Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Bodó Márta
a NŐI (FEMININ) ÉS FÉRFIÚI (MASZKULIN) SAJÁTOSSÁGOK BIOLÓGIAI ALAPJAI

 

Feminine and Masculine in the Light of Biomedical Researches

The article revises the results of actual medical, biological research about the similarities and differences between men and women. According to these, there are far more similarities than differences. Although this is considered a fact nowadays, for centuries women were not educated due to the idea of their inferiority, a prejudice based on mistaken interpretation of some biological observations. These observations were interpreted by men who were eager to blame their own flaws and errors on women. A long history of inferior possibilities was then also used as a weapon in order to prove that women cannot be equal to men. But when the chances were given, women proved that they were able to achieve the same results as men in any field.

Keywords: women, men, feminine, masculine, differences, brain, hormones, biology, education

 

Alapkérdés a katolikus egyházi dokumentumokban, s ennek következményeként a napi egyházi életben, de a pasztorációban is, no meg a közgondolkodásban a férfi és nő különbözősége és hasonlósága, a férfias és nőies viselkedés, szerepkör kérdése. A legújabb egyházi dokumentumok fényében állítható, hogy egyházunk fontosnak tartja és a bibliai alapok mai értelmezését kínálva a teremtés rendjéhez kapcsolja a nemek különbözőségének kérdését.1 Figyelmet fordít a személy egésze emberi méltósága szempontjainak. Az egyházi dokumentumok felfogása szerint a nemek nem csupán társadalmi, kulturális meghatározottságúak, ám kétségtelen egyházunk szerint is a társadalmi ráhatás és a nevelés szerepe. Pszichológiai, szociológiai és társadalomlélektani tanulmányok tudományosan kimutatták, mekkora szerepe van az emberiség egész történetében a szocializációnak, az egyén életében fontos, fizikai síkon ható parancs a közösségbe tagolódás. „Az elutasítás az elemi fenyegetettséggel rezonál, amely az agyban nagy erővel csa-tolódik vissza. Lieberman és Eisenberger emlékeztet rá, hogy az előember történetében a csapathoz való tartozás alapvető jelentőségű volt a fennmaradás szempontjából; a kirekesztettség egyenlő volt a halálbüntetéssel, s ez ma is igaz a vadon élő újszülött emlősöknél. A kutatók szerint a fájdalomközpontban alakulhatott ki ez a fajta érzékenység a társas kirekesztéssel szemben, felhíva a figyelmet a számkivetettség lehetőségére és arra ösztönözve, hogy a veszélyeztetett kapcsolatot helyrehozzunk."2

Az itt következőkben azt próbálom megvizsgálni, a férfi és női, férfias és nőies elkülönítése milyen kimutatható, megragadható biológiai alapokkal bír. Fontosnak tartom azonban leszögezni, hogy a téma hatalmas, magam pedig nem vagyok sem orvos, sem biológus, így csak vázlatát kínálhatom a legfontosabb tényeknek. Fontos azt is jelezni, hogy mindezek a vizsgálatok és következtetések egy átlagot jelölnek ki, és az ettől való eltérések nem föltétlenül jelentenek elvetendő devian-ciát,3 annál kevésbé, mivel egy ideje a devianciával foglalkozó szakemberek is árnyaltabban látják a deviancia kérdését magát: „Amellett, hogy a normák megsértéseként határozták meg a devianciát, semmilyen más megoldást nem találtak még. A hatvanas évek minősítéselmélete (labeling theory) fordulatot jelent a korábbi szemlélettel szemben: többé nem az számít deviánsnak, ami a társadalmi normáktól eltér, hanem az a viselkedés, amelyet a társadalom tagjai annak nyilvánítanak (mivel a normák megsértése túllépi a társadalmi tolerancia határait). Nem a deviáns viselkedés teszi tehát a személyt deviánssá, hanem a minősítés."4

Biológiai alapok

Mielőtt az emberre jellemző férfias és nőies tulajdonságokat meghatároznánk vagy körülírnánk, egy kitérőt teszünk az állatvilágban annak keresésére, vannak-e minden fajra jellemzőnek mondható különbségek, és ha igen, ezek miben állnak, illetve hogy a fejlődés milyen fokán jelentkeznek tetten érhető módon a hím- és nőstényviselkedés szignifikáns eltérései. A szakember megállapítása szerint az ember esetében az evolúció elsősorban kulturális, nem a darwini, szigorúan értelmezett kiválasztódás által meghatározott, így az emberi nem esetében az alapvető agresszió késztetése, amely az állatvilágban a területvédelmet, az ön- és fajfenntartást és a gyengébbnek a kiküszöbölését szolgálja, kevésbé veszélyes irányokba fordítható.5 Tehát az alapviselkedés szintjén van különbözés az állatvilágban tapasztalható ösztönös viselkedésformák és az emberi nem viselkedése terén.

Kifejezetten a hím-nőstény kérdés területét vizsgálva Konrad Lorenz kutatásai alapján nem lehet azt állítani, hogy az állatvilágban a hímdominancia általános és jellemző volna: ellenkezőleg, kutatásai értelmében vannak fajok, amelyek esetében, illetve egyes fajoknál vannak élethelyzetek és életszakaszok, amikor egyértelműen a nőstény uralja az illető faj világát, tölti be a meghatározó, a kezdeményező, a vezető szerepet. Lorenz például Hinde megfigyeléseire hivatkozva állítja, hogy a zöldike (carduelis chloris) esetében a párosodás időszakában egyértelműen a nőstény a domináns, míg a többi időszakokban a hím.6 A megfigyelés több hasonló madárfaj esetében is helytállónak bizonyult. Érdekes azonban, hogy míg sok állatfaj szinte rituális módon verekszik meg egymással, a farkasok, ezek a falkában élő és éppen ezért egymásra utalt állatok, akikről a közhiedelem azt tartja, hogy a legvérszomjasabb harcosok és vadászok közé tartoznak, mégis, a harc esetükben a legkevésbé függ az egyén „hangulataitól", késztetéseitől, s a legszigorúbb, legfejlettebb és legmegbízhatóbb „ölésgátló" rendszerrel rendelkeznek.7 Dean Falk amerikai antropológus majomfajok vizsgálatát összegezve a hím- és nőstényegyedek agyi különbségei vonatkozásában a térbeli tájékozódás, térlátás, illetve hangi ingerekre adott válaszok eltérését jelzi, és ebből az emberi faj fejlődésére vonatkozó megállapításokat is megfogalmaz: a kiválasztás során az utódok iránti felelősség a hangi-nyelvi, s ebből következően a társas érintkezésben jól boldoguló egyedeknek kedvezett a nőstények vonatkozásában, és a falkát, csoportot védő, ehhez térlátásban fejlett és agresz-szivitástól sem visszariadó hímegyedek kiválasztódásához vezetett.8 Ez az átlag.

Az említett madarak mellett van egy hüllőfajta, a gyíkok egy fajtája, amelynek esetében a hímben kifejezett és (bio)kémiai alapú tiltás működik a nőstény elleni támadás ellenében, azaz a hím soha, még ha a nőstény megharapja is, nem támadja azt meg.9 Egyes állatfajok az ellenfél agresszivitásának leszerelésére, a harc elkerülésére törekednek: több madárfaj a színei, a tollazata erőteljes kiteregetésével, mutogatásával kísérli meg a potenciális támadót elriasztani s így a valós összecsapást elkerülni: a kakasverekedések vesztesei, amikor nyilvánvalóvá válik vereségük, kitérnek a támadó elől, ezzel csökkentve annak harci késztetését.10 A kutyáknál a vesztes fél felkínálja legkiszolgáltatottabb részét, odatartja védtelen nyakát, s a támadó ahelyett, hogy a halálos harapást mérné rá, csak megcsattogtatja a fogát a győzelmét mintegy tudomásul véve, de a harcban legyőzött életét megkímélve. Néhány állatfajta, például a majmok egyes fajai estében a hímek durván és szinte brutálisan viselkednek a n őstényekkel, ami más állatok udvarlási ceremóniáihoz és általános viselkedéséhez mérve meglepő: ez esetben a nőstények mintegy rabszolgái a hímeknek.11 Az állatvilágban tehát vannak jellegzetes különbségek, és vannak szabályok, amelyek biológiai szinten meghatározzák, szabályozzák a hímek és nőstények viselkedését, ugyanakkor a hím-nőstény dominancia kérdése nem egyértelmű: az élethelyzet, a csoport, a faj érdekei, az utódnemzés és -nevelés érdeke határozza meg a nemek egymáshoz való viszonyát.

Az embernél sincs ez másképp. Biológiai szinten nyilvánvaló különbségek vannak, amelyek bizonyos képességeket meghatároznak (agy- és testméret, fizikai erő), mindez egyfajta átlagot képez, amelytől azonban jelentős eltérések is léteznek, aminek értékelése és nem lehetősége vagy ténye a kérdéses. Vagyis az idézett devianciaelméletek értelmében nem annyira a norma és az attól való eltérés a problematikus, mint ennek megítélése és az ebből az ítéletből következő viselkedésmód: a megbélyegzés-kirekesztés, avagy az el- és befogadás választása.

Ha a kifejezett biológiai eltérések terén keresünk tudományos támpontokat a férfi-nő közti eltérések vonatkozásában, néhány konkrétnak tekinthető, általánosan elfogadott eredmény áll rendelkezésre. A néhány itt felsorolt eltérés mellett sok közös vonás van, sokkal több, mint eltérés: a férfi és nő agyának anatómiája, struktúrája teljesen azonos, mindkét nembeli egyed agyában ugyanott helyezkednek el a különböző funkciók (látás, beszédértés, beszédkészség, emlékezés, tér- és arcfelismerés, mozgás, tervezés stb.) központjai, és nem beszélhetünk külön férfi, illetve női agyközpontokról. Mindazokat a kutatásokat, amelyekre hivatkozunk, amelyeket az agykutatók, biológusok, orvosok leírnak, bár kísérletek, kutatások, mégis általában nagyon kis létszámú csoportokon végezték és végzik (talán a téma, az emberi agy funkcióinak hozzáférhetetlensége kényes megközelíthetősége miatt, hiszen élő embereken nemigen lehet ilyen kísérleteket elvégezni, állatokon is csak korlátozott mértékben), ezért a statisztikai relevancia sokszor kérdéses. Ugyanakkor, mint minden kutatás esetében, a kutató bizonyos eleve meglevő feltevéssel indul neki a kutatásának, feltételezéseire keres tudományos igazolást. S bár ez alapvetően minden kísérleti, tudományos kutatásnál így van, ez esetben is a kutatás eredményeit sokszor eleve determinálja az eredeti feltevés, az a célzatosság, amivel a kutató a kísérletnek nekivág a maga premisszáiból kiindulva. Így hát bizonyos célzatosság mindig ott van az ilyen kutatásokban, de az is igaz, hogy ilyen kérdést aligha lehet pusztán „tudományosan", azaz teljesen objektív módon kutatni. Az agykutatás további nehézsége, hogy bizonyos képalkotó eljárásokból próbálnak a kutatók stimulálás útján egy-egy agyi terület funkciójára következtetni, azaz nincs közvetlen betekintésünk az agy egészének működésébe. Ami még ennél is fontosabb: míg korábban úgy gondolták, hogy precízen lokalizálni lehet egy-egy funkció vagy akár érzés központját, mára az a nézet nyert teret, hogy az egyes funkciók különböző területek összjátékából bontakoznak ki. Ezért minden olyan kutatás, amely egy adott agyi zóna funkcióját próbálja kideríteni (és azt férfiakban s nőkben összehasonlítani), eleve csak korlátozott és nem teljesen megbízható eredményeket ér el.

Vegyük sorra a férfi és női agy közti néhány eltérést. A neurológiai kutatások értelmében a férfi és női agy közt anatómiailag vannak bizonyos apró különbségek, ezek azonban igen kicsiny, finom eltérések, s azt a tudósok mindeddig még nem demonstrálták, hogy mindez hogyan befolyásolja, ha valóban befolyásolja, magának az agynak a kognitív működé-sét.12 De a kutatók például vitatkoznak azon is, hogy vajon a fiúk és lányok szürkeállománya közt szignifikáns eltérés volna (hiszen ez egyszerűen a relatív agymérettel és nem a nemi különbséggel függhet össze), és hogy ha netán igen, akkor ez egyáltalán befolyásolná-e valamiben is az intellektuális teljesít-ményt.13 S bár a nők agya térfogatilag kisebb, ez relatív, mert a testméretekhez viszonyított arány már nem mutat ilyen jelentős eltéréseket, Falk azt is megállapítja, hogy a nők agyában a neuronsűrűség nagyobb, mint a férfiakéban, azaz a méretbeli eltérések nem jelentik azt, hogy a nők agyában kevesebb neuron volna, így tehát nyilván azt sem, hogy a nők az intellektuális teljesítmény terén a férfiaknál kevesebbre volnának képesek.14 Ugyanakkor a tudományos kutatásoknak a napi vagy népszerű médiában, magazinokban való ismertetése sokszor a szenzációra hajt, és nem tart igényt sem a teljességre, sem a rendszeres kifejtés követelményeire, nincs tekintettel a tudományos kritériumokra, csupán a széles körű érdeklődésre, a sokszor csak vélt szenzációra. Egy-egy ilyen „szenzációs", valójában részleges eredmény közlése nyomán nincs mód a tudományos cáfolatra. Így a tévhit, a féligazság megy át a köztudatba, s a népszerűsítő irodalom alapténye lesz.

A férfiak és nők közti különbségek vonatkozásában a minden kétséget kizáróan bizonyítható eltérés a térbeli tájékozódásban mutatkozik. Ezt azonban csak a népszerű média hozta összefüggésbe a matematikai képességek eltérő voltával, ami ugyanis nem igazolt. Patkánykísérlettel bizonyították, hogy a hím- és nőnemű térbeli tájékozódás másképp szerveződik: a n őstények a homloklebenyi részt használják térbeli tájékozódásukban, míg a hímnemű egyedek az agynak egy egészen más területét, a memóriával is összefüggő ertorhinal cortexet használják ugyane műveletben. Az emberek esetében is fennáll ez a különbség: idegi szinten is más-más módon tájékozódnak idegen térben: a férfiak esetében ilyenkor a bal hippocampus nagyobb aktivitása mutatható ki elektromos úton.15 Ugyanakkor a férfiak és nők viselkedési stratégiái is eltérnek ilyen esetekben: a nők láthatóan jobban támaszkodnak a látható domborzati eltérések és tereptárgyak megfigyelésére, míg a férfiak a környezet euklideszi vonatkozásait aknázzák ki, s ugyane képességük, elvonatkoztatási készségük segítségével a képzeletben történő mértani műveletekben is jobban teljesítenek a nőknél.16 Azonban a kutatók egy része arra figyelmeztet, hogy az egyes jelenségek biológiai alapjaira hivatkozva abba a hibába eshetnek például az oktatáspolitika kidolgozói, hogy a biológiára alapozva az egyéni fejlődést lehetetlenné teszik azáltal, hogy mintegy implicite sugallják: ami eleve adott, az megváltozhatatlan, tehát nem is érdemes fejlesztésére erőt, energiát fordítani.17 Ne feledjük, még a 20. században is volt, aki amellett érvelt, hogy bizonyos különbségek genetikai szinten kódoltak. Cyril Burt, az oktatáspszichológia meghatározó alakja például amellett érvelt, hogy a szegény-gazdag rétegből származó gyermekek közti tanulásbeli különbségek okai genetikaiak, nem társadalmiak! Ugyanígy Arthur Jensen egy 1969-ben a Harvard Educational Review-ban megjelent cikkében azt a képtelenséget állította: az amerikai feketék gyengébb társadalmi boldogulása is genetikailag kódolt!18

Bár egyes képességek és teljesítmények összefüggnek az agy biológiai adottságaival, mindez nem magyarázza például azt a lehengerlő férfidominanciát, amely az egyes tudományos intézetekben, egyetemi katedrákon tapasztalható. Kísérletek igazolták, hogy ha egy teszten (SAT) a részt vevő nőhallgatók és a társadalmilag általában leértékelt kisebbségekhez tartozók, akik nagyon tudatában vannak az irányukban megnyilvánuló társadalmi sztereotípiáknak, eleve gyengébben teljesítenek. Pedig ugyanazon a teszten korábban általában a nők sokkal jobban teljesítettek a verbális képességeket feltételező/mérő feladatokban mindaddig, amíg tudatosan és szelektíve olyan típusú kérdéseket nem alkalmaztak a verbális készségeket számon kérő részben, amelyek tipikusan a férfiak érdeklődési körébe esnek (politikai, gazdasági és sporttal kapcsolatos témák).19 Érdekes módon arra nem tettek kísérletet, hogy a nők hátrányát mutató matematikai kérdéseken változtassanak. Ebből a szempontból nézve az egyetemi körökben a sikert mérő tesztek egyértelműen a nők hátrányos megkülönböztetésére irányuló oktatáspolitikával társulnak, amely azonban a biológiai-genetikai alapvető különbségekre hivatkozik, s ezért a természet által eleve meghatározottként elkönyvelt. „Egy tökéletesen egyforma esélyeket biztosító világban vajon milyen arányban volnának a Harvard Egyetem matematikaprofesszorai nők? Senki sem tudja, és semmilyen tanulmányt nem lehet ebben a vonatkozásban végezni, mert emberi lények nem tanulmányozhatóak egy kultúramentes országban" - olvassuk egy jelentős neurológiai tudományos folyóirat vitaindító jellegű vezércikkében. Ehhez a szerkesztő azt is hozzáteszi: „Úgy tűnik, produktívabb, ha kevesebbet bízunk a személyes adottságok közti különbségekre és többet a teljesítmény egyéni elbírálására és a kemény munkára."20

A biológiai alappal bíró különbségek közé sorolhatjuk a hormonszint különbségeit. Egyértelműen a tesztoszteronszint eltéréseinek kérdése merül itt fel. A megtermékenyített petesejt kezdeti fejlődése során még nincs kifejezett nemi jelleg, csupán a sejtnövekedés későbbi fázisában, az Y kromoszóma jelenléte nyomán a magzatban tesztoszteron termelődik és ez a nemi szervek megfelelő kialakulásához vezet. A tesztoszteron a mellékvesékből szabadul föl, így az a lánymagzatban is megvan, de a fiúkban még az anyaméhben „dömpingszerű" módon kezd termelődni.21 Ezen a tesztoszteronhatáson túl a már megszületett fiúcsecsemők esetében is megfigyelhető három- és hathónapos koruk közt a tesztoszteronhormon igen magas szintje: szinte a pubertáskorival egyezik, majd ismét visszaesik a lánycsecsemőkével egy szintre, s ez a pubertásig így is marad. A kutatók ezt a tényt úgy értelmezik, hogy a lányok születéskor nagyobb idegi stabilitással rendelkeznek és később is e tesztoszteronhiány miatt fejlődnek gyorsabban, ez biztosítja a lánycsecsemők és anyjuk közti kapcsolat gyorsabb kialakulását, a fiúcsecsemők nagyobb mozgás-, energiaszintjét, a folytonos felderítés későbbi késztetését és a vadabb játékstílust, mivel a tesztoszteronszint az agyi szerkezet bizonyos mértékű módosulását is eredményezi. Norman Geschwind abból kiindulva, hogy a nemi hormonoknak a születés előtt serkentő hatása van az agyra, azt feltételezte, hogy a tesztoszteronszint befolyásolja az agy két féltekéjének növekedési sebességét.22 Bár elméletét kritikák érték, van arra vonatkozó bizonyíték, hogy a férfiak jobb, a nők bal agyféltekéje fejlettebb.23 Erre vonatkozóan Simon Baron-Cohen könyvében leír egy saját, kutatáson alapuló megfigyelést, amely az előző állítást igazolja: kutatótársaival olyan eseteket elemzett, amelyekben egy bizonyos vizsgálat érdekében még szülés előtt mintát vettek a nők magzatvizéből: ezt elemezve arra a konklúzióra jutott, hogy ahol a magzatvízben (ami a születendő baba hormonszintjét jelzi) alacsony tesztoszteronszintet talált, a csecsemő nemétől függetlenül hosszabb ideig nézett anyja szemébe, és nagyobb volt a szókincse. E kutató szerint a hormonszint és a nyelvi, valamint a társas igények szoros kapcsolatban állnak.24 Azt is megfigyelték, hogy a fiúk a lányoknál korábban, már 12-14 hónaposan elkezdenek a nemi szerveikre figyelni, azt felderíteni, talán ez vezet a későbbiekben is oda, hogy a férfiak számára sokkal fontosabb a nemi azonosság testi valója, mint a lányok számára,25 akik a testük általános harmonikus megjelenésére többet adnak. Az ösztrogénnek a magzati korban való hatására vonatkozóan nincs egyértelmű eredmény. A kutatók hajlanak arra, hogy azt feltételezzék: az agy önmagában, minden nemi hormon hatása nélkül női aggyá fejlődne, de más kutatók szerint az ösztrogénhatás eredményezi a női agy kifejlődését, amely nélkül igazából egy semleges agy volna. Az bizonyított tény, hogy mind az ösztrogén, mind a tesztoszteron szükséges a felnőtt agy optimális működéséhez.26 Ugyanakkor BaronCohen is állítja: bár kifejezetten férfi és női tulajdonságokról beszél, általánosítást alkalmaz, mert még az sem állítható, hogy minden férfinek föltétlenül „férfiagya" volna, és minden nőnek „női agya", minthogy ez a meghatározás önmagában absztrakció és általánosítás.27 Sőt, azt is állítja, hogy az emberek neme több tényezőből tevődik össze, ezek: a genetikai nem (XX, XY kromoszóma), a gonadális nem (másodlagos nemi jelleg, a megfelelő hormonokat termelő belső szervek), genitális nem (nemi szervek), az agy típusa szerinti nem (eszerint a „férfiagy" rendszerezőbb jellegű, a „női agy" erősebb empátiás képességgel bír), a viselkedésben megnyilvánuló nem (érdeklődési kör, társadalmi szereppel való azonosulás).28 A különbségtétel nem arra szolgál, hogy legitimáljon eltérő, alternatív nemválasztást, csupán azt kívánja megmutatni, hogy több összetevő játszik szerepet, s hogy ezért sem lehet nagy általánosításokat alkalmazni: ezek segíthetik ugyan a rendszerezést, ám ugyanakkor beszűkítik a valóságot magát.

Egyetlen genetikai jellegű kutatási eredményre térek ki, ez az X kromoszómával kapcsolatos. Az úgynevezett Turner-szindróma genetikai zavar, amelynek esetében a lánygyermeknél szokásos két X kromoszóma helyett csak egy X kromoszóma van jelen. Ezt örökölheti az anyától, ez az esetek nagyobb hányada, de az apától is. A vizsgálatban, ahol általában a lányok jobb eredményt szoktak elérni társas kérdésekben, e Turner-szindrómás lányok közül csak azok értek el jó eredményt, akik az apai X kromoszómát örökölték. Ez a kísérlet olyan összefüggésben érdekes, hogy segíthet megmagyarázni a társas készségek nemi eloszlását, ugyanis a fiúk az Y kromoszómát öröklik az apjuktól, tehát a náluk meglevő X kromoszóma anyai örökség, s eszerint ezért maradnak le a társas készségek területén.29

Azt azonban minden esetben leszögezhetjük: akár biológiai, akár genetikai vagy hormonális szinten adott, rögzített tulajdonságokról van szó, mindenfajta képesség szorosan összefügg a társas kapcsolatokkal, tehát a szocializációval: a legzseniálisabb adottságú csecsemő sem tudja a benne szunnyadó, adott képességeit a megfelelő táplálás, nevelés nélkül a kibontakozásig fejleszteni.

Az agykutatás eredményei

Az agy vizsgálata azt mutatja, hogy általában a nők agyának jobb a vérellátása, minthogy nagyobb az érhálózat, és hogy a két félteke közt jobb a kommunikáció: ezt a baloldali szélütést elszenvedett női betegeknek különösen is a beszédkészséget érintő gyógyulási eredményei igazolják. A felnőtt férfiak esetében az agy nagyobb méretű a testarányhoz képest, s a férfiagy féltekéi közt kevesebb a kommunikáció. Kérdés, hogy ez a tesztoszteronszint következménye-e, amely az eredeti nagyobb flexibilitást átrendezi. Ugyanez lehet az oka annak is, hogy a lánycsecsemők érzékenyebbek a társas érintkezésre és hamarabb kezdenek beszélni. Ennek okai fellelhetőek a női agy struktúrájában.30

A férfi-nő különbségek terén alapvető az Allen és Gorski nevével fémjelzett kutatás. Ez az elülső hipothalamus területén négy kis csomót azonosított, amelyek közül kettőben a nemi jelleggel kapcsolatban álló különbségeket állapítottak meg. Ezek közül egyik (amit ők INAH-3-ként írtak le) 2,8-szor nagyobb a férfiagyban, mint a nőiben, korra való tekintet nélkül. A másik csomó (amit INAH-2-ként írtak le) kétszer nagyobb a férfiak agyában, de ugyanakkor a nők esetében kapcsolatban áll a szteroid hormonszinttel. Mivel az az agyterület, ahol ezeket találták, a gonadotropinkiválasztást szabályozza, aminek befolyása van az anyai és a szexuális viselkedésre több emlősállatfaj esetében, ebből az következik, hogy a hipothalamusbeli szexuális eltérések kapcsolatban állnak a funkcionális nemi eltérésekkel.31

Simon Baron-Cohen kutatása nagyon konkrét cél irányában haladva konkrét és körülhatárolt adottságok agyi helyét kereste, ő ugyanis abból a feltevésből kiindulva vizsgálódott s annak igazolását kereste, hogy szerinte általánosságban véve a nők nagyobb empatikus (verbális), a férfiak nagyobb rendszerező képességgel (ő ide sorolja a térbeli tájékozódást) rendelkeznek, s ezek helyét igyekezett az agyban fellelni. A halántéklebeny hátsó részénél, az agy kéreg alatti területén, a limbikus rendszernek is nevezett részen az amygdalában talált arra vonatkozó jeleket, hogy itt agyi aktivitás mérhető, ha a vizsgált személy érzelmeket fejez ki. Ha akár ember, akár állat agyának e területe sérül, az empátiás, érzelmi reakciós képesség sérül, megfogyatkozik vagy eltűnik.32 Azt találták, hogy az amygdalában tesztoszteronreceptor található, s hogy a hím patkány amygdalája a nőstényénél nagyobb, de ha kiherélik az állatot, ez a terület négy hét alatt a nőstényével egyformára zsugorodik, ugyanakkor tesztoszteronnal injekciózott nőstény patkányok játéka a hímekéhez hasonló hevességű lesz.33

A kérgestest (corpus callosum), amely az agy két féltekéje közti információk szállításában játszik szerepet, a nők esetében vastagabb, ami, bár ezek az eredmények nem annyira konkludensek, mint az előzőekben ismertetettek, arra mutat, hogy a két agyfélteke közti gyors kapcsolat a nőknél nagyobb mértékben lehetséges a nagyobb sejtösszeköttetés révén, s ez a verbális és fluencia feladatok terén bír jelentőséggel.34

Gorski az agyat kutatásai alapján szexuális jelleggel bíró szervnek nevezte. Véleménye szerint a nemi különbségek 60-80 százaléka az agy struktúrájából ered, mégsem gondolja azt, hogy volna az agyban egy olyan rész, amely kifejezetten a nemi különbségekért lenne felelős. Sokkal inkább azt a véleményt képviseli, hogy a nemi különbségeket a különböző és érintkező neuronpályák egybejátszása eredményezi. Ez már az idegsebészek, agykutatók és a pszichoanalitikusok, pszichológusok közös területe.35 Kirkpatrick, aki klinikai pszichiáter professzor, különböző kutatásokra alapozva azt állítja, hogy a természet-nevelés kérdéskörében a születést követő periódus igen fontos, amikor a még kifejletlen, kialakulatlan emberi egyed idegrendszere növekedik: ekkor a szeretetteljes és érzelemgazdag ráhatások alakítják. Erre ugyan nem emlékszik tételesen a későbbiekben, a memória mélyrétegeibe raktározódik minden történés. E korszak mindenképpen meghatározó.

Zárszóként

Ha ennek az összefoglaló ismertetésnek a végén a férfi-nő kérdés biológiai-fiziológiai alapjaira vonatkozóan szeretnénk valamit is megfogalmazni, annyit állíthatunk a tudományos tényekre alapozva, hogy az emberi faj fejlődése során a n őnemű egyedek, akik az utódokat szülték, azok táplálásáért, felneveléséért felelősek voltak, ennek a célnak megfelelő adottságokkal rendelkeztek, ilyenek fejlődtek ki bennük: ezek közül mindössze a hanghatásokra reagálás, a verbális képességekre vonatkozó az, amely konkrétan kimutatható módon fejlettebb a nőnemű egyedek esetében a hímneműekkel szemben. A hímnemű egyedek esetében a térlátás fejlettsége mondható ehhez hasonlóan kétségtelenül kimutatható eltérésnek a nőnemű egyedekkel szemben. A látható szexuális különbségeken, a nemi szervek különbözőségén és a mérésekkel bizonyítható hormonszint eltéréseken kívül tényszerűen kimutatható különbség a férfi és női egyedek közt a térlátás-verbális képességek terén tapasztalható. Mindez az átlag vonatkozásában van így, s nem zárja ki az egyedi eltérések meglétét, azt, hogy vannak bőbeszédű és valóban jó verbális, no meg az ezzel kapcsolatba hozható társas érzékkel rendelkező férfiak, illetve a térben is jól tájékozódó nők. A teremtés rendjében elkülönülő nemek igazából biológiailag alig különböznek egymástól, az utódnemzés és szülés, kihordás tekintetében más a szerepük, ehhez megvannak az alapvető biológiai adottságaik, az ezen kívüli képességek, tehetségek dolgában különbség nincs, illetve ami ezen felül van, az megegyezésalapú, vagy a társadalomelmélet nyelvén szólva az adott közösségen, társadalmon belüli szerepelosztással függ össze. Bár vannak naiv tiltakozók, akik szerint a szerepelmélet elvetendő, mert „nem játszunk szerepeket" az életben, mert „a keresztény ember nem játssza meg magát", ez nem változtat azon a tényen, amit a lánynevelés története világosan megmutat: hogy a társadalmi közmegegyezés osztott hagyományosan egyes szerepeket a nőkre, másokat a férfiakra, úgy tüntetve fel, mintha egyik nem volna képes a másik szerepeinek elvégzésére. És valóban, a gyermeknemzésben és -szülésben, az első időszakban a táplálásban betöltött és biológiailag adott lehetőségek különbözése itt és ekkor különböző szerepeket jelöl ki. Ezenkívül nem sok olyan feladat van, amelyet férfiak és nők ne tudnának egymást felváltva elvégezni.

Mindezek megállapítása nem felforgató, pusztán ténymegállapító szándékkal történik. Ahogyan az egyházi megértés több területen is törekszik az eredeti állapot, szándék felkutatására és megértésére, az ősegyház gyakorlatának teljesebb megismerésére, úgy a nemek témájában is a Teremtő eredeti elgondolásának minél teljesebb megközelítésére próbálunk törekedni: ebben segíthet a tudomány.

A Biblia lényegében szűkszavú leírásának értelmezése a férfi és nő egymás mellé rendeltségét, partneri viszonyba helyezését mutatja meg. A Teremtés könyvének leírása utal arra is, hogy a teremtés maga, a teremtés rendje, továbbvitele az emberre bízatott. Az emberi történelem eddigi szakaszában nem minden meghonosodott gyakorlat volt jó, előre vivő, még ha széles körű volt is egy adott korszakban. Ezeket mind szabad felülvizsgálni és akár újraértelmezni, sőt, új, jobb, a Teremtő szándékának jobban megfelelő gyakorlatok meghonosításán fáradozni. Ezzel összhangban van a férfi-nő kérdés több oldalról való feltárásának igyekezete is, amelynek célja a mindkét nem számára igazságosabb és testvériesebb lét lehetőségének megteremtése. Nem előítéletekre, évszázados, de pusztán emberi szokásokra kell alapozni a társadalmunkat és a benne való emberi életet, hanem a legtöbbet hivatkozott (és olykor mégis csak távoli, valóra nem váltott eszményként élő) valóságra - mindezt Isten eredeti elgondolásának minél pontosabb megközelítése által.

Jegyzetek

1 Az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsa, Az egyház társadalmi tanításának kompendiuma. Libreria Editrice Vaticana-Szent István Társulat, Budapest 2007.

2 Goleman, Daniel, Társas intelligencia. Az emberi kapcsolatok új tudománya. Nyitott Könyvműhely, Budapest 2007, 152.

3 „A deviancia olyan magatartás, mely megszegi a közösség vagy társadalom nagy része által elfogadott normákat. Fogalma meglehetősen tág. A deviancia kifejezés a deviatio (latin: de=-ról/-ről, via,-ae (f)=út; az útról való letérés) szóból származik. Minden emberi csoport létezése különféle normákat követel, amelyekhez alkalmazkodhatnak a csoport tagjai. A legtöbb szabály nem is tűnik fel életünk során, mivel teljesen természetesnek tűnnek számunkra. A normák betartatásával kapcsolatosan beszélhetünk negatív és pozitív, formális és informális szankciókról." Forrás: Wikipédia. http://hu.wikipedia.org/wiki/Deviancia (2009. 06. 4.) „A társadalomtudományok nagy része úgy kezeli a devianciát, mint egyszerű eldöntendő vagy-vagy jelenséget: valaki vagy megfelel a társadalmi normáknak, vagy nem. Ez utóbbi deviáns viselkedésnek minősül." Bálint Emese, Deviancia és megbélyegzés. Korunk X/12., 1998. december. Forrás: http://www.hhrf.org/korunk/9812/12k05.htm (2009. 06. 4.).

4 Uo.

5 Huxley, Julian, Forword. In: Lorenz, Konrad, On Aggression. Routledge, London-New York 2002, viii. Forrás: http://books.google.ro/books?id=BXg_XcsEHagC&pg=PR3&dq=Konrad+Lorenz&hl=en&sou rce=gbs_selected_pages&cad=0_1#PPA120,M1 (2009. 01. 2.)

6 Lorenz, On Aggression. Routledge, London-New York 2002, 120121.

7 Lorenz, On Aggression, 125.

8 Falk, Dean, Brain Evolution in Females: an Answer to Mr. Lovejoy. In: Hager, Lori D. (editor), Women in Human Evolution. Routledge, London 1997, 114-136. Itt: 127-130.

9 Lorenz, On Aggression, 125.

10 Lorenz, On Aggression, 127.

11 Lorenz, Konrad, On Aggression, 132.

12 Luders, Eileen-Narr, Katherine L.-Thompson, Paul M.-Rex, David E.-Jancke, Lutz-Steinmetz, Helmuth-Toga, Arthur W., Gender differences in cortical complexity. Natura Neuroscience (2004)/8, 799-800.

13 Separating science from stereotype. Editorial. Nature Neuroscience. Volume 8/3 (March 2005), 253.

14 Falk, Dean, Brain Evolution in Females: an Answer to Mr. Lovejoy. In: Hager, Lori D. (editor), Women in Human Evolution. Routledge, London 1997, 114-136. Itt: 118-119, 132.

15 Grön, Georg-Wunderlich, Arthur P.-Spitzer, Manfred-Tomczak, Reinhard-Riepe, Matthias W., Brain activation during human navigation: gender-different neural networks as substrate of performance. Nature Neuroscience (2000)/4, 404-408.

16 Separating science from stereotype, 253.

17 Beckwith, Jon, Gender and Math Performance: Does Biology Have Implications for Educational Policy? Journal of Education, Volume 165/2 (Spring 1983), 158-174.

18 Beckwith, Gender and Math Performance, 159.

19 Tavris, C., The Mismeasure of Woman. New York, Simon and Schuster 1992.

20 Separating science from stereotype, 253.

21 Baron-Cohen, Simon, Elemi különbség. Férfiak, nők és a szélsőséges férfiagy. Osiris Kiadó, Budapest 2006, 127.

22 Geschwind, N.-Galaburda, A. M., Cerebral Lateralization. Cambridge, Massachussets, 1987.

23 Baron-Cohen, Elemi különbség, 130.

24 Baron-Cohen, Elemi különbség, 132.

25 Kirkpatrick, Martha, The Nature and Nurture of Gender. In: Psychoanalytic Inquiry: A Topical Journal for Mental Health Professionals 1940-9133, Volume 23, Issue 4 (2003), 558-571. Itt: 566.

26 Kirkpatrick, The Nature and Nurture of Gender, 567.

27 Baron-Cohen, Elemi különbség, 21.

28 Baron-Cohen, Elemi különbség, 129.

29 Maxson, S. C., Sex differences in genetic mechanisms for mammalian brain and behavior. Biomedical Review, 0997/7, 85-90; SKUSE, D., Imprinting, the X chromosome, and the male brain: explaining sex differences in the liability to autism. In: Paediatric Research 2000/47, 9-16; Skuse, D.-James, R. S.-Bisop, D. V. M.-Coppin, B.-Dalton, P.-Aamodt-Leeper, G.-Bacarese-Hamilton, M.-Cresswell, C.-McGurk, R.-Jacobs, P. A., Evidence from Turner's syndrome of an imprinted X-linked locus affecting cognitive function. Nature 1997/387, 705-708.

30 Kirkpatrick, The Nature and Nurture of Gender, 567.

31 Allen, L. S.-Hines, M.- Shryne, J. E.-Gorski, R. A., Two sexually dimorphic cell groups in the human brain Journal of Neuroscience, Volume 9 (1989), 497-506.

32 Baron-Cohen, Elemi különbség, 145.

33 Uo.

34 Baron-Cohen, Elemi különbség, 147.

35 Kirkpatrick, The Nature and Nurture of Gender, 569.


Keresés a Katholikos oldalain