Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Armin Kreiner
tERMÉSZETTUDÁS ÉS ISTENBESZÉD
A természettudományos megismerés jelentősége a teológiai reflexió számára

 

A teológia és a természettudományok kapcsolatának sokoldalú a története. Ennek a történetnek az elmondása különböző változatokat ismer, melyek közül néhánynak a bemutatására és megvitatására kerül sor a következőkben.

A naturalista változat

A valláskritikai, illetve naturalista verzió szerint az újkor kezdetén egyfajta ideológiai „háború" kezdődött a hit és a tudomány között. Ez a harc évszázadokon át tartott. A tudomány személyében ellenfél és versenytárs támadt a kereszténységgel szemben. A valláskritikai változat csattanója abban áll, hogy a vallás ennek a küzdelemnek a folyamán megsemmisítő vereséget szenvedett. A harc elkerülhetetlennek bizonyult, mert a tudományos elméletek ugyanazokra a jelenségekre kínálnak magyarázatokat, amelyeket a vallásos meggyőződés(ek) is megcéloznak és érthetővé akarnak tenni. A tudományos elméletek azonban már nem vesznek igénybe isteni vagy más természetfeletti okokat, hanem kizárólag evilági okokat feltételeznek, más szóval meghatározott kezdeti feltételeket és bizonyos természeti törvényeket. E verzió szerint tehát a következő helyzettel állunk szemben: közös tárgyi területtel, tudniillik bizonyos természeti jelenségekkel van dolgunk, amelyekre egy időben két, egymást kölcsönösen kizáró magyarázattal rendelkezünk, mégpedig egy vallásossal és egy tudományossal. Ezzel pedig már körvonalazódott is a konfliktussal kapcsolatos küzdelem színtere. A tudományos tábor győzelme azzal magyarázható, hogy a tudományos magyarázatok tárgyi területe az idők során egyre inkább kibővült, vagyis egyre több olyan jelenség, amelyre először nem volt természetes magyarázat, végül mégis tudományos módon magyarázha-tóvá vált. Ezáltal az a benyomás támadt az emberben, hogy a vallás e csatában állandó visszavonulásra kényszerül. Időközben gyakorlatilag minden természeti jelenségre lett tudományos magyarázat. A tudományos világkép mostantól kezdve állítólag konfliktusban áll minden hagyományos vallásos világképpel. Alapjában véve ebben a konfliktusban két olyan tételről van szó, amelyek ugyan hasonlóan csengenek, lehetőség szerint azonban ezeket külön kellene választani egymástól. Az első tétel azt mondja, hogy a tudományos magyarázatok rácáfolnak a vallásos világértelmezésekre. A második tétel szerint a tudományos magyarázatok a vallásos világértelmezések helyébe lépnek, s azokat feleslegessé teszik.

Az apologetikai-vallásos változat_

Az apologetikai-vallásos verzió értelmében egészen más a helyzet, legalábbis akkor, ha pontosabban szemügyre vesszük a dolgot. E változat szerint lehet, hogy egy ideig úgy tű nt, a tudomány ellenfele vagy ellensége a vallásnak. Ez a látszat azonban teljesen felszínes és csalóka volt. Végül ugyanis kiderült, hogy a tudomány a valóságban nem ellenfele, hanem szövetségese a vallásnak. A kettő közötti látszólagos küzdelem tehát végül is a vallás győzelmével végződött. Ezt a verziót többek között az ősrobbanáselmélettel kísérlik meg alátámasztani. Ez ugyanis állítólag igazolja a keresztény teremtéstant, mely szerint Isten a világot a semmiből alkotta. Más tudományos felfedezéseket is, mint például a finomhangolást, ugyanebben az értelemben interpretálták. Az antropikus elv összefüggésében tárgyalt finomhangolás esetében meghatározott fizikai paraméterekről van szó, mégpedig a kozmológiai kezdeti feltételek, a természettörvények és a különböző fizikai állandók értékeinek jellegéről. Az emberek azért léteznek, mert ezek a paraméterek mind éppen olyan természetűek, amilyenek. A meglepő ebben az, hogy már a legcsekélyebb eltérés is oda vezetett volna, hogy élet és tudat soha nem fejlődnek ki. Nyilvánvaló tehát, hogy ezek a paraméterek finoman egymásra vannak hangolva. Egyesek szerint a finomhangolás „Isten ujjlenyomata", amelyet hátrahagyott a teremtésben - világosan mindenki számára, akinek van szeme ennek meglátására. Sőt, mások Isten létezése mellett szóló szabályszerű tudományos bizonyítékról beszélnek. A finomhangolás annyira valószínűtlen, hogy a vak véletlen által azt nem lehet magyarázni. Ha elhagyjuk a fizika és a kozmológia területét és a biológia felé fordulunk, akkor valami hasonló körvonalazódik. Itt is vannak szerzők, akik abból indulnak ki, hogy az evolúció végső soron csak az értelmes tervezettség által válik magyarázhatóvá. A darwinizmus ezek szerint csődöt mondott. Itt is érvényes: a vak véletlen nem képes a komplex élőlények létezését magyarázni.

Mindkét változat kritikája

Mit gondoljunk erről a két verzióról? Véleményem szerint mindkettő egyoldalú, pontosabban fogalmazva: elégtelen. A naturalizmus esetében egy metafizikai, nem pedig egy tulajdonképpeni értelemben vett tudományos állásponttal van dolgunk. Más szóval: a szcientizmus világnézet, vagy ideológia, de nem tudomány! A modern tudományos világkép lényegében az evolúció-, relativitás- és kvantumelméletből és ezek különböző utódelméleteiből tevődik össze. Ezek az elméletek különféle értelmezéseket tesznek lehetővé. Nem ismerhető fel az,

hogy ezek az elméletek teljesen egészek abban az értelemben, hogy mindent, ami egyáltalán magyarázható, meg tudnak magyarázni. Ugyanilyen kevéssé ismerhető fel az, hogy akár egyike is ezen elméleteknek minden vallásos világképpel összeegyeztethetetlen lenne. Véleményem szerint a tudományos világkép nyitott mind a naturalista, mind pedig a teista értelmezés előtt.

Az apologetikai-vallásos verziónak is vannak nehézségei. Úgy tűnik, hogy alapjában véve itt arról a kérdésről van szó, hogy létezik-e valamilyen természeti jelenség, amelynek a magyarázata érdekében szükségszerűen vagy csak ésszerűen, de Istenhez kell folyamodni. Jelenleg a következő jelenségek játszanak ebben szerepet: (1) az a tény, hogy létezik valami, tudniillik egy univerzum; (2) az a tény, hogy az univerzum alapvető fizikai paraméterei olyan finoman vannak egymásra hangolva, hogy az élet és a tudat kifejlődhetett; (3) az a tény, hogy élőlények - beleértve önmagunkat -tényleg kifejlődtek. Ezek közül egyik tény sem kötelez a vallásos magyarázatra. Ezeknek a tényeknek, illetve jelenségeknek mindegyike alapvetően naturalista - tehát tisztán természetes - módon is magyarázható. A tudomány tehát nem alkalmas arra, hogy a vallás ugródeszkája legyen. Ugyanakkor nem is ellensége a vallásnak.

Autonóm a tudomány és a hit?

Ha a tudomány nem ellenfele és nem is szövetségese a vallásnak, felmerül a kérdés, hogy akkor tulajdonképpen milyen kapcsolat van közöttük. A harmadik verziót lehetne „a nagy félreértés" történetének nevezni. Ennek a változatnak a csattanója az, hogy az eddig tárgyalt két verzió egy jelentős félreértésen nyugszik. A tudomány azért nem ellenfél, mert nincs közös harcmező. Ugyanakkor nem is szövetséges, mert a két területen minden esetben teljesen különböző dolgokról van szó. A tudomány és a vallás között tehát nincsenek érintkezési pontok. Dietrich Bonhoeffer utalt egy hasonló álláspontra. Azt állította, hogy „Isten" mint erkölcsi, politikai, természettudományos, filozófiai, sőt mint vallási munkahipotézis is „megszüntetett" és „túlhaladott" lett. Hozzátartozik az intellektuális tisztességhez, hogy „ejtsük ezt a munkahipotézist, illetve hogy olyan mesz-szemenően kii ktassuk, amennyire csaklehetséges". (D. Bonhoeffer, Widerstand und Ergebung, 177f.). Végkövetkeztetése így hangzik: „...nem lehetünk tisztességesek annak felismerése nélkül, hogy a világban kell élnünk - »etsi Deus non daretur« (mintha Isten nem létezne - ford. megj.)." Állítólag maga Isten kényszerít bennünket arra a felismerésre, „hogy úgy kell élnünk, mint azok, akik Isten nélkül birkóznak meg az élettel". Ezek a kijelentések nyilvánvalóan egy bizonyos istenértelmezéstől akarnak búcsút venni: tudniillik a „hézagkitöltő" Istentől, akit mindig csak akkor hívunk segítségül, amikor már nem látjuk, hogyan tovább; legyen az akár a tudományban, akár az életben, vagy bárhol másutt. Isten nem lehet magyarázati tényező.

Ennek a harmadik verziónak természetesen jelentős kihatásai lennének a teológia és a tudomány kapcsolatára. A kettőjük közötti konfliktus története egy óriási félreértésen alapulna. Ha a valóságban egyáltalán nem létezne egy közös „csatamező" helyesen értelmezve semmiféle valós ellentét nem állhatna fenn hit és tudomány között. Kétségtelen, hogy ennek a stratégiának vannak előnyei, többek között az, hogy a tudományokkal nem kerülünk többé konfliktusba, mégpedig azért, mert kiürítettük a harcmezőt. De milyen árat fizettünk ezért az előnyért? Először azt, hogy Istent már nem vesszük igénybe „magyarázati tényezőként". Mert minden, ami „magyarázható", a tudományok hatáskörébe tartozik. Ennek az előnynek az ára ugyanakkor abban áll, hogy a teológia tulajdonképpen már nem tehet olyan kijelentéseket, amelyeknek tudományos jelentősége lenne. A teológia inkább irodalmi „poézis", mint tudományos „próza", inkább „művészet", mint „tudomány".

Párbeszédes változat

A kérdés az, hogy létezik-e egy további, mégpedig egy intellektuális szempontból tisztességes alternatíva. A következőkben egy ilyen, párbeszédesnek nevezhető alternatíva bemutatására kerül sor a zsidó, keresztény és muzulmán istenfogalom egyik lényegi aspektusából kiindulva: tudniillik abból a kijelentésből, hogy Isten a világ teremtője. A világ, illetve az univerzum Isten teremtő szándékának a kifejeződéseként értelmeződik. A hagyományban a „természet könyve" az „Írás könyve" mellett a teológiai megismerés forrásának számított. A „természet könyvét" a természettudományok betűzik ki. Aki a természetet akarja megismerni, az tartsa magát a természettudományokhoz. Ezek megismerései azonban hipotetikusak és tévedésre hajlamosak - mint minden más emberi megismerés is. Ennek ellenére a természettudományoknak köszönhetjük messze a legjobb belátásokat a teremtés jellegére vonatkozólag. Ezért teljesen megfoghatatlan lenne, ha Istent a világ teremtőjének vallanánk, és ugyanakkor ignorálnánk a természettudományos felismeréseket.

Ehhez jön egy második pont: az Istenről mint a világ teremtőjéről szóló beszéd világnézetfüggő. A papi hagyomány teremtéstörténet-elbeszélésében például őskeleti kozmológiai elképzelések tükröződnek. A Papi kódex szerzője vagy szerzői arra törekedtek, hogy a teremtő Istenre vonatkozó hitvallásukat az akkor szokásos és meggyőző elképzelések segítségével fejezzék ki. Ezek az elképzelések időközben végérvényesen túlhaladottá váltak. A keresztények makacsul ragaszkodhatnának ezekhez a korhoz kötött elképzelésekhez. A hit azonban ebben az esetben anakronisztikusnak tűnne, és ténylegesen ellentétben állna a természettudományos világképpel. Aki ezt az opciót választja, annak előbb vagy utóbb döntenie kell hit és tudomány között.

Ezenkívül azonban lenne még egy opció, amely a teremtés fogalmát minden világnézetfüggő elképzeléstől mentesen hirdeti. Akkor pedig ez a hit egyszerűen csak annyit jelent ki, hogy Isten teremtette a világot. Ebben az esetben a hit semmitmondóvá válik. Képzeljük el, hogy a Papi kódex szerzői a következő spártai verzió mellett döntöttek volna: „Isten megteremtette a világot! Punktum!" Nemcsak a világirodalom egyik legfensége-sebb és legszebb szövegével lennénk szegényebbek. A teremtéshit üres és semmitmondó maradt volna.

Végül lenne még egy harmadik opció, mégpedig a teremtéshit összekapcsolása a ma kézenfekvő kozmológiai elképzelésekkel. Akkor ősrobbanásról, finomhangolásról és evolúcióról lenne szó. Ezt a harmadik opciót tartom a legjobbnak, és ezt a stratégiát ajánlanám minden olyan hitkijelentéssel kapcsolatban, amely valahogyan világképfüggő vagy kozmológiai szempontból jelentős. Hogy hány ilyen van, azt nem lehet eleve eldönteni. Talán több, mint egyesek gondolják, és kevesebb, mint ahánytól mások tartanak.

Az én javaslatom tehát a következő: keresztényként, hívőként nemcsak tudomásul kell vennünk a természettudományos világképet, hanem integrálni kellene azt a keresztény világlátásba, hiszen a hit és a tudományok terén részben egy és ugyanaz a valóság a téma.

A dolog bökkenője az, hogy ez a stratégia a hit olyan széles hatókörű módosulásához vezethet, amelynek jelentősége előre talán egyáltalán nem is látható. Amennyiben igaz, hogy a hit bizonyos módon mindig világképfüggő, akkor ennek az a következménye, hogy a tudományos világképben történő változás maga után vonja a hitvallás átalakulását is. A természettudományokkal való párbeszédben a keresztény világkép is megváltozik tehát. Egyes természettudományos felismerések ugyan kiválóan integrálhatóak a keresztény világlátásba, például az ősrobbanás és a finomhangolás. A természettudományok egyéb felismerései ugyanakkor inkább feszültségben állnak a hagyományos hitmeggyőződésekkel, ilyen például a darwinis-ta evolúcióelmélet. Vannak tehát inkább harmonikus, és vannak inkább diszharmonikus tendenciák. A naturalisták csak a diszharmonikus, az apologéták pedig csak a harmonikus tendenciákat látják. Ebben az esetben úgy tűnik, hogy az igazság, mint oly gyakran, középen található, ami többek között azt jelenti, hogy a tudományokkal való párbeszédben a hitmeggyőződések módosulnak. Intellektuális becsületességen azt értem, hogy tudomásul vesszük ezeket a következményeket. A keresztény hitmeggyőződések nem az égből pottyantak le valamikor, és nem is hagyományozódtak változatlanul. Ezek folytonosan változtak - többek között a filozófiával és tudománnyal való párbeszédben és összetűzésben is.

Ezek a kérdések a teológiai reflexió egyik központi témáját érintik, tudniillik a kinyilatkoztatás értelmezését. A teológiai megismerés forrása a kinyilatkoztatás. De mi a kinyilatkoztatás? Hol található kinyilatkoztatás? Ki rögzíti a kinyilatkoztatás tartalmait? Hagyományosan a kiindulópont hozzávetőlegesen abban állt, hogy a kinyilatkoztatás bizonyos természetfeletti belátások isteni közlését jelenti. Ezek szerint a meggyőződéseknek egy viszonylag világosan körülhatárolt készletével van dolgunk, amelyek egyértelműen Istentől származónak minősülnek. A kinyilatkoztatásnak egy ilyen értelmezése rendkívül problematikusnak bizonyult. Konfliktusesetekben ez volt felelős a hagyományos eljárásért. Ez az eljárás abból indult ki, hogy a helyesen értelmezett hitnek végső soron mindig igaza van. A hit ugyanis Istenre vezethető vissza, Isten pedig tévedhetetlen, a tudomány azonban emberi munka, és mint olyan, esendő. Ezen az alapon úgy tűnik, hogy nem lehetséges párbeszéd a tudományokkal. Ilyen feltételek mellett, úgy tűnik nekem - őszintén szólva -, semmiféle párbeszéd nem lehetséges - senkivel. A hívők nem kellene azt a benyomást keltsék, hogy a nem korrigálható meggyőződések készletével lépnek fel. A teológiai megismerés is emberi megismerés, és mint olyan, esendő és javítható. Ez a felismerés, nekem úgy tűnik, a legfontosabb lecke, amelyet meg kellene tanulnunk a teológia és a tudomány kapcsolatának történetéből.

Volt olyan idő, amikor a keresztények a következőképpen érveltek: Isten tudomásunkra hozta, hogy a Nap forog a Föld körül. Következésképpen inkább kell hinnünk Istennek, mint Kopernikusz-nak. Ezen az alapon nem volt lehetőség párbeszédre, csak elmarasztalásra. Ez az ítélet volt felelős azért, hogy egy, a témában zajló háború benyomását keltette a helyzet. Ez az ítélet pedig tényleg olyan volt, mint egy hadüzenet. Meglátásom szerint ennek csak egy alternatívája van, és ez nem más, mint a dialógus. A párbeszédnek ugyanakkor csak meghatározott feltételek mellett van értelme. Ezekhez a feltételekhez tartozik saját esendőségemnek a beismerése és a valódi tanulási készség. A tudományokkal való párbeszédben a keresztények lényeges dolgokat tanulhatnak. Azt, hogy a tudományok ebben a párbeszédben maguk tanulhatnak-e valamit a teológiától, nem tudom eldönteni, mert teológus vagyok, és nem természettudós. Mint teológus mindenesetre keresem ezt a dialógust, mert az a benyomásom, hogy az a teológia, amely elszigeteli magát a tudományoktól, valamiképp steril és unalmas lesz. Egy ilyen teológia nem használ senkinek, sem a keresztény hitnek, sem a tudományoknak.

Forrás: A. Kreiner, Naturwissen und Gottesrede. Die Bedeutung naturwissenschaftlicher Erkenntnis für die theologische Reflexion, Hirschberg 58. (2005/6.), 341-345. Az eredeti teljes, szöveghű fordítása.

Vik János fordítása


Keresés a Katholikos oldalain