Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Könyv
fARMATI ANNA: MÁS RÉGI ÉNEK
A XVII. századi katolikus népénekköltészet szövegtípusai és motívumrendszere*

 

A monográfia egy, a korábbiakban kevéssé kutatott, de érdekes és időszerű téma vizsgálatát vállalja: a 17. század népénekhagyatékának szisztematikus és hagyománytörténeti feldolgozását; úgy is fogalmazhatnánk, hogy a múlt üzenetének szakértő dekódolása és továbbadása a jelen olvasója számára. „A kötet a BBTE Magyar Irodalomtudományi Tanszékének magiszteri, majd doktori programja keretében készült" - jelzi a szerző az előszóban.

Ugyancsak az előszóban a szerző körülhatárolja a vizsgált korpuszt, valamint felsorakoztatja az ezzel kapcsolatos megoldásra váró problematikus kérdéseket: „Nem egyes gyűjteményeket, nem tematikus csoportokat vizsgálunk tehát elsősorban, hanem reprezentatív poétikai, teológiai vagy mentalitástörténeti jelenségek mentén közelítjük meg a kérdéses szöveganyagot. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy milyen mértékben beszélhetünk műfajiságról az énekek esetében, milyen implicit retorika szabályai szerint építkeznek ezek a szövegek, hogyan tükrözik a kora újkori lelkiség és katolikus szellemiség jellegzetes vonásait, milyen szerep jutott ezeknek az énekeknek a hitterjesztésben és hitvédelemben, a tanításban, a kegyességi gyakorlatban, hogyan egészítették ki a prózai műfajokat, milyen előnyt jelenthettek ezzel szemben. Külön fejezetet szánunk végül az énekek beszédmódjának elemzésére, a műfaji és használati összetevők ugyanis az epikum sajátos jelenlétére irányították a figyelmünket, a históriás énektípuson keresztül az elbeszélés változatainak különféle funkcionális meghatározottságaira" (15.).

Mielőtt a szerző az előbbi problémafelvezetésben megfogalmazott kérdéseket módszeresen megvizsgálná, illetve lépésről lépésre vezetné az olvasót a félig-meddig sejtett, s ilyen értelemben olvasót/olvasást motiváló eredmény felé, számba veszi a katolikus népénekek irodalmi recepciótörténetének néhány mozzanatát. Az egymás mellé állított meglátások, amelyek igyekeztek a népénekeket irodalmi kategóriákba belehelyezni, vagy egyszerűen kezdeni velük valamit az irodalmiság szintjén, az áttekintés eredménye szerint igencsak hiányosaknak bizonyultak. A kutatóknak „nem sikerült egy jól körülhatárolt, irodalmilag és prag-matikailag is megalapozott rendszert felállítaniuk" (33.). Szükséges tehát a szövegkorpusz újraértelmezése, az addigi kusza, következetlen fogalomhasználat letisztázása és beépítése a szakirodalom nyelvhasználatába, illetve a szakszerű irodalmi gondolkodásba. Ezt követi a vizsgált énekek eredetének utánajáró történeti vizsgálódás, majd „kísérlet egy műfajrendszer felállítására" (53.). Ez utóbbi feladat képezi a szerző, valamint az olvasó számára is az egyik legnagyobb kihívást. Nyilván mégis lényegesen eltérőnek minősül ez a tevékenység a két fél hozzáállásától függően. A szerző egy még nem létező, az irodalmi gondolkodásban hiányként megélt rendszer kidolgozására törekszik. A hiány ilyenszerű pótlása buktatókat rejt: ha a rendszer létrehozásához szükséges módszeresség tökéletlen, vagy valamelyik használt érv nem állja meg a helyét, a rendszer összedől. Az olvasó esetében is adott a kihívás, ugyanis egy olyan folyamatnak a tanúja, amelynek - irányultságát tekintve - nem volt előzménye. Így kihívás és egyúttal felhívás a következetes szövegfigyelésre.

Farmati Anna eleget tesz a kihívásnak: megalapoz egy rendszert úgy, hogy módszeresen odafigyel az adott korszak műfaji jellemzőire, igyekszik a használatban levő műfaji kategóriáknak megtalálni a helyét a megfelelő poétikák viszonylatában. Ezután a katolikus liturgiában való jelenlét vagy hiány szempontjából osztályozza a műfajokat, minden esetben jelezve példák révén ezek sajátosságait. Példaanyaga, bár nem sok - amint maga is jelzi -, de a témára figyelve, gondosan összeválogatott. A példákként használt szövegekből a szerző kiemeli az adott műfaji kategória „tisztább" változatait, de az összetettebb variánsokat is. A következő kategóriák sajátosságait vizsgálja a megfelelő példaanyaggal: himnusz, trópus, szekvencia (a liturgiához tartozó énekszövegek), kanció, kantiléna, hórás himnusz, processziós himnusz, pius dictamen, jubilus, verses haláltánc, litánia, didaktikus-moralizáló ének (nem liturgikus eredetű szövegek). Ezt követően külön fejezetet szán a katolikus zsoltáréneklésnek. Következtetése, hogy „a katolikus zsoltáréneklés nemcsak mennyiségi és funkcionális szempontból marad a protestáns zsoltárköltészet mögött, de nem mutat jelentősebb eredeti vonásokat sem" (84.). Mindennek ellenére érdemes végigkövetni a gondolatvezetést, amely történeti utat jár be a zsoltárfordítás hagyományát vizsgálva, majd példaanyaggal szolgál (Illyés István Soltári énekei). Egy későbbi alfejezetben a zsoltárok úgy köszönnek vissza, mint olyan szövegek, amelyek hatással voltak (vannak) az egyházi énekköltészetre.

A műfaji rendszer áttekintése után a IV. fejezetben azok továbbélését és átalakulását vizsgálja a század kegyességi törekvéseinek kontextusában. A célt a szerző ismét jól behatárolja: az „ellenre-formációs [...] törekvések jelenlétének felmérése és minőségének feltárása a katolikus egyházi énekköltészetben, valamint annak vizsgálata, hogy a 17. század elején legitimizált egyházi műfajnak, a liturgikus népénekeknek milyen szerep jutott a hitélet elmélyítésében, továbbá milyen mértékben és hogyan töltötte be azt" (109.). Észrevehető, hogy kérdésfelvetése interdiszciplináris. A probléma megválaszolása érdekében szükséges az egyháztörténeti, egyházpolitikai kitekintés, továbbá a katekézis alapvető korabeli eljárásainak ismerete. Bár a „szomszédos" diszciplínákhoz tartozó adatok nem jelennek meg a várt történelmi, visszatekintő módszerességgel, a népénektárak kritériumainak egyértelmű leszögezése, valamint a használt példaanyag értelmezése során mégis számos utalás történik a megjelölt diszciplínák néhány mozzanatára. Az olvasó egy olyan jelenséggel találja itt szemben magát, amelyet a szerző később nevez meg: a felvillantó narrációval, amely a folyó szövegbe beékelt néhány utalással rámutat egy-egy történelmi háttérmozzanatra. Ennek motivációs ereje vitathatatlan, ugyanis a jobb érthetőség kedvéért a múlt felelevenítését vagy éppen egyes mozzanatainak tisztázását igényli az olvasótól. A példaanyag a kisoffíciumok és az imakönyvek énekeiből, a katolikus énekkatekézis néhány eleméből, a verses elmélkedésekből és a vegyes műfajok kategória néhány énekéből építkezik. A szerző külön teret biztosít a „teológiai és a népi lelkiségi elemek" népének(ek)beli számbavételének és magyarázatának. Először az eukarisztiára utaló néhány éneket vizsgál felvillantva a megfelelő szövegek eredetét, illetve a mentalitástörténeti hátteret, majd az eszkatológiát (is) tárgyaló korpuszokat ütközteti. Az összegzésből kiderül, hogy mindkét énekcsoportot a tanítói szándék hatja át, de az első esetben inkább a hitvédelmi, a másodikban főként a morális vonatkozás hangsúlyos.

Az V. fejezet (143-163.) a motí-vumkészletet a karácsonyi énekekben, a prédikációkban (Káldi György karácsonyi prédikációiban és Illyés András prédikációiban, utal Temesvári Pelbárt szövegeire is), valamint az énekeskönyvekben (Illyés András énekeskönyve) vizsgálja. A vizsgálati szempont nem öncélú - mint ezt a szerző is hangsúlyozza -, ugyanis eleget tesz a felvállalt részfeladatnak is: figyel a motívumok „sajátos pragmatikai tényezők által meghatározott kommunikációs helyzetben betöltött funkciójukra is" (145). Mindezek mellett nem hagyja el a kiemelt motívumok háttértörténetek rövid vizsgálatát sem, ami követhetőbbé teszi a vizsgált szövegrészekbe való behelyezkedésük okát és célját. Tudatosítja, hogy a prédikáció, valamint az énekköltészet, bár formailag, illetve a nekik szánt liturgikus és áhítatra serkentő cél intenzitásában különböznek, motivikusan hatással vannak egymásra.

A VI. fejezet (165-199.) a narratológia módszereivel, rövid elméleti bevezetés után, körüljárja a népénekek egy részét. Vizsgálja a didaktikus narráció jelenségét, a bibliai elmélkedés narratív elemeit. Az eredményre ezúttal két szakkifejezés lejegyzésével utalok: átélő narráció, felvillantó narráció (az utóbbit már említettem). Előzetesen kitér mindkettő sajátosságaira, lépésről lépésre bizonyítva azok jelenlétét a szövegekben.

Érdekes színt jelent e fejezetben a szentekről szóló epikus énekek elemzése, a már méltatott módszertani következetességgel és tudatossággal: a szentkultusz rövid felvázolása, majd a motívumkincs számbavétele és magyarázata következik, ezután röviden szót ejt a dialogizált és dramatizált elbeszélésekről is.

A nagy erudícióval megírt szöveg „eleganciáját" nemcsak az biztosítja, hogy a szerző hozzáértő módon nyúl a kiválasztott szöveganyag régebbi és újabb szakirodalmához (no meg persze a primér forrásokhoz), hogy sikerül egy áttekinthető műfajrendszert felállítania a népénekeket vizsgálva, hogy interdiszciplináris tudást igénylő problémákat vet fel, hanem rokonszenvet és kíváncsiságot ébreszt a humilitast is implikáló előadásmód, az olvasóra való fokozott figyelem, valamint az összegzésben (és nem csupán itt) megfogalmazott, további feldolgozásra váró problémák jelzése.

Verbum, Kolozsvár 2009

Szilágyi Anna-Rózsika

 

* Jelen írás a Befektetés az emberbe, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával és a Humánerőforrás Fejlesztése Szektoriális Operatív program által nyújtott doktori ösztöndíj felhasználásával készült (BBTE Kolozsvár, Románia).

 


Keresés a Katholikos oldalain