól. Ennek következménye lett, hogy egyes ferences kolostorok, amelyek eddig magyar egyházmegyékben voltak, most Romániához csatolódtak. Ilyenek: Máriaradna, Kaplony, Szatmárnémeti. Ezeket 1920-tól az Erdélyi Ferences Rendtartomány adminisztrálta és tartotta fenn.

Az 1940-ben a bécsi döntés kettészakította a Szent István királyról nevezett provinciát. Az északi rész magyar fennhatóság alá került, míg a déli rész román fennhatóság alatt maradt. Kellemetlen volt a kettészakadás, de megmaradt a kapcsolat a két rész szerzetesei között. Hiány és törés nélkül folyt a szerzetesi élet a szabályok szerint mindkét részben. Kolozsváron volt a rendtartományi székhely, Vajdahunyadon a rendtartományi helynökség és a teológia. 1945-ben újra egyesült a provincia.

Ferencesek keresztútja

Az 1948-1989-es évek súlyos megpróbáltatások negyven esztendeje volt az erdélyi Szent István provincia életében. Az 1949-ben hozott 810-es számú állami dekrétum, amelyben feloszlatták a szerzetesrendeket, nem vonatkozott a ferences rendre. Később nyomás gyakorlásával, elkobzással, fenyegetésekkel, üldözéssel próbálták megsemmisíteni a provinciát, de ez nem járt eredménnyel.

A megsemmisítés fázisai a következők voltak: 1948-49-ben a rendházak nagyobb részét lefoglalták, a barátokat kiűzték azokból. A templomok mellett egy-két szobát hagytak meg egy-egy személy részére. 1951. augusztus 20-án este, éjjel karhatalommal megrohamozták a rendházakat és minden helyet, ahol ferences szerzetesek voltak. Egy-két óra leforgása alatt kellett összecsomagolják a legszükségesebb ruházatot, és teherautókon elszállították őket a Máriaradnán lévő kolostorukba, a kiéheztetés szándékával. Mivel ez nem következett be, 1952 májusában elosztották a testvéreket három táborba: Körösbánya, Dés és Esztelnek kolostoraiba. Itt kényszerlakhely jelleggel tartották 1964-ig, amikor megszüntették a kényszerlakhely-kötöttséget, de a testvérek továbbra sem mehettek visz-sza kolostoraikba. Az elöljárók nem helyezhették őket akaratuk vagy szükség szerint a rendi templomokhoz.

A felsorolt kényszerlakhelyeken a megélhetés Isten irgalmából és az erdélyi jó hívek támogatásával biztosítva volt. De a rendszer szolgái gondoskodtak, hogy az aranyéletet megkeserítsék. Ugyanis abban mesterkedtek, hogy a rendtagok ijedtükben szaladjanak szerteszéjjel, önfeloszlatás címet adva az eseményeknek.

Mivel a sok zaklatás nem hozta meg számukra a kívánt eredményt, 1961. június 28-án letartóztatták a dési és körösbányai elöljárókat, szám szerint hetet, és egyéves hatósági kivizsgálás után börtönbüntetésre ítélték őket, háromtól tizenöt év terjedelemmel. A kolostorokban maradt testvéreket vádlókként akarták bekényszeríteni a letartóztatott vezetők ellen. Ez sem sikerült. 1964-ben kiengedték a börtönből a csontra és bőrre soványodott atyákat, de nem hagyták tovább működni előbbi pozíciójukban. Ekkor többen kimentek egyházmegyei plébániákra, főelöljárói és megyéspüspöki megegyezés és kihelyezés alapján, hogy papként működhessenek.

Még mindig sokan voltak a lágerközösségekben: Désen például 28-an. Újra korlátozások, zaklatások, mesterkedések folytak a közösség feloszlatására egészen addig, amíg már idegileg nem bírták a testvérek a tortúrát és 1967-68-ban a provinciális engedélyével kiköltöztek egyrészt saját templomaik mellé, másrészt egyházmegyei plébániákra. Az 1970-es, 80-as évek aztán nagyobb zaklatás nélkül teltek el, míg 1989 meghozta a felszabadulást.

Az 1948-ban provinciálissá választott P. Benedek Fidél 31 éven át viselte e hivatalt és vívta a kemény harcot a gonoszokkal. Ő tartotta össze a provinciát, őrizte a rendet és fegyelmet mindvégig. Kemény egyéniség volt. 1979-ben halt meg, Esztelneken van a síremléke.

Különböző időkben börtönt viseltek: P. Boros Fortunát (ő ismeretlen helyen, a Duna-csatornai kényszermunkatáborban halt meg), P. Gurzó Anaklét, P. Écsy János, P. Angi Csaba, P. Benedek Fidél, P. Fodor László, P. Fülöp Tamás, P. Pöhacker Balázs, P. Bálint Szálvátor, P. Fodor Pelbárt, Fr. György Húgó, Fr. Krizogon, P. Hajdú Leánder, P. Szentmártoni Odorik, P. Szőcs Izidor, P. Ferencz Ervin. A börtönökben vigasztalták rabtársaikat és éltették bennük a hitet és a reményt.

Újjászületés

1990-től új élet kezdődött a provinciában, aminek egyik fontos része volt, hogy új tagokat lehetett felvenni: az első néhány jelentkező az egyházmegyei papság köréből került ki, ők megyéspüspöki engedéllyel jelentkeztek a rendbe. De ifjak is jelentkeztek felvételre, elég szép számmal. Beindult a jelöltség intézménye: előbb Csíksomlyón folyt a képzés, majd Szászvároson, aztán Désen egy-egy rövidebb ideig. Jelenleg Csíksomlyón vannak a szerzetesi élet után érdeklődök. A képzés következő szakaszát, a noviciátust Magyarországon, Szé-csényben végzik a rendbe jelentkezők. Több mint tíz éven át az egyszerű fogadalmas testvérek képzése - a két magyarországi rendtartomány tagjaival együtt - Szegeden volt. Ennek oka az volt, hogy - jóllehet az 1930-1960-as években Rómában végzett teljes teológiai tanári kara volt a ferences provinciának, akik a vajdahunyadi ferences teológia felszámolásáig ott oktattak -a változás után a Szent István provincia saját erejéből képtelen lett volna teológiát fenntartani. Azonban 2004-től kezdődően a fiatal testvérek számára Szászsebesen nyílt tanulmányi ház: jelenleg itt folyik a ferences jellegű képzés, a teológiai oktatás pedig a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola keretei között zajlik.

Innen már kikerültek az első olyan ferences testvérek, akik a provincia tíz házának valamelyikében igyekeznek bekapcsolódni a rendtagok által végzett munkákba. Ezen tevékenységek egy részét a pasztoráció teszi ki: van, ahol plébániai keretek között, máshol pedig kegyhelyként vagy templomigazgatóságként működnek a testvérek által fenntartott templomok. Emellett jó néhány olyan intézmény is kapcsolódik a rendtartományhoz, amely szociális jellegű tevékenységet fejt ki, vagy pedig - főleg kollégiumok működtetése révén - az erdélyi ifjúság neveléséhez próbál megfelelőbb körülményeket teremteni.

Az utóbbi évek egyik tennivalója a korábban említett tevékenységek mellett a rend korábbi kolostorainak, illetve más ingatlanjaik a visszaszerzése volt. Így az elmúlt húsz esztendőben Csíksomlyó, Dés, Szárhegy, Esztelnek, Brassó, Szászsebes és Déva kerültek vissza a rend tulajdonába, de még nem ért véget (sőt gyakorlatilag el sem kezdődött) a restitúció például Kolozsvár esetében. Az itt említett rendházak mellett még Székelyudvarhelyen és Kaplonyban vannak jelen a testvérek (szám szerint 52 ferences), s tevékenységeik mellett próbálják megélni azt a karizmát, amelyet Assisi Szent Ferenc hagyott követőire, azaz törekszenek arra, hogy „kövessék a mi Urunk Jézus Krisztus szent evangéliumát, és éljenek engedelmességben, tulajdon nélkül és tisztaságban".

Keresés a Katholikos oldalain